Morbid Vénuszok

A. Kovács Ágnes

Tulp tanár úr egyik orvosi könyvének címlapjáról a Medici Vénusz, az Orvostörténeti Múzeum kipreparált női testet ábrázoló viaszszobráról pedig talán egy Bernini-arcú római szent néz ránk. Hogyan fonódott össze vallás, anatómia, művészet a női testtel?

Az emberi test pontos, élethű ábrázolását illetően a képzőművészet és az orvostudomány céljai évszázadokon át szorosan összefonódtak: a közös törekvések egyik legfontosabb metszéspontja az anatómiai illusztráció volt.

Az orvosi ábrák ókorig visszanyúló történetében az 1500-as évek elején érdemes felvenni a fonalat, amikor a korábbiakhoz képest új igények fogalmazódtak meg. A reneszánszban már különleges figyelem illette az emberi testet, tulajdonképpen ekkor indult be az aktábrázolás.


Felice Fontana műhelye: Anatómiai viaszmodell. A női test nyirokrendszere, 1780–85 k. (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum)
© Semmelweis Orvostörténeti Múzeum
 
 
Leon Battista Alberti már 1430-ban azt tanácsolja a festőknek: ahhoz, hogy ruhás vagy leplekbe burkolt alakokat festhessenek, először meztelenül kell lerajzolniuk a felöltöztetendő testet. Ehhez pedig vagy ókori szobrokat kell lerajzolniuk, vagy meztelen modelleket alkalmazni (csak az drágább), de az alak akkor lesz igazán hiteles, ha a festő ismeri az összes csont helyét, a csontokra illeszkedő izmokat, az így nyert alakot öltözteti fel bőrrel, és csak ezekre jöhetnek a leplek. A leendő művésznek az anatómiát is tanulmányoznia kell – legalábbis Leonardo szerint. A boncolás történetét már áttekintettük sorozatunk előző részében, de az anatómia és művészképzés összefonódásának egyenes következményeként az anatómiai illusztrációk azonkívül, hogy a holttest egzakt ábrázolására törekedtek, általában művészek kezéből kerültek ki. A művészet és az orvostudomány céljai ekkor azonosak voltak: a művészet segített a leíró anatómiának precízen megfogalmazni mondanivalóját, míg a medicina eredményei hozzájárultak ahhoz, hogy a művészek minél pontosabban tudják megragadni az emberi test nagyszerűségét. (1)
 
Nemcsak az orvostudomány, de a bonctani illusztrációk történetében is fontos mérföldkő volt Andreas Vesalius padovai anatómus De Humani Corporis Fabrica (Bázel, 1543) című műve és annak művészi kvalitású fametszetes ábrái. A mű kivételes értékei egyrészt a sokszorosító grafikai eljárások fejlődésének (precízebb, részletesebb metszéstechnika) köszönhető, másrészt annak, hogy az ekkoriban elterjedő boncolások eredményei megjelentek az ábrákon.
 
A 16. század dereka után keletkezett anatómiai ábrázolások, bár még nem mentesek tévedésektől, egyre pontosabban mutatják a részleteket, de egészen a 18. század végéig megőrzik azokat a sajátosságokat, amelyek miatt esztétizáló és moralizáló jelzővel szokás őket illetni.


Charles Estienne: A női test anatómiai ábrája, 1545 (L. Choulant anatómia-történeté- ből, 1852)
Estienne erotikus jelenetekbe ágyazott, felboncolt női figuráinak beállításait a Perino del Vaga 1527-es Istenek szerelmei című sorozatáról Jacopo Caraglio által készített metszetek inspirálták.
© Semmelweis Orvostörténeti Múzeum
 
 
Főként az egész alakos csont- és izomtani ábrákon feltűnőek azok a kerettémák, amelyek nem tartoznak a szigorúan vett orvosi szempontú megfigyelésekhez. A felboncolt tetemek nem merev, tehetetlen testek, arcuk nem a halál visszavonhatatlan realitását tükrözi – a hullák élnek, mozognak, ásnak, könyökölnek vagy éppen teátrális pózokba rendeződnek. Arcukon differenciált érzelmek tükröződnek: hol szomorúság, hol szenvedés, hol halvány mosoly. Mellettük gyakran megjelennek tájképi elemek és mulandóságra utaló vanitas-motívumok. A Tiziano-tanítvány, Jan Stephan van Calcar á́ltal készített Fabrica-illusztrációkon például az élet és halál szélesnek látszó mezsgyéjén, természetes vagy épített környezetben, életszerű helyzetekben látjuk a csontembert, az izomembert vagy a zsigereit mutató embert. Az anatómiai illusztrációk az élet és halál kettősségének állandó vibrációjától feszülnek: egyfelől a lecsupaszított holttest él és mozog, másfelől borzongató naturalizmussal jeleníti meg, hogy mivé válik a test a halál után, mindeközben a memento mori és a vanitatum vanitas elemei allegorikus jelleget kölcsönöznek a képnek.
 
A női test anatómiai tárgyú megjelenése során (például amikor a theatrum anatomicumok színfalai közötti boncolás tárgya) a nő nemcsak boncolandó tetemként, hanem az anyatermészetet szimbolizáló alakként is jelen van, így az ábra az anatómia tudományának a természet megismerésében játszott meghatározó szerepére is utal. Érdemes megjegyezni, hogy a korai anatómiaiszínház-ábrázolásokon gyakrabban fordul elő női holttest, mint a későbbieken: maga Vesalius is egy női holttest boncolása közben látható a Fabrica címlapján.


Andreas Vesalius: Anatomia, Deutsch, Ein kurtzer Auszug der Beschreibung aller gleider menschliches Leybs..., Nürnberg, 1551
Vesalius művének Ádám és Éva alakját ábrázoló illusztrációja meghatározó mintájául szolgált az anatómiai művekben felbukkanó aktábrázolásoknak.
A morális jelentésű, de az emberi test felépítését, arányait, felszínét is bemutatni hivatott képtáblán a női figura a szemérmes Venus Pudica ikonográfiáját követi.
© Semmelweis Orvostörténeti Múzeum
 
A női test azonkívül, hogy a teremtő anyaság vagy a természet szimbóluma, gyakran jelenik meg a férfi ellenpontjaként, az első emberpár Évájaként, utalva így az eredendő bűnön keresztül a halálra, de a megváltásra is. A férfi és női aktok az anatómiai ábrák előtt, bevezetésképp jelenhetnek meg, mutatva a kétféle emberi formát és eltérő arányaikat. Az első emberpár teste a paradicsomi aranykor minden szenvedéstől mentes időszakában, mint tökéletes, betegség nélküli test ideálalakja fogalmazódik meg, illeszkedve az adott kor testre vonatkozó szépségideáljához. Ikonográfiai szempontból hol egyértelmű utalással Ádám és Éva alakjára (például Vesaliusnál Ádám kezében almát tart, a két alak között koponya és kígyó kap helyet), hol Dávidra vagy Venusra.
 
A halott testhez, az emberi elmúlás kézzelfogható bizonyítékához még akkor is nehéz érzelem nélkül viszonyulni, ha az a rideg tudományos megfigyelés tárgya. Míg a 17. század közepétől az anatómiai vizsgálódások egyre inkább a patológiai anatómia felé haladnak, addig azok a bonctani ábrák, amelyeken az emberi arc még látható, nem tudnak elszakadni a művészi kifejezőeszközök objektív megfigyeléseken túlmutató többlettartalmától. Noha a klasszikusan mosolygó, szelíd szépségű ideálok nem tűnnek el a tabulákról, egyre gyakrabban kerülnek konfliktusba testük sokszor kegyetlenül naturális, lemeztelenített valóságával. A szépség és a realitás ütköztetése aláhúzza a barokk patetikus drámaiságába, retorikai gondolatrendszerébe illeszkedő mondanivalót, és a földi hívság megszégyenül a halál hátborzongató színpadias bizarrságában.


Nicolaus Tulp: Observationes Mediciae. Editio nova, libro quarto auctior, et sparsim multis in locis emendatior. Amszterdam, 1672, címlap és XVII. tábla
Nicolaus Tulp alakját nemcsak művei, de Rembrandt is halhatatlanná tette Doktor Tulp anatómiája című képével. Köny- vei egyikének címlapja az architektonikus ornamentikájú címlapok sorába illeszkedik, a férfi és a nő között már helyet kap az összehasonlító anatómiai kutatásokra utaló majomalak is.
A női figura a könyv egyik részletesebben metszett ábrájának egész alakos változata (annak, amely a méh kóros elváltozását mutatja). A bájosan mosolygó, kezét a mellére szorító hölgy ikonográfiailag a Medici Vénusszal analóg nőalakok sorába illeszkedik.
© Semmelweis Orvostörténeti Múzeum


Hieronymus Leopold Baccheton: Anatomia medicinae theoreticae et practicae ministra, cautelisque in praxi observandis illustrata, Innsbruck, 1740, XXVI. tábla
Ezen az anatómiai illusztráción a kiterített hashártya alól előbukkanó terhes női méh a női szépség ideálalakjának tartott Medici Vénusz szobormásolatába illesztette a rajzoló, mely ábrázolástípus az egyik legkedveltebb formája volt az altesti boncolatot bemutató női anatómiai figuráknak.
© Semmelweis Orvostörténeti Múzeum

 
Ám ahogy változik az anatómiai kutatások iránya, úgy alakulnak át a szenvedélyes, élő, mozgó holttestek is egyszerű anatómiai babává. Míg korábban az orvosi és a művészeti anatómia nem vált el élesen egymástól, hanem mindenkinek egyformán sokatmondó volt, később egyre aktuálisabbá vált, hogy a művésznövendékek számára önálló anatómiai műveket hozzanak létre, melyek speciálisan az emberi izomzatra, arányokra, mozgásra koncentrálnak.
 
A 18. század második felében az anatómiai illusztrációk rajzolása és metszése mellett a művészeknek egy másik fontos feladat is jutott, ekkor kezdett ugyanis erősödni az az igény, hogy mind a szaporodó medikusok, mind a művésznövendékek számára olyan mesterséges preparátumokat állítsanak elő, melyek kiegészíthették és kiválthatták a „tetemhiánnyal” küszködő boncolási demonstrációkat. Már korábban is készítettek fából, elefántcsontból és viaszból anatómiai plasztikákat, de ekkorra minden egyetem anatómiai gyűjteményének kötelező elemeivé váltak az emberi test boncolása közben készült viaszszobrok.


William C. Cowper: Anatomia corporum humanorum centum et viginti tabulis..., Utrecht, 1750
Az angol sebészorvos anatómiai atlaszának meglepően pontos rajzai sajátos atmoszférát árasztanak: egyfelől igen naturálisak, a célszerűséget szolgálják, másfelől moralizáló jellegük miatt igen patetikusak. Míg korábban a test idealizált szépsége gyakorta felülemelkedett a funkcionalitáson, addig a késő barokk ideáltípusa már a világosságot, az egyedi forma plasztikusságát követelte meg. A célszerűség vált szépséggé. Azonban a halál rideg realitása a legszebb női testen is érezhető, a boncolási területen kívül eső testtájék, a szemek leplekkel való letakarása részben méltóságot ad a tetemnek, részben hangsúlyozza a test szoborszerű szépségét.
© Semmelweis Orvostörténeti Múzeum
 
Philippus Verheyen: Anatomiae Corporis Humani, Lipcse, 1705, XVIII. tábla
© Semmelweis Orvostörténeti Múzeum

 
A leghíresebb preparátumkészítő műhely 1775-től működött Felice Fontana anatómus vezetésével a firenzei Palazzo Pitti természettörténeti és fizikai stúdiójában. A tudományos és művészi kivitelezés tekintetében egyaránt magas színvonalú anatómiai demonstrátumok legszebb darabjait készítő műhely évtizedeken keresztül látta el Európa egyetemeit. A különféle kisebb szervektől kezdve egész alakos bonctani figurákig többezernyi viaszpreparátum készült művészek és anatómusok együttműködésének eredményeként. 1780-ban II. József Firenzébe utazott és a Fontana-műhelyben tett látogatása alkalmával egy 1192 darabból álló kollekciót rendelt a bécsi Katonai Orvosi-Sebészeti Akadémia számára, amely 1786-ban öszvérháton, az Alpokon keresztül meg is érkezett rendeltetési helyére. II. József (vagyis a felvilágosult kalapos király) 1789-ben a pesti orvosi fakultásnak ajándékozta a gyűjtemény egy részét, többek között azt a női test nyirokrendszerét bemutató egész alakos figurát is, amely szépségével méltán érdemelte ki a Venus Anatomica elnevezést (jelenleg a Semmelweis Orvos- történeti Múzeum állandó kiállításán látható). Párdarabja, a női ivarszerveket bemutató Anatomica Gynecologum a bécsi Josephinumban található. A viaszmodellek előképéül az itáliai barokk szobrászat szolgált: az előkép Giovanni Bernini 1674-ben, a római San Francesco a Ripa-templomba készített síremléke, vagyis a boldoggá avatott Ludovica Albertoni halálát ábrázoló márványfigura lehetett. (2) Bernini barokk lendületű nőalakjának patetikus haláltusája a klasszicista ízlésű Venus Anatomicán a halál nyugalmává szelídül.


idealizált halál: Gian Lorenzo Bernini: Ludovica Albertoni márvány síremléke a római San Francesco a Ripa templomban (1671-74)
 
 
A 19. századra az anatómiai kutatások specializálódása miatt az ábrák is egyre tárgyilagosabbá válnak, az illusztrációk moralizáló jellege fokozatosan megszűnik. Elmaradnak a háttérként szolgáló kerettémák és a művészetből kölcsönzött ikonográfiai jellegzetességek, a figurák elvesztik teátrális jellegüket, az ember a szigorú tudományos megfigyelés alanyává válik, ahol már nincs helye érzelgősségnek, moralizálásnak. Olyannyira nincs, hogy ma már valaha élt igazi emberek műanyaggá preparált tetemeit nézegetik iskolás csoportok a nagyobb városokban turnézó The Human Body-kiállítások különböző változatain.


Jegyzetek:
(1) Horányi Ildikó: Venus Anatomica. A női test az anatómiai ábrázolások tükrében. In: A modell. Női akt a 19. századi magyar művészetben. [kiállítási katalógus] Szerk. Imre Györgyi. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2004. 208.
(2) Kádár Zoltán: Zu den kunstgeschichtlichen Vorbildern der klassizischen Anatomica Plastica. In: Acta Congressus Internationalis XXIV. Historiae Artis Medicinae. 25–31. Augusti 1974. Budapestini, Budapest, 1976. 951–954.