Titkos rádióadó

Építészet, ami jön és megy

Mucsi Emese - Topor Tünde

Ha a kiállításlátogató színházba is jár, biztos, hogy sohasem hagyja hidegen Zsótér Sándor rendezéseinek képzőművészeti alkotásként értékelhető látványvilága, illetve az a tény, hogy a Benedek Mari jelmezei és Ambrus Mária díszletei (ők az állandó munkatársak) olyan színpadképet hoznak létre, ami önállóan is megél: mintha a színpadi játékkal párhuzamosan újabb és újabb kompozíciókkal bombáznák az agyunkat: színházi nézőközönségként képfelismerő és értelmező énünk is bekapcsol, igaz, csak robotpilótaként. Másképp fogalmazva Ambrus Mária a kedvenc díszlettervezőnk. Arról kérdeztük, miért lett építészként díszlettervező, hogyan dolgozik, miket szeret.

Jelenet a Peer Gyntből, Krétakör Színház, 2005
 
A színházi díszlet „a néző tudatáig el sem jutó jelenlétével olyan, mint egy titkos rádióadó, amely fontos tartalmakat sugall a periferiális észlelésen keresztül” – írta Forgách Andrásés idézte őt nekünk Ambrus Mária építész, díszlettervező. Ez egyrészt nagyon is igaz, hiszen a színházban a díszlet valóban csak egy a sok „együttható” közül. Másrészt e megállapítást követően felmerül az a kérdés is, hogy vajon milyen folyamatok irányítják egy-egy ilyen aprólékosan végiggondolt produkcióban a figyelmet.
   Az egyik lehetséges válasz az, hogy az észlelés mikéntje ebben a több érzékszervet és tudásterületet megmozgató, komplex helyzetben nézőnként változó. Ahogy egy múzeumi térben, úgy a színpadon is alapvetés, hogy minden hang, gesztus és tárgy – egy Szent Sebestyént idéző testmozdulat, egy műanyag pohárra cserélt kristálykehely, egy neonbagoly – jelentéssel bír. A hangsúlyok azonban színházlátogatónként eltérőek. A képzőművészeti alkotások befogadásához (és elemzéséhez) szokott tekintet gyakran a díszletelemekre fókuszál az értelmezés során. Az ilyen szemű nézőt a megelégedés különös melege önti el akkor, amikor képzőművészeti előképet, párhuzamot, esetleg „idézetet” sejt vagy észlel a színpadon.2 Ambrus Mária és Zsótér Sándor közös produkciói után szinte mindig ilyen állapotban állunk föl a nézőtérről.
 
Ambrus Mária A bűvös vadászhoz készült díszletek között, 2015
 
• • •
 
l Forgách András: A díszlet mint kép. In: Gáspár Zsuzsa – Szalai Boglárka – Szikszai Gábor szerk.: Díszlet – jelmez – Magyar szcenográfia 1995-2005. Göncöl Kiadó, Bp., 2005, 9–12. o.
2 Korábbi lapszámunkban (Artmagazin 2012/1. 42–54. o.) már készült egy a fenti élményt részletesen kifejtő színházi körkép, amely különböző műsoron lévő darabok példáján mutatta meg, hogy „milyen szoros kölcsönhatásba került mára színház és képzőművészet.”
 
 

Forrás: Architectural Design 53, 1983/3-4, 97-99. oldal
 
Ambrus Mária építész, 1991 óta tervez színházi díszleteket Zsótér Sándor felkérésére az általa rendezett előadásokhoz. 1977-ben kapott építészdiplomát a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán, 1978–81 között végezte a Mesteriskolát az IPARTERV szocialista tervezővállalat dolgozójaként, ahol mestere Reimholz Péter építész-belsőépítész volt. „A posztgraduális képzés befejezése után – mesterem szavát idézem: »vállalatszerűtlen« minősítéssel gyakorlatilag kizártak az építészeti tervezés birodalmából, vagyis a saját tervezési munkát, mint adományt nem kaptam meg. Tanácsolták, hogy vegyek részt a Parlament felújítási munkáiban, de a Parlament sohasem tetszett nekem. Állást és kiutat kerestem. Léteztek független tendenciák a világban, például az építészeti rajz felértékelődése, ami a korabeli szovjet »papírépítészet« munkáiban csúcsosodott ki – papír, ceruza és lélek szabadon és ingyen érvényesülhetett. 1983-ban, az Architectural Design című angol építészeti lapban babaház pályázati kiírást találtam. A részben nyilvános, részben meghívásos pályázat »építész tervezte« babaházra vonatkozott. Első ütemben tervet kellett küldeni, majd a kiválasztott terveket, kivitelezett állapotban. Nagy lelkesedéssel készítettem vázlatot és a faházat úgy, hogy az hasonlítson az akkori Magyarország építési szokásaira.” Pályájának következő helyszíne a BUVÁTI. Ez évtizedekig a főváros tervezővállalata volt. Itt egyetlen, meg nem épült foghíjbeépítési feladat kivételével régi épületek felújításával, jobb esetben átalakításával foglalkozott. „Szerettem a múlttal rendelkező épületeket, érdekelt az anyagok romlása, rétegződése,
lerakódása. Egy álmennyezet kibontása után korábban elzárt terek nyíltak ki. 1983–1999 között dolgoztam ott, a BUVÁTI felszámolásáig. Az 1991-ben kezdődött díszlettervezéssel jól megfért ez a munka.” Zsótér Sándort közös barátjuk, a díszlettervező Menczel Róbert által ismerte meg, amikor Zsótér és Menczel együtt dolgozott Zalaegerszegen Ruszt Józseffel, a Hevesi Sándor Színház alapítójával és akkori igazgató-főrendezőjével. „Menczel Robit még iskolaéveimből ismertem. Ő díszlettervezésre adta magát mint belsőépítész. Egy-egy tervleadásnál közösen segítettünk az utolsó éjszakákon, volt alkalmam arra is, hogy az építészet »örökkévalóságát« összevessem a díszlet múlandó voltával. Zsótér emlékeim szerint munka közben megjegyezte, ha egyszer rendezni fog, tervezzek neki díszletet. Ő erre nem emlékszik, de így lett. Az elejétől kezdve azt képzeltem, hogy a színdarab képes megtestesülni különböző anyagok és/vagy térbeli formák segítségével, és ebben a megtestesülésben megtörténhet az előadás. Természetesen az anyagnak  sokféle tulajdonsága van, szerkezetté lehet vagy kell alakítani, lehet szilárd, légnemű vagy épp hiányozhat is. Mindez szorosan összefügg a képzőművészettel. Annyi személyeset elárulhatok, hogy első munkám, A kaktusz virága című zenés színmű (Barillet–Grédy) tervezésekor, a mai MOME könyvtárában – még a huszadik században – szemellenzős lóként, gondolkodás nélkül a huszadik század polcaihoz mentem. Őszinte és minden befolyástól mentes lelkesedést már kora gyerekkoromban is a korai 60-as évek lakóépületei váltottak ki belőlem. Tetszett a színesség, a hangsúlyozott vázszerkezet látványa. Általában feléjük vettem az utat az iskolából. Korábbi, de éppúgy csodált épületemlék a Pontház a Duna-parton.
 

Fő utca és a Bem rakpart között épült „pont-ház” a Vitéz utcánál, a mai Nagy Imre tér felől nézve
 
Szerettem a díszített épületeket is, a Lechner Ödön-féle Postatakarékpénztárat a 15-ös buszról figyeltem rendszeresen. A képzőművészettel később ismerkedtem. Nem annyira a képek nyűgöztek le, hanem a valóságábrázolástól való elrugaszkodás ténye. Később nagy élmény volt a pop-art, szerencsésen találkoztam vele 1970-ben a londoni Hayward Galleryben rendezett átfogó, összegző kiállításon. Ez volt az első meghatározó kiállításélményem. Hasonló súlyú – bár az előzőt nem múlta fölül – ugyanitt a 2009-es Psycho Buildings című kiállítás. Az utóbbi évek emlékezetes budapesti kiállításai pedig a következők: Pauer Gyula életmű-kiállítás, Mi a magyar?, A Lipcse-jelenség, Bukta Imre. Sajnos kevesebb jó kiállítást látok a mai magyar képzőművészektől, mint amennyit láthatnék, a Velencei Biennálét viszonylag rendszeresen megnézem. Kedvenc folyóiratom a Domus, sokoldalú és szép. Építészként is alapvető volt számomra, hogy a tervezés közben folyóiratokat, könyveket nézzek, és hogy a mások fejében megszületett képek segítségével hívjam elő a saját képeimet. Előfordult egy építészpályázatnál, hogy évek, sőt évtizedek teltek el, mire rájöttem, hogy a terv vezérmotívuma egy amerikai építész, Bruce Goff egyik villájának fejembe vésődött emléke volt. De visszatérve a könyvtári polcokhoz: vakon hittem, hogy a huszadik század képzőművészete megszabadulva az ábrázolás kényszerétől, a maga rengeteg eszközével mindent meg tud mutatni. Azóta is vakon hiszem? Igen.
 
 
 
A díszlettervező munkaemlékei a régi és közelmúltból
Egy anya története
 
 
Egyszer volt, hol nem volt – időből kiszakított mese, a Halál elragadja „egy anya” gyermekét a házukból. Az anya keresésére indul, allegorikus alakokkal találkozik, próbál segítséget, útbaigazítást szerezni, de mindenki kér valamit cserébe. Az Éjszaka a lelkét, a Csipkebokor a vérét, a Tó a szemét, a Halál kertésze a haját kéri. Végül a Halál kertészetében választásra kényszerül fia szép és  csúnya jövője között, sohasem tudjuk meg, mit választ, a Halál mindenesetre elviszi fiát „tán jobb vidékre”. Az eredeti meséből Beney Zsuzsa költőnő önéletrajzi elemekkel átszőtt szövegkönyvet írt. A Téli utazáshoz hasonlóan a zene, a mese és költészet együttműködésére alapvetően köznapi hely látszott jónak, a rendező emeletes házra vágyott, egy házban laknak az allegóriák, és a kis színpadon a lakásokban lehet találkozni velük. Az anya háza, ahonnan indul és ahová vissza-visszatér, kicsit ferdébb, különös, önálló része a kettévágott háznak. A tapéták, burkolatok, ablakok-ajtók, életszerűre készített házrészek. A lakók kb. 1,6–2 négyzetméter területen mozoghatnak – kell is mozogniuk, hiszen folyamatosan a színen vannak, ha éppen nem énekelnek is. A koreográfus és táncművész Ladányi Andrea meglátva élete legkisebb díszletét így szólt: „vigyázzállásban gondolkodni kezdtem”, az előadás tanúsága szerint elég sok minden eszébe jutott, az allegóriák egy helyben ülve-állva-térdelve bravúros mozgássorokkal keltik életre magukat.
Fekete Gyula – Beney Zsuzsa, H. C. Andersen nyomán: Egy anya története (bemutató: 2015június 12., a Budapesti Operettszínház produkciója; Miskolci Nemzeti Színház, Miskolc)
Előadás-időpontok: Zeneakadémia, Solti Terem, Budapest
november 5. (csütörtök) 19.00
november 6. (péntek) 19.00
 
 
Leánder és Lenszirom
 
 
Tartottam a gyerekközönségtől. Ahogy felnőttektől elvárom, hogy a látott dolgok lenyűgözzék, elgondolkodtassák, úgy a gyerekek tőlünk kívánhatnak sokat, nagyobb a felelősség. Szigorúbb és pontosabb ítélkezőknek érzem őket. Egyértelmű dolgokat várnak, viszont vizuális kötöttségek nélkül, szabadabb szemmel. A gyereknek színes és változékony és szórakoztató dolog kell – ez közhely, de igaz. A színpad lehetőségei egyszerűsítették a tervezést, csak függőleges síkban mozgó díszletekkel dolgozhattunk. Mindenáron kerülni akartam a gyerekdesign gyakori hibáit, a cukorszíneket, a lendületes foltformákat, a cakkos-pöttyös-fodros mintákat, általában a – meglátásom szerint – szabados „mindent lehet” megközelítést. A Disney-iskola korai éveiről szóló vándorkiállítás katalógusában találtam igazán találékony, gyerekek fantáziájához méltó képeket. Egy nagy fekete téglalappal állok szemben, előttem az Erkel Színház nézőtere. Sík képek váltogatására volt lehetőségünk a színpad különböző mélységeiben. Fontos volt, hogy semmi se szoruljon hátra, hogy ne tátongjon elöl üres tér, ezért a képek együttes működtetésére volt szükség, átlátásokra és átvilágíthatóságra a síkok között, hogy ugyanaz a kép más összefüggésben mást jelentsen.
Tallér Zsófia – Szöllősi Barnabás – Szilágyi Andor: Leánder és Lenszirom (bemutató: 2015. április 11., Erkel Színház, Budapest)
Legközelebb 2016 januárjában
 
 
A bűvös vadász
 
 
Az opera műfaja számomra igen nagy tekintélyű, szerintem ez a zenei képzettség hiányából és valami összetett elfogultságból ered. Hallani nagyon szeretem, tervezni hozzá nehéz. A bűvös vadász innen-onnan félig ismert dallamai a teljes operát hallva egy építkezés képzetét keltették bennem. A zenei elemek építményszerűen kerültek egymásra, ok-következmény elv szerint épültek össze. Ezért vagy másért, egy mára rommá lett épületből képzett díszlet adott helyszínt az előadásnak. 1981-ben hegytetőn, történelmi emlékhelyen építette föl új kongresszusi központját a bolgár kommunista párt. Hét éven át óriási fizikai és szellemi erőfeszítéssel készült ez a panteon, amely 1990 óta gazdátlan. Üresen áll, a történelem átadta, a természet lassan átveszi a hatalmat belül is. A közelmúlt elhagyott eszméinek elhagyott helye mára a katasztrófaturizmus kedvelt célpontja. Még látszik a hatalmas, kb. 70 m átmérőjű, belül kb. 25 m magas gyűlésterem kör alakú terének falait díszítő figurális mozaikképek egy része. A tetőhéjazat lukas, télen megtelik hóval a terem, az álmennyezet a padlón hever. Kultikus helynek szánták, a templomszerű ünnepélyes térforma és a falakat borító képek hitet erősíteni hivatottak. A romlás után megtestesült történelem és megrendítő tér. Mi köze a díszletnek a romhoz? Ami végül odakerült, az csillogó alumíniumtető, a mozaikok részben a megmaradt részekről, részben a tervekről rekonstruálódtak az Opera festőműterme által tökéletesre, semmi nyoma a romlásnak. A térfal félbevágott, hogy belássunk, a tető egész ugyan, de erősen emelkedik, a lelátó nem fért el. Tulajdonképpen az építés célja jelenik meg, a későn összehozott vakhit-templom és gyűléshely. Formája és a faliképek embercsoportjai által a közösség szolidaritásának illúzióját sugallja. A nagy fej, a diktatúrák jellegzetes tekintélyábrázoló eszköze figyel. Ő Kuno, az Ősapa, a történet gerincét képező szokás alapítója, aki a szerencse és a véletlen kezébe adta emberek sorsát. A történések azonosítható közelmúltba helyezése nem eszmei rokonságot keres, inkább a talált hely formai tulajdonságait próbálja újra hasznosítani. A forma mögött azért meghúzódik a tartalom, hiszen a „népopera” – ahogy Kind, a szövegkönyv írója nevezte – végén mindenki szembefordul a tekintélyuralommal. „FELEJTSD EL A MÚLTAD” – ezt a mondatot festette egy kései látogató a bejárat fölé.
Carl Maria von Weber: A bűvös vadász (2014. december 14., Magyar Állami
Operaház, Erkel Színház, Budapest)
Legközelebb 2016 áprilisában
 
 
Orpheusz és Eurüdiké
 
 
Veszély-megmenekülés-boldogság-halál-siratás-temetés-indulás a holtak birodalmába-remény-kudarc-halál. Címszavakban az Orpheusz-történet. A színpadon újkori romok; egy lakatlan hétvégi ház ablak-ajtó nélkül, valamikori élet nyomaival, és egy vonattal együtt kettétört vasúti híd. A tárgyak elszenvedett torzulásaikkal a fekete körfüggöny előtt baljóslatú, utópisztikus tájat képeztek. Nem tudjuk, mi történt itt és mi történhet még.
Minden, amit látunk, gyönyörű ragyogó színű vagy finoman  rnyaltan színes. Színes roncsok csoportjából álló szerencsétlenség- kép. A ház kicsit nagyobb, a vasút kicsit kisebb az életben megszokottnál. Az emberek egyenként vagy csoportokban lepik el a tájat, mozgásba hozzák a tárgyakat, amelyek általuk a furcsa történet szereplőivé válnak. A két tárgy képe Ulf Puder német festőművész két festményén jelent meg – vagyis az ő fejében születtek. A színpadon térbeli, teherbíró, mozgó elemekké váltak, több oldalról láthatjuk őket, emberekkel benépesítve. Ulf Puder festményeivel a Műcsarnokban, A Lipcse-jelenség című kiállításon találkoztam 2008-ban, már akkor a fejemben járt a Haydn-opera mint feladat. A tervek megvalósítása közben kértük a művész hozzájárulását a Vorgarten és a Gartenbau című, 2007-ben készült festmények „tárgyiasításához”.
Franz Joseph Haydn: Orfeusz és Euridiké, avagy a filozófus lelke (bemutató: 2009. március 29., Magyar Állami Operaház, Budapest)

 

Brand

A Nemzeti Kaszás Attila Termében a helyszín földrajzi értelemben végig ugyanaz, a fjord és szorosan vett környéke, sokszor hangzik el szavakban, hogy zord, szigorú, életnek nem nagyon kedvező környék, bár szépségéről, szelleméről is sok szó esik. A magam részéről kézenfekvőnek, sőt kötelezőnek látszott megjelenítése. Először közvetlen ábrázolással próbálkoztam, maketthegy hóval, házakkal. Utána következett a hideg, a jég, a hegyek elvontabb közelítése, vaslejtő, plexiház, mindez egy hangstúdiónak épült, nagy üvegfallal rendelkező teremben. Az utolsó, kétségbeesett pillanat rendezői elhatározása: IKEA. Előregyártott életstílus globális szállítója. Ilyesminek Brand körül nyoma sincs. Mégis, él a terem adta lehetőségekkel, ablak-erkély használattal, a bútorok a próbák kezdetétől rendelkezésre álltak, csoportjaik elhitettek lakásbelsőt, közteret, falut. A megvalósult előadás bizonyította: a színészek játéka, az elhangzó szöveg többet elevenít meg, mint valami képi ábrázolás – vagyis az adott esetben inkább gátja lett volna az előadásnak egy kicsinyített vagy stilizált hegy. És az IKEA személyében mégiscsak konceptuálisan ott van Észak-Európa.

Henrik Ibsen: Brand (bemutató: 2015. február 22., Nemzeti Színház, Kaszás Attila Terem, Budapest) Előadás-időpontok: október 24. (szombat) 19.30; október 25. (vasárnap) 19.30; november 28. (szombat) 19.30; november 29. (vasárnap) 19.30

 

Peer Gynt

Helyszín: a régi Arizona, a Thália Színház régi stúdiója, az Arizona mulató hűlt helye. A nagy múltú, európai hírű mulatónak nyoma sem volt a mai Arizona színházban, a felújítás előtt is csak a pince födémjén lehetett befoltozott lukak helyét látni – ezeken át működött a régi emelkedő-süllyedő forgószínpad, a maga nemében akkor gépészeti csoda. Ami ma is látszik: a szerkezeti falak, födémek, a T alakú tér, a nagyobbik terem a közönség, a kisebbik a zenekar számára. Egy korábbi előadáshoz javasolta Zsótér Sándor a hűlt hely megidézését, ami két év múlva, a Peer Gynt-előadásban megtörtént. Voltak kísérletek a fél világon át játszódó történet helyszíneinek ábrázolására a kicsi stúdiótérben, végül a mulató három fontos eleme állt elő újra: a forgószínpad, a zenekar lépcsője és a csillár. A helyszín-elemeket a krétakörös színészek testükkel, mozdulatokkal idézték föl, felhasználva a mulató műsorfüzet-képeit. A színpad forgása, a csillár működése velük együtt sokszor átsegítette az eseményeket egyik földrészről a másikra. 
Henrik Ibsen: Peer Gynt (bemutató: 2005. október 14., Krétakör Színház, Thália Régi Stúdió, Budapest)

 

Téli utazás
 
 
Önéletrajzi elemekből álló mű. Csapongó, töredékes gondolatfolyam. A Schubert-dalciklus szövegének minden sora szétszórva a szövegben. Beszédek, versféleségek
hangzanak el, konkrét és végletesen absztrakt tárgyúak. Bankügyletek, gyerekrablás, internetes párkeresés, külön fejezetek a szerző szüleinek, az idő megragadása kézzel, az elmúlásé szintén kézzel – mindez nyelvi attrakciókon keresztül. A szöveg értelemmel még olvasva is nehezen követhető, hallgatva a szavakból összeálló dallam mégis elragad, hiszen aki mondja, érti és el akarja juttatni a közönségéhez. Az előadás nemrég még látható volt a Vígszínház házi színpadán, márciusban utoljára. A díszlet próbálta követni a köznapi és földöntúli elemek egymás melletti életét. Egy alpesi nyaraló típusház (kb. 1970) a maga idejében népszerű magyarországi változata, tengely körül forgatva, otthonos és különös tárgyak keverékével berendezve. Tél, utazás, lakás, hely, ahonnan el lehet menni és ahol lehet létezni. 
Elfriede Jelinek: Téli utazás (bemutató: 2014. január 4., Vígszínház, Budapest)

 

Vágyvillamos



A díszlet a Rákóczi út 21. alatti épület tetőtéri gázüzemű kazánházából akkora rész, amekkora a Radnóti Színház színpadán elfér. Az Uránia mozi és a Színház- és Filmművészeti Egyetem működik a házban. Zsótér Sándor találta a helyet egy vizsga alkalmával. A kazánházat szigorú előírások alapján gondosan megtervezte valaki kb. 35 éve, robbanófelülettel, titokzatos vezetékekkel, kéményekkel, zsalus szellőzőkkel, déli tájolással. Az életben a tetők fölött messzire ellátni, a színészeknek a sötét nézőtér jutott a végtelen ég helyett. A szereplők élete ezen a nem lakás célú helyen zajlik. Van kint-bent, fönt-lent, van áttetsző felület és átlátszó. Hiperrealista másolat, az én érdemem annyi, hogy szétszedhető-összeszerelhető volta ellenére igazán egy kivágott épületdarab benyomását kelti.
Tennessee Williams: Vágyvillamos (bemutató: 2011. október 16., Radnóti Miklós Színház, Budapest)
Előadás-időpontok: október 20. (kedd) 19.00
november 11. (szerda) 19.00

 

Mi történt azután, hogy Nóra elhagyta férjét…



Itt a díszlet némi kitérő után a Magyar Rádió egyik stúdiójának másolata lett. Zsótér Sándor néhányszor adott ott interjút, és megszerette a stúdiószobákat. Nem csoda, mikor én is bejutottam a stúdiókba, elképedtem a sok kicsi, hasonló anyagokból azonos funkcióra kialakított lyuk láttán – ahány lyuk, annyiféle változata ugyanannak a burkolóanyagnak, lámpának, hangszigetelési vagy hangképzési trükknek. A korai 60-as, késői 50-es években készülhettek, máig állják a sarat, szívem szerint műemlékként becsülném őket. A díszletnél nem volt elég a stúdió élethű másolata, meg is kellett mozdulniuk a falaknak, kb. tízszer, a jelenetváltásoknál. A mozgások többé-kevésbé szépen lebonyolódtak, a közönség nem nagyon örült, úgy érezte, mindig új feladatot kap. A díszlet szoborként kezdett viselkedni, az újabb és újabb térformák más-más tartalmakhoz kötődtek. Különös lemásolni egy valóságos tér belső héját, a burkolatot. Ami tervezési invenció annak idején belekerült, abból a burkolólap, a rengeteg takaróléc megmaradt, az arányok lemásolhatók (az MTVA adományaként eredeti maradék akusztikus lemezt és stúdióberendezést tudtunk felhasználni, ez a hitelességet erősítette). A mozgatás persze szükségessé tett guruló szerkezeteket, mindig láthatóvá váltak a falak hátsó szerkezetei is. Hála a kivitelező korrekt munkájának (Míves Kft.) a műfalak és műlépcsők eleje-háta is szépen sikerült. Más kérdés: segített-e mindez annak, aki dolgozott benne és annak, aki nézte.
Elfriede Jelinek: Mi történt azután, hogy Nóra elhagyta a férjét, vagy a társaságok támaszai (bemutató: 2012. január 7., Örkény István Színház, Budapest)

 

Meggyeskert





„Te, mama, emlékszel ez milyen szoba? ...a gyerek!” – mondja a hosszú távollét után hazaérkező Ranyevszkaja földbirtokosnőnek Ánya nevű lánya. Aki itt nőtt föl, rengeteg emléket talál. Tárgyakat, amelyekkel visszaúszhat a múltba a jelen fenyegetései elől. Hogy néz ki egy ilyen szoba? Minden szoba így hat arra az emberre, aki benne nőtt föl. De milyen az a szoba, amelyik mindenki számára azt jelenti, amiről a szereplők beszélnek? Közös nevező, kétszázötven ember hajdani gyerekszobája. Régies? Kopott? Az emlékek megszépítik? A színpadon áll egy kb. életnagyságú pálmafa, egy két méter magas macskafej és egy kb. dívány nagyságú mobiltelefon. Három egymással semmilyen kapcsolatba nem hozható mondjuk szobor. A maguk módján részt vesznek a játékban – a fa mászható, a telefonon ülnek, a macskába be lehet menni. A szándék: szobafalak és bútorok helyett határozott jelentésű tárgyak mint néma szereplők, egy bizonytalan világ biztos összeomlásának tanúi. A táj: ezüstfóliából kivágott pálmafa alakú lukak, a jövő megnyugtató bizonyossága. Miért pont ezek? A pálmafa a máshová vágyakozás, a telefon a távolság legyőzése, a macska a titok, a mesékből kölcsönvett eszköz pedig a nagyítás. Nem derült ki, hogy ez a, mondjuk a megszokottól eltérő környezet segített-e a szereplőknek és a nézőknek – a szereplők inkább csak a fizikai lehetőséget próbálták kihasználni, lehet, hogy a nézők kevesebbet hallottak a beszélő tárgyak miatt?
Anton Pavlovics Csehov: Meggyeskert (bemutató: 2013. október 12., Örkény István Színház, Budapest)


Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése



A szerző egyik kedves témája a kapitalizmus hajnala. A szövevényes érdekcsoportok harcát, emberek viselkedésformáit, a vezető kiválasztódását egy mesebeli üzletág, a karfioltröszt működésén keresztül közelíti meg. Megjelenik az egész karfioltermelő-forgalmazó-fogyasztó láncolat, amely a karfiolból „szent ügyet” csinál. Kézenfekvőnek tűnt, hogy ez megjelenjen a színpadon, annál is inkább, mert korábban, egy főiskolai előadásban a darab minden kép és tárgy nélkül, Eadweard Muybridge mozgásfotói életre keltésével került színre. Azt, hogy hány karfiol, mekkora, piacon vagy más összefüggésben, még nem tudtam. Ekkor kaptam Zsótér Sándortól egy középnagyságú karfiolt ajándékba azzal, hogy ez legyen felnagyítva akkorára, amekkora a színpadon elfér. Ezután következett a miből és hogy mit kellene tudnia. Az Örkény Színház színpadának tulajdonságai – gyűrűs forgószínpad, ponthúzó rendszer – nagyon jó feltételeket jelentettek a nagy karfiol működéséhez. A miből kérdésre sok lehetséges válasz nem volt, szétszedhető, mászható, belül üres karfiol-szobor csak üvegszálas poliészterből állítható elő. Ez egy nagyon sok fázisból álló művelet, kockázatokkal. A végleges méretű karfiolt hungarocellből faragták ki úgy, hogy belül üreges. Különböző felületkezelési eljárások után több rétegben kell üvegszövetet és műgyantát felhordani, a részhéjakat összekapcsoló vaselemeket beépíteni, utána következhet a külső héj, a színezés. És amikor ez a hősiesnek mondható munka elkészült, ott a kulcskérdés, hogyan viszonyulnak a színművészek a játékszerhez. Volt, aki élvezte, hogy egy nagyított növényen játszik, vagyis játékmódja tudomásul vette, hogy hol van, együttműködött vele. Volt, akinek mindegy, volt, aki utálta a fizikai nehézségek miatt vagy egyszerűen nem vette tudomásul.
Bertolt Brecht: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése (bemutató: 2009. október 3., Örkény István Színház, Budapest)


Selyemcipő



Katolikus költő a katolikus Egerben, amikor még az egri Gárdonyi Géza Színház vállalkozó szellemű volt és megkísérelt valami nehezet. A történet látszólag egyszerű, a házasságából kilépő Dona Prouheze száműzetése és büntetése Don Rodrigo iránti szenvedélyes és kilátástalan szerelme miatt. Mindez több évtizeden át, négy kontinenst érintve játszódik. A szerző szerint világdráma, helyszíne az egész világ, a teljes mű előadása kb. 11 órát venne igénybe, és a színpadi mű nem felvonásokra, hanem napokra tagolt: négy napból áll, mindegyik nap cselekménye több évet fog át. A díszlettervezés kezdetén a színmű első kiadását illusztráló José Maria Sert katalán festő őrületes murális művei közül a Négy évszak című sorozatot nézegettük, amelyet 1919-ben festett a Rotschild család chantillybeli kastélyának egyik termébe. Az évszakokhoz kontinensek tartoztak, Ázsia tavasz, Afrika nyár, Európa ősz, Amerika tél. A különös jelenetekkel és tárgyakkal teli freskók rokonságot mutattak az egyszerre csapongó és elmélkedő művel. Hamar kiderült, hogy háttérnél többet nem jelentenének az előadás számára. Olyasmire volt szükség, ami változékony, játék-lehetőséget ad, tartalmilag köze van a műhöz és képes végigkísérni az előadást. Végül egy „egy eurós” boltból származó ajándék, egy marék rózsafüzér lett a megváltó ötlet – Zsótér Sándor ajándékából az ő ötlete – rózsafüzér függöny. Csillogó, katolikus, egyszerre puha és rideg tárgy, az emberrel sokféle fizikai helyzetet képes fölvenni, színpadgépezettel mozgatható. Szükség volt házszerű belső térre, ami összefüggésbe kerül a függönnyel és egyben annak kontrasztját is jelenti. Kézenfekvő megoldás volt a hajókonténer, amit éppencsak elbírt a díszlettartó Don Rodrigóval együtt. Mint mindig, ha ipari terméket szeretnénk megvásárolni, most is felmerült, hogy díszlet-konténert gyártson a műhely, végül ezt sikerült kivédeni. A konténer égben lógva, földön gurulva, nyitva-zárva követni tudta a helyszíneket. Az utolsó felvonás tenger képe a színpad összes díszlettartóján zajlott; a szereplők a tartózsinórokba kapaszkodva hősiesen imbolyogtak a vízszintes csöveken. A két fő elem addigra kimerült, a tengeren hányódáshoz a rendező a díszlet helyett a színpadi gépezethez fordult. Az egri díszletkészítők és -építők sokat és türelmes szeretettel küzdöttek a kb. 7000 füzérből álló függönnyel. 
Paul Claudel: Selyemcipő (bemutató: 2010. október 8., Gárdonyi Géza Színház, Eger)

 
 
A kaktusz virága



Első díszletként tetszett, hogy könnyű (kilóra is), hogy nem kell éveket dolgozni, mire meglátom, nem kell mindent megmagyarázni és érvekkel támogatni, van helye a szépségnek, ami egy épületnél többnyire luxus. A mű különösebb elmélyülésre nem indított, elsősorban látványosságot és színességet próbáltam elérni. Először találkoztam a mesterséges fény lehetőségeivel. Szép élmény máig, hogy odaengedtek a világítási pulthoz, és saját kezemmel színezhettem át a festett díszletet. A világosítók halkan megjegyezték: erre a díszletre giccsadót kellene kivetni. A mellékelt képen látható: itt a díszlet a cím illusztrálása, nagy szivárványszínű virág félbevágva, alatta bútorok jelentik a helyszíneket. Van még néhány festett növény kulissza, és a világítás tényleg segített eltüntetni és előhozni dolgokat. Előképe a Rádió City Hall (New York) belső képe volt, a Delirious New York című könyvben láttam, szép, nagy, látványos, optimista napfelkelte, a happy end előlege, átfogó színpadkép. Amint a mellékelt kép is mutatja, ehhez képest ami lett belőle, szánalmasan kicsi alkotmány rongyból- vasból, de mindennek ellenére: máig köszönet a kivitelezőknek, akikkel akkor találkoztam először. A mindenkori díszletgyártó szakemberek, akik ahány tervező, annyiféle feladattal akadnak össze, szinte havonként; fölülnek egy hullámvasútra, ami kéri a szeretetüket, a találékonyságukat, hogy megcsináljanak valamit jól, ami rövid ünneplés után a semmi felé távozik.
Pierre Barillet – Jean Pierre Grédy: A kaktusz virága (bemutató: 1991. szeptember 18., Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza)

 

Full 004886