Kovács Margit élete és utókora

Mélyi József

A szentendrei Kovács Margit Múzeum csaknem húsz éven át egyértelmű sikertörténet volt, az 1973-as megnyitástól kezdve a rendszerváltást követő évekig Magyarország (egyik) leglátogatottabb múzeuma, egy város első számú turisztikai célpontja.


Kovács Margit portréja,
1960-as évek eleje


Aztán a következő húsz év a lassú hanyatlásé lett, csökkenő látogatószámokkal, egyre kisebb országos jelentőséggel. A gyűjteménynek otthont adó épület 2011-re felújított két homlokzata tulajdonképpen pontosan kijelöli ezt a két korszakot – a bejárati front régi, a Kovács Margit-domborművel együtt feltűnésmentesen szentendrei, a kijárat új, és ha lehet ilyet mondani: túlépített. A Kocsis József által tervezett, az egyszerű fehér tagozatokból álló ajtót keretező, térben finoman meghajlított négyzetes lapokból rakott kerámiafal valószínűleg sokkal erősebb építészeti gesztus lehetne – kijáratként méltó egy bejárathoz – a beleillesztett kisméretű (idegen) szobrászi elemek nélkül. A két homlokzat ilyen formában azt is jelzi, milyen nagy a távolság a hetvenes évekbeli Szentendre még természetesnek ható vonzása, illetve a mai város ez irányú vágyai és vergődései között.


Kovács Margit: Budapest a Duna királynője, 1937, mázas terrakotta relief, kb. 600 × 400 cm
Kovács Margit kerámia pannója, a Budapest, a Duna királynője az 1937-es párizsi világkiállítás magyar pavilonjába készült. A Budapest-teremben elhelyezett, hat méter széles és négy méter magas dombormű-kapu Rimaszéki Richter Aladár Budapest látképét keretezte a főváros hét gyógyforrását jelképező csorgók medencéje felett.
A Kovács Margit mű középpontjában Regina, Budapest királynője trónol, kétoldalt a művészetek és mesterségek szimbolikus ábrázolásai láthatók a tőle megszokott népies motívumok és formakincs felhasználásával. A ragyogó türkiz, narancs, fehér és vörös színekben pompázó alkotást a zsűri is elismerő oklevéllel díjazta. A kerámiafal viszonylagos épségben vészelte át a háborút, aztán a Deák téri Idegenforgalmi Hivatalba került, a későbbi Mignon presszó falára, ahonnan aztán a hatvanas évek elején átszállították a Gresham palotába. Ott a Budapesti Idegenforgalmi Igazgatóság reprezentatív tárgyalóterme megfelelő hely lett volna számára, ha a falban szivárgó szennyvízcsatorna nem mállasztotta volna le a vakolatot, magukban a kerámialapokban is kárt téve. A Gresham privatizálása után a mű magántulajdonba került, felújították és a hatodik Antik Enteriőr kiállításon óriási szenzáció volt a megjelenése. A nagyközönség több mint hatvan év óta akkor láthatta először és ki tudja, talán utoljára is.

 
Mintha a belső tér kialakítása is azon igyekezne, hogy ez a különbség megmaradjon és minél élesebbnek mutatkozzon. A huszadik századi magyar kerámiaművészet emblematikus alakjának munkái részben a régi tagolást őrizve, tematikusan elrendezve, részben új formában, a kronológiát inkább szem előtt tartva sorakoznak (túlnyomórészt konzervatív módon) a nézők előtt. A pincében régi elemként a vallásos művek csoportja, a bejáratnál újszerűen a korai művek, az emeleten nagyon régimódian a művész lakókörnyezete és mű- helye, a kijárat felé pedig az új múzeumi gondolkodás jegyében a tapintható tárlat található. Talán egyetlen elem van a kiállításban, amely hidat tud építeni a két világ között és amely elkészülése után évtizedekkel képes valóban feleleveníteni a képernyőn át is hihetetlen energiákat sugárzó Kovács Margit alakját: egy beszélgetés Vitray Tamás Ötszemközt című sorozatából, a hetvenes évek közepéről. Vitray beleérző és tisztelettudó, és az interjú elején rögtön rákérdez a legszembetűnőbbre: a művésznő hogyan őrizte meg ennyi évtized után is a tájszólását, hogyan lehet a Pozsonyi úton megtartani a Dunántúlt? Kovács Margit válasza: erős tájszólását szándékosan őrizgette, mert a pestit színtelennek tartotta. Ebből a mondatból kiindulva, majd a beszélgetést végigkövetve a mai néző előtt is kirajzolódik a második világháború végétől haláláig – majd hírnevében azon túl is – burokban élő művész figurája.


Kovács Margit: Cantata profana, 1969 samottrelief,142×76cm|FerenczyMúzeum,Szentendre
© PMMI
 
 
Kovács Margit ugyanis burokban élt, több értelemben. Vitathatatlan tehetségével, agyag iránti érzékével, figuralitásával, közérthető formavilágával már a harmincas években népszerűségre tett szert. Nem véletlen, hogy az 1937-es Párizsi Világkiállítás magyar pavilonjának talán legizgalmasabb darabja, a Budapest, a Duna királynője című nagyméretű kerámia-pannó mellett megbízásokat kapott különböző – egyházi és profán – épületek külső és belső díszítésére; korai monumentális munkái ma is sokkal érdekesebbek, mint későbbi, szobadísszé lefokozott babafigurái. A burkot egyrészt maga a folytonosan továbbélő népszerűség alkotta, másrészt az ezzel összefüggő állandó megrendeléstömeg. Babáiról egyszer egy kollégájának így nyilatkozott: „Hát, ezeket valamikor nagyon szerettem, most se tagadom meg, de már csak azért csinálom, mert muszáj. Kizsarolják belőlem a kereskedők.”
 
Emellett burkot jelentett a mindenkori kortárs áramlatokkal szembeni immunitása. Végignézve a szentendrei kiállítást, szembetűnő, hogy a keletkezési évszámok szinte közömbösek. Az 1953-as Családi fényképalbum születhetett volna 1933-ban, a negyvenes évek végén készített Kínai lány akkori politikai töltete pedig pont annyira üt át, mint a „kakuk” feliratú kakukktojásra bámuló Meghökkent tyúké. Vitraynak Kovács Margit legszuggesztívebben a rutinba csúszás félelméről beszél, hogy egy idő után esetleg „rájár a keze” valamilyen formára. Az ötvenes-hatvanas-hetvenes években viszont a hírnévből és közérthetőségből táplálkozó rutin éppúgy megengedettnek tűnt, mint az állandó formai újítás; a népművészeti motívumok sajátos és intenzív felhasználása mindkettőre lehetőséget adott. A Kovács Margit által önmaga számára megteremtett formaburokban minden szinte határtalanul lehetséges volt: eredeti jelentéséből és kontextusából kiragadva problémamentesen megállt egymás mellett a zsidó és a sumér, a wayang és a matyó. A hatvanas években az aczéli kultúrpolitika tulajdonképpen erre a békés egymás mellett élésre építette művészeteszményét, részben ezen az újfajta szintézisen alapult a humanista művészet gondolata. Kovács Margit munkássága pedig pontosan megfelelt az eszménynek, egyszerre volt köz- érthető és szép, megjelent benne a vallás, de csak a nagy kultúrtörténeti témák mellett, és látszólag megoldotta egy új és kortárs népművészet problémáját (ne feledjük, hogy 1975-ben a Magyar Nemzeti Galéria költözésének egyik nagy kérdése még a népi alkotások hangsúlyának megőrzése volt, állandó kiállítás formájában).


Kovács Margit: Családi fényképalbum, 1953, korongozott, mintázott, engobe festéssel díszített, mázas terrakotta körplasztika, 35 cm | Ferenczy Múzeum, Szentendre
© PMM

 
Az aczéli humanista eszmény megtestesülésének volt köszönhető az életmű szentendrei intézményesülése éppúgy, mint az a tény, hogy Kádár János VI. Pál pápát meglátogatva Kovács Margit-művet vitt ajándékba. A megtestesülésből kiindulva magyarázható, hogy e funkcionalitástól mindig távol álló, díszítő kerámiaművészet hírneve hogyan emelkedhetett évtizedeken keresztül messze a hasonlóan kiváló pályatársak, Gádor István vagy Gorka Géza munkásságának elismertsége fölé. Kovács Margit művészete – és talán nem utolsósorban rendkívül eleven személyisége – képes volt egy új egyensúly megteremtésére, emberi volt és érthető, népszerű és jól sokszorosítható, színes, könnyen emészthető és apolitikus. Ezek a tulajdonságai évtizedekre egyfajta impregnáló réteggel, vagy inkább vastag kéreggel vonták be a művészt és a műveket. A múzeum számára igazi kihívást ennek a kéregnek a feltörése jelentené, ehhez először szimbolikusan is meg kellene cserélni a kijáratot a bejárattal.