Fatarók a festőbuzérok ellen

Ross King: Michelangelo és a Sixtus-ká́polna a híres freskó születése

Van, amikor nem vagyok benne biztos, hogy nem valami játék áldozata vagyok. Már akkor is szeretném látni Ross King Sixtus-kápolnáról szóló könyvét, amikor látom, hogy Makovecz Benjamin fordításában az az egyik fejezetcím, hogy A slamasztika. Vajon hogyan mondják azt angolul, hogy slamasztika?

A festőbuzért még elhiszem, hogy létező növény, gyökeréből állítják elő a piros festéket, de mi az a fataró? II. Gyula pápáról azt mondják, gyermekrontó, iszákos és fataró. Nem lehet, hogy a fordító kíváncsi volt, vajon elolvassák-e a kiadónál a kéziratot, vagy csak rábólintanak, mehet a nyomdába?

Persze az internet mindenre válaszol, még ha a fataróra elég tág értelmezést ad is: hermafrodita, homoszexuális, ügyetlen, gyáva, onanizáló. Most aztán gondolkodhat az olvasó, hogy II. Gyulát pontosan mivel is vádolták. Miközben a szöveg nagy nyelvi fantáziával lett magyarrá, a cím meglehetősen unalmaska, a pápa plafonjából lett Sixtus-kápolna. Nemcsak unalmas, de félrevezető is, hiszen van ott egy másik híres Michelangelo-freskó is, de Ross King pont a pápa plafonját akarta az olvasónak megmutatni: hogy hiába nézünk az égre, mint Jónás, hiába tudjuk, hogy ez a világ legnagyobb, legjelentősebb, legismertebb freskója, azért mégis csak mennyezet, amit föl kellett állványozni, be kellett vakolni, ki kellett festeni. Utána ki kellett fizetni a festőt meg a festéket. Művészek testközelből. Van, akit megőrjít a dolog, miért is kell arról olvasnia, hogy Michelangelo csizmában aludt, és lehet, hogy soha nem mosakodott, más meg azt mondja, hogy a szellemóriás ájult csodálata helyett jobb tudni, hogy mibe került a festék és hogy mennyit keresett a festő.



 
Amit persze pontosan soha nem lehet tudni, a 3000 dukát lehet sok is meg kevés is. Nem ez a lényeg, hanem a bratyizás. Amitől végre ki lehet mondani azt, amit az ember odabent, fájós nyakkal még nem tud ennyire biztosan: van fejlődés az Özönvíz zsúfoltsága és A sötétség és világosság szétválasztása között. Ha eddig el is jutunk magunktól, mégis jó tudni hozzá, hogy Michelangelo az előbbit huszonkilenc, az utóbbit viszont egyetlen nap alatt festette meg.
 
Nyugodtan lehet tegeződni Michelangelóval. Voltaképpen mindig is ezt tettük, hiszen csak a keresztnevén emlegetjük, tudjuk róla, amit tudunk, bár legtöbbször rosszul tudjuk. Az égnek meredő szakállról szóló vers alapján nagyon biztos voltam benne, hogy valóban hanyatt fekve készült a pápai mennyezet, legfeljebb az volt érdekes, hogy volt-e őalatta is valami kereken guruló gördeszka, mint az autószerelők alatt, vagy szegény henteregve csúszkált le s föl. Pedig, ugye, akkor is égnek mered a szakáll, ha a festő hátrahajlik, és állva dolgozik, és nem kell feltétlenül sötét magányban küzdeni az elemekkel, lehetnek segédei, akik elvégzik az érdektelenebb feladatokat.
 
Lehet tegezni Michelangelót. Kiderülhet róla, hogy óvatos duhaj, nem szereti, ha háborúznak a közelben, de az is kiderül, hogy azért tényleg duhaj: ha szívózik őszentsége, akkor ő odébb áll. De főleg azért lehet tegeződni vele, mert nem lesz kisebb. A mű, hiába tudjuk már, hogy csak vakolat, víz, festék, ecset, izzadság, azért felfoghatatlan marad. Minél többet tud róla az ember, annál kevésbé érti.

 
Ross King: Michelangelo és a Sixtus-kápolna – A híres freskó születése. Fordította: Makovecz Benjamin, Borítóterv: Németh Dóra, Park Kiadó, 2010. 422 oldal

(Fáy Miklós)