Száz év: vagány!

A mission moderne 1912 című kiállítás a kölni Wallraf-Richartz Múzeumban

Martos Gábor

Kedves olvasó, képzelje el a következő kiállítást. Huszonöt terem, 185 művész, 634 mű. Ebből csak az első öt terem, azaz 125 mű: Van Gogh. A folytatásban 26 Cézanne, 25 Gauguin, 18 Signac, 16 Picasso, 32 Munch. A „maradékban” – fejenként két-három-öt-hat képpel – Bonnard, Braque, Derain, Matisse, Maillol, Vlaminck, Van Dongen, Mondrian, Hodler, Klee, Kokoschka, Schiele, Kandinszkij, Kirchner, Macke, Marc... És az egyik teremben tizenhét magyar, többek között Berény, Czigány, Kernstok, Márffy, Orbán, Perlrott, Rippl-Rónai, Tihanyi, meg Fémes-Beck, Kövesházi Kalmár, Vedres (merthogy szobrokat is kellene képzelni).
Ja, és mindezt ne a mába képzelje, kedves olvasó, hanem 1912-be.


Sonderbundausstellung, Köln, 1912 – A Städtischen Ausstellungshalle
(Városi Kiállítócsarnok) bejárata az Aachener Tor felől
©Fotó: Rheinisches Bildarchiv, Köln


Akkor rendezte meg ugyanis az 1909 augusztusában Düsseldorfban alapított – és 1916-ig működött – Sonderbund Westdeutscher Kunstfreunde und Künstler, azaz a (még nem a 20. század második felének kettéosztott hidegháborús politikai, hanem a békeidők csak földrajzi szempontjából értett) Nyugat-németországi Művészetbarátok és Művészek Független Szövetsége harmadik Nemzetközi Művészeti Kiállítását. Az előző szerényebbeknek – 1910. július 15. és október 9., illetve 1911. május 20. és július 2. között – még Düsseldorf adott otthont (az elsőnek a Kunstpalast, a másodiknak a Kunsthalle), ezt azonban 1912. május 25-én már Kölnben, a leginkább a mi hajdani Erzsébet téri Nemzeti Szalonunk 1907-től működött kiállítási épületére emlékeztető Ausstellungshalle der Stadt Köln am Aachener Tor nevű kiállítóépületben nyitották meg. (A külső hasonlóságon túl a két épület között további párhuzamot jelenthet, hogy 1907-ben ezen a budapesti kiállítóhelyen rendezték meg azt a két kiállítást, amelyek a pár évvel később részben Kölnben is bemutatkozó modern francia festők – előbb Gauguin, Cézanne, Courbet, Van Gogh, Matisse, Signac, Seurat, majd Manet, Monet, Pissarro, Renoir, Degas – munkáit először hozták el Magyarországra, illetve hogy 1912-ben ugyancsak itt került közönség elé a Nyolcak harmadik és egyben utolsó „nagy” kiállítása is, akik közül, mint láttuk, ugyanebben az évben hatan – Berény, Czigány, Kernstok, Márffy, Orbán, Tihanyi; sőt, ha a velük itthon is együtt kiállító Fémes-Becket és Vedrest is számítjuk, akkor tulajdonképpen nyolcan – a kölni kiállításon is szerepeltek.) A német szervezők a tárlatnak egészen egyszerűen – és ahogy a bevezetőben felsorolt művészek neve és a művek száma alapján akár a mennyiségi, akár a minőségi mutatókat nézzük, talán nem is teljesen alaptalanul – a Jahrhundertschau, azaz magyarul mondjuk talán az „Évszázadszemle” címet adták.



Sonderbundausstellung, Köln, 1912 – Prominens vendégek az 5. teremben (Van Gogh).
Balról a második Felvinczi Takács Zoltán

 
Az azóta eltelt száz évben a német sajtó az 1912-es tárlatot a legvisszafogottabb hangon is minimum „legendás”-nak minősítette, „a fiatal művészettörténet egyik legfontosabb kiállítása”-ként emlegette, de a világ művészettörténészei is a kölni kiállítás szeptember 30-i bezárása után alig négy és fél hónappal megnyílt – és mára ugyancsak legendássá lett – amerikai Armory Show talán legfontosabb előzményének tekintik, így aztán igazán nem meglepő, hogy a kölni Wallraf-Richartz Múzeum kurátora, Barbara Schaefer pár évvel ezelőtt felvetette: a centenáriumon meg kellene rendezni a Jahrhundertschau reprízét.



Sonderbundausstellung, Köln, 1912 – A 20. terem, a falon többek közt
Edvard Munch festményei

 
Az egykori hatalmas kölni kiállítási épület – akárcsak a mi Erzsébet téri Szalonunk – ma már nincs meg, így a mostani tárlatnak a Wallraf-Richartz Múzeum kilenc harmadik emeleti terme ad otthont. Ám a mostani kiállításba nemcsak azért került be „mindössze” 115 alkotás (95 festmény, egy rajz – a kiállítás talán legfinomabb, alig tízszer húsz centis munkája Paul Kleetől –, egy rézkarc – nota bene: Van Gogh egyetlen rézkarca – és 18 szobor), mert a múzeum terei kisebbek, mint a száz évvel korábbi kiállítóhelyéi voltak, hanem mert az egykor felvonultatott alkotásokból mára 122 megsemmisült, eltűnt, lappang vagy éppen azonosíthatatlan. Az akkori kiállítás katalógusa ugyanis csak a művészek neveit és az alkotások címeit sorolta fel, így aztán hiába volt minden száz évvel ezelőtt Kölnbe képeket küldő országból ma is egy-egy társkurátora a kiállítás főszervezőjének, azt az egykori címlistából nyilván Zwickl András, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze sem tudta megállapítani, hogy melyik lehetett például Czigány Dezső Gyümölcsöstál vagy Boromisza Géza Táj napsütésben címmel annak idején az Ausstellungshalléban szerepelt képe. Mint ahogyan fotók híján ma már az is kideríthetetlen, hogy melyik volt Hatvany Ferenc Női akt fotelben címmel szerepelt akkori munkája; bár ebben az esetben Zwickl András két lehetőséget is „felkínált” a festő Galériában őrzött és a cím alapján zóba jöhető képei közül. Barbara Schaefer a bizonytalanság miatt egyiket sem választotta ki a mostani reprízre (ám a kiállításhoz készült, több mint hatszáz oldalas katalógusban, amelynek utolsó több mint nyolcvan oldalán a lehető legpontosabban rekonstruálta a száz évvel korábbi tárlat teljes, művekkel illusztrált és pontosan adatolt katalógusát is – a ma bármilyen ok miatt el nem érhető művek helyét szürke négyzettel jelölve, de amennyiben ismertek, minden adatukkal –, mind a kettőt szerepelteti „lehetségesen azonos”-ként).



Pablo Picasso: Ülő Harlekin, 1901, olaj, vászon, The Metropolitan Museum of Art, New York
©Wallraf-Richartz-Museum & Fondation Corboud

 
Van azonban szerencsére olyan festmény is, amelyik „általános” címe ellenére is pontosan beazonosítható, méghozzá éppen az egyik magyar az, ami pedig a konkretizálását lehetővé tette, az a száz évvel ezelőtti katalógus egyik példánya. A szóban forgó füzettel egy bizonyos Conrad Peter Laar nevű kémikus járta végig a kiállítást, és korrekt tudós lévén ceruzával akkurátusan bejegyezte az egyes képek mellé a róluk alkotott véleményét. Sajnos a Hatvany-akt mellé gyöngybetűkkel körmölt „normalschön” (átlagos-szép) nem nyújt elég támpontot az azonosításhoz, a 311. számú kiállított mű, Berény Róbert Vázlat (Nő fotelben) címmel szerepelt tétele mellé a katalógusba bejegyzett „unglaubl.! Ziege i. d. Luft” (hihetetl.! kecske a levegőben) sor azonban már igen: a pontosan ennek a bejegyzésnek a nyomán beazonosítható festmény egy magyarországi magángyűjteményből került most Kölnbe, ahol a látogatók ma is megcsodálhatják a fotelben ülő kék ruhás nő mögött a kép bal felső sarkában valóban ott látható – ha nem is a levegőben „lebegő”, de egy távolabbi domboldalon ugrándozó – kecskét... A történet pedig annyira megtetszhetett Barbara Schaefernek, hogy nemcsak a katalógusban ír róla bőven (egyúttal ezzel is utalva a modern művészet akkori, legalábbis értetlenkedő befogadásának egy ma is kézzelfogható megnyilvánulására), hanem a kiállítás egyik vitrinjébe is odatette ennél a bejegyzésnél kinyitva Laar úr „összefirkált” katalógusát, és amikor egy nappal a kiállítás megnyitása előtt az egyik német televíziónak nyilatkozott a tárlatról, akkor is a magyar képeket felvonultató fal elé állva beszélt.



Paul Cézanne: Csendélet almákkal, 1893/94, olaj, vászon, The J. Paul Getty Museum, Los Angeles
©Wallraf-Richartz-Museum & Fondation Corboud

 
Ebben a bizonyos mai „magyar(–osztrák–svájci) teremben” – amelynek többi falán olyan művészek munkái emelik a magyar résztvevők rangját, mint többek között Oskar Kokoschka, Egon Schiele, Giovanni Giacometti és Ferdinand Hodler – a Berény-kép mellett egy nagyméretű Kernstok (Lovasok a vízparton; MNG), egy Márffy (A régi váci vám; MNG) és egy ugyancsak egy hazai magángyűjteményből érkezett Rippl-Rónai-üvegablakterv-triptichon (Dekoratív festmények egy magyarországi kastély számára; ennek ötalakos darabja alapján készült el az Ernst Múzeum lépcsőházának nagyméretű üvegablaka), valamint a terem közepén egy Kövesházi Kalmár-szobor (Táncoló fiú; MNG) képviseli a magyar művészetet.



Vincent van Gogh: Krumplit szedő két parasztasszony / Emlékezés északra, 1890, olaj, papír, vászon, Stiftung Sammlung E. G. Bührle, Zürich
©Wallraf-Richartz-Museum & Fondation Corboud

 
És hogy milyen „környezetben”? Nos, a most, száz év után összehordott „második kiadásban” az egykori legtöbb képpel szerepeltek közül ezúttal tizenöt Van Gogh, hat Cézanne, öt Gauguin, két Picasso, négy Signac és hét Munch viszi a prímet, de az akkori kiállítók közül szinte mindenki ma is itt van egy-két munkával. A termekben hatalmas, szinte eredeti méretű nagyításokon láthatók mindazok a fotók, amelyek fennmaradtak a száz évvel ezelőtti tárlatról (egy az akkori szervezőket bemutató csoportképen örömmel fedezhetjük fel a magyar anyagot összeállító Felvinczi Takács Zoltánt), és a korabeli sajtókritikákban is bőségesen lapozgathatunk az egyik teremben kiakasztott fénymásolatokban.



Paul Gauguin: Csendélet három kölyökkutyával, olaj, fa, 1888, The Museum of Modern Art, New York
©Wallraf-Richartz-Museum & Fondation Corboud



Berény Róbert: Karosszékben ülő nő, 1912, olaj, vászon farostra kasírozva, 73,4 × 66,5 cm | Magántulajdon
©Fotó: Janus Pannonius Múzeum, Pécs

 
A tárlat augusztus 30-i megnyitóján (amelyen ezernégyszázan (!) vettek részt) a véges befogadóképességű kiállítási termekbe csak hosszas sorban állás után lehetett bejutni, igaz, „cserébe” a hét órakor kezdődött megnyitó éjfélig tartott, és ezalatt a múzeum állandó kiállításai is nyitva álltak a vendégek előtt nem akármilyen kincseikkel – Andreas Blühm, a Wallraf-Richartz Múzeum igazgatója nyugodt szívvel mondhatta, hogy 2005 óta, amióta ő vezeti az intézményt, ekkora szabású tárlatra még nem került itt sor. Vagyis ezzel a kiállítással Blühm úr igazán méltón búcsúzik Kölntől, hiszen szeptember 1-jétől már a groningeni múzeumban folytatja a pályafutását. És hogy a direktor „búcsúajándékát” a kölniek is szívesen veszik, azt nemcsak a másnapi Kölner Stadt-Anzeigernek a címlapot vezető híre és belül csaknem egész oldalas kiállítás-beszámolója bizonyítja, hanem még sokkal inkább az, hogy a Mission Moderne 1912 kiállítást már a megnyitása utáni első héten több mint tízezren látogatták meg; soha még nem láttak korábban ilyen rövid idő alatt ennyien egyetlen más tárlatot sem a Wallraf-Richartz Múzeumban. És a kiállítás még december 31-ig nyitva lesz...


Anton Faistauer: Fekvő női akt alma csendélettel, 1911, olaj, vászon, Salzburg Museum
©Wallraf-Richartz-Museum & Fondation Corboud
 
 
Felvinczi Takács Zoltán (1880–1964) a magyar művészettörténet jelentős alakja volt, de tevékenysége nem a kortárs képzőművészet kapcsán ismert. Először művészeti tanulmányokat folytatott Hollósy Simonnál a nagybányai művésztelepen, illetve müncheni magániskolájában, majd művészettörténetet tanult Münchenben és Budapesten. 1905-től „segédőrként” az Országos Képtárban, majd a következő évben megnyíló Szépművészeti Múzeumban kezdett dolgozni, ahol Meller Simon kollégája volt. 1905-től publikált, és régi művészettel foglalkozó tanulmányai mellett kortárs művészeti írásokat is közölt, 1907-től a Pester Lloyd német nyelvű napilap műkritikusa lett. A Der Ciceronénak annak indulásától kezdve küldte tudósításait a budapesti kiállításokról. Felvinczi Takács a múzeumban 1907-ben kapott először kelet-ázsiai művészettel kapcsolatos feladatot, és érdeklődése fokozatosan ebbe az irányba fordult, az első világháború után végleg ennek szentelte életét, haláláig a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum igazgatójaként dolgozott.

(Zwickl András)
 
 
Bámmámor és színpompa
Ida Gerhardi és a német festőnők párizsban a századfordulón
 
Azon az 1912-es kölni kiállításon (amelynek rekonstrukciós kísérlete a mostani Mission Moderne) annak ellenére is 11 nőművész szerepelt 16 művel, hogy a zsűri kizárólag férfiakból állt. Tehát 2,3 százalékos volt a női részvételi arány az akkori kortárs művészetben, egy olyan korban, amikor a nőknek még harcolniuk kellett azért, hogy bejuthassanak a művészeti akadémiákra. A legnagyobb jóindulattal sem mondhatjuk, hogy felül voltak reprezentálva, de azért kiállíthattak férfi kollégáik mellett. Ezért is olyan meglepő, hogy 2012-ben mindössze egyetlen törékeny táncos, Kövesházi Kalmár Elza 30 cm-es kis szobra képviseli a nő művészeket a 120 kiállított mű között.
 
Hová lettek a nők? Oldenburgban, az Ida Gerhardi születésének 150. évfordulójára rendezett kiállításon megtaláljuk őket: a Kölnből olyannyira hiányzó Paula Modersohn-Beckert és Ottilie W. Roedersteint is. Ida Gerhardi 1862-ben született az észak-rajna-vesztfáliai Hagenben, orvos családban. Már 28 éves, amikor megkezdi tanulmányait Münchenben, a nők számára létrehozott privát művészeti akadémián, festészet szakon. Rövidesen Párizsba költözik, és 1891-től már a rue de la Grande Chaumière-en, a híres Colarossi Művészeti Akadémián, a „Bohémek Akadémiáján” találjuk. Ida Gerhardi az elsők között volt, akinek volt kellő bátorsága, merészsége, eltökéltsége felkerekedni és Párizsban kitanulni a festőszakmát, még évekkel a Maria Bashkirtseva-kultusz előtt (ekkor ugyanis a festői ambíciókat dédelgető ifjú hölgyek Európa-szerte Párizsba indultak, az orosz származású festőnő posztumusz kiadott naplójának hatására). (A könyv 1887-ben jelent meg franciául, majd 1897-ben német nyelven is. A magyar olvasók Stephen Leacock paródiájából ismerhették meg előbb, amely Rosszcsirkeff Mária emlékiratai címen 1927-ben jelent meg Karinthy Frigyes nagysikerű fordításában.) Párizsba jön majd Käthe Kollwitz, Paula Modersohn-Becker, Clara Westhoff, Annemarie Kruse, aki Gerhardi tanítványa lesz, Olga Oppenheimer, Gabriele Münter, Sonja Delaunay...
 
A párizsi tanulmányút lehetőségét Ida Gerhardi anyai barátnőjének, a később a Folkwang Múzeumot alapító Karl Ernst Osthaus özvegy nagynénjének, Emilie Elbers-Osthaus nagyvonalú támogatásának köszönhette. 1913-ig él és dolgozik Párizsban, egyrészt mint hivatásos festő, akinek munkáit 1905-ben kiállítják a Grand Palais-ban a híres Függetlenek Szalonján, másrészt mint művészeti tanácsadó, aki eredményesen közvetít a prominens német gyűjtők, galériák, múzeumigazgatók és Párizs között. A rue de la Grande Chaumière 12-ben, a Pension Bret-ben lakik közvetlenül a Colarossi Akadémia szomszédságában.



Ida Gerhardi: Báli kép VIII., Kánkán táncosnők a Bullier-nál, 1904 körül


 
A rue de la Grande Chaumière, ez a rövid kis utcácska a Montparnasse-on legendás hely a művészet történetében. A 13-as szám is híres találkozóhely volt, a Crémerie „Chez Charlotte”, melynek homlokzati dekorációját és a cégért Alfons Mucha tervezte 1889-ben. Ide még Paul Gauguin (egy időben a 8-as számú ház lakója) is gyakran betért. A másik találkozóhely, elsősorban a német művészek törzshelye 1903-tól, amely mágnesként vonzotta a különböző nemzetiségű képzőművészeket, írókat, költőket, műkereskedőket, közöttük sok magyart is, a Café du Dome, a Boulevard Montparnasse és a rue Delambre sarkán, éppen szemben a rue de la Grande Chaumière-rel.
 
Ida Gerhardi része ennek a szövevényes párizsi bohém művészéletnek, keresztülkasul biciklizi Párizst, ismeri a modelleket, művészeket, Auguste Rodint, Aristide Maillolt, Maurice Denist, Henri Matisse-t, gyűjtőket, olcsó műtermeket, lokálokat. 1908-tól már maga is „professeur libre”, tanár a Colarossi Akadémián, segítőkészen támogatva az újonnan jötteket. Barátnője, Maria Slavona festőnő és annak svájci műgyűjtő férje, Otto Ackermann montmartre-i lakása is a művészek ismert találkozóhelye volt, Pissarro, Munch, Rilke, Liebermann, Käthe Kollwitz rendszeresen megfordultak itt. A jó barát, Wilhelm Uhde, német származású műgyűjtő, Picasso barátja is gyakori vendég volt Ackermannéknál, szombat esténként valamennyien innen indultak a Stein testvérek alig pár percre lévő szalonjába. Wilhelm Uhde, a nagy flaneur gálánsan vállalta a kísérő szerepét Ida Gerhardi oldalán Párizs éjszakai életében: együtt látogatták a Bal Bullier-t, a híres montmartre-i tánclokált, apacskocsmákat, lebujokat, nyomortanyákat. Valami ilyen helyen készül Ida Gerhardi legjobb portréja, a Chanteuse a kiöregedett, félvilági Madame Baronne de Riau-ról, és ennek köszönhetők nagyszerű táncképei, amelyek most Oldenburgban összegyűjtve láthatók. Párizs éjszakai élete – ez olyan téma, amelyet előtte nő még nem választott.
 
1912-ben, ötvenévesen, betegen otthagyja szeretett Párizsát és hazatér Németországba, Lüdenscheidba. Noha ebben az évben megkapja a Rajnai Tartományok Művészetbarátai Szövetségének első díját, és a Sonderbund 1910-es kiállításán még szerepelt, az 1912-es kölni kiállításra már sem őt, sem Gabriele Müntert, sem Marianne Werefkint nem tartotta érdemesnek a zsüri.
 
A Lüdenscheidi Városi Galéria és az oldenburgi múzeum jóvoltából azonban most bepillantást nyerhetünk Ida Gerhardi és még nyolc másik művésztársa festői világába. Paula Modersohn-Becker, Käthe Kollwitz és az 1889-es párizsi világkiállítás ezüstérmese, Hanna Bekker von Rath első tanára és barátnője, Ottilie W. Roederstein mellett Maria Slavona, Adele von Finck, Annemarie Kirchner-Kruse, Jelka Rosen-Delius, Julie Wolfthorn munkái is tanúsítják, milyen sok nagyszerű festőnő élt és dolgozott a századforduló környékén Párizsban. A kiállítás emellett valamennyire csökkenti azt a hézagot is, ami a valódi helyzet és a sokáig férfiak által uralt művészettörténet között keletkezett.
 
És ha valaki hiányolná Kölnben a Mission Moderne kiállításról Karl Ernst Osthaust, a Sonderbund alapító elnökét, többek között a monumentálissá kinagyított elöljárói bizottság csoportképén, az őt is megtalálja Oldenburgban – egy Ida Gerhardi-portrén.

(Adél Thüroff)