NINCS ÚJ A DISZKÓGÖMB ALATT

Mucsi Emese

Sok más helyen dolgozhatott volna pohárszedőként a hetvenes évek végén a tizenéves David LaChapelle, de ő is inkább a Studio 54-ben akart nyüzsögni. Ez amolyan mellékes elemként jelenik csak meg abban a New York-i sikersztoriban, amely úgy folytatódik, hogy egy napon ezen a helyen megismerkedett Andy Warhollal, aki valamivel később aztán megjelenési lehetőséget biztosított az extra fiatal fotós fiúnak az általa alapított Interview magazin oldalain.


David LaChapelle: Új Ádám, új Éva, 2009, kézzel festett negatív – giclée print © David LaChapelle

LaChapelle karrierjét ettől a publikációtól számítja a reklámfotó- és a művészettörténet is, munkásságában azonban következetes utalásrendszer emlékeztet mindenkit a találkozás helyszínére, a Studio 54-re. A Groninger Museum örülhet, hogy pont idén októberben mutatják be a Studio 54 című másfél órás dokumentumfilmet, mert az jó kiegészítése lesz az éppen programon lévő LaChapellekiállításuknak. Ha csak képek nélkül hallgatjuk a trailert, már az is olyan, mintha nem is a hely, hanem egy LaChapelle-produkció jellemzése lenne: „egy teljesen másik világ”, „végtelen drogmámor”, „szex mindenütt”, „felnőtt vidámpark”, „gyönyörű modellek, hírességek meleg férfiakkal”, „transzvesztiták, drag queenek”, „infernális diszkóőrület”, „hatalmas zenék”, „csillogás”, „glamour”. Többek között az archív felvételekből tudható, hogy a Studio 54-ben csak a világításra dollármilliókat költöttek, profi díszletesekkel dolgoztak, a rendezvények léptékéről és nagyvonalúságáról pedig talán sokat elárul, hogy egy alkalommal, egy szilveszteri buli apropóján négy tonna csillámporral árasztották el a táncparkettet. LaChapelle giccs-pop-szürrealizmus kategóriával felcímkézett fotóiban, videóklipjeiben és egyéb munkáiban ezt a popsztárokkal zsúfolt, túltolt nightclub- hangulatot elegyíti – igazi posztmodern gesztussal – a leginkább az itáliai reneszánsz időszakából lenyúlt, népszerű művészettörténeti és vallási toposzokkal, a keresztény ikonográfia elemeivel, valamint a szintén ehhez az időszakhoz köthető, alapvetően harmonikus, szimmetrikus kompozíciós elvekkel.

LaChapelle munkásságát azonban nemcsak azért tartják nagyszerűnek minden kulturális regiszterben, mert ezt az alapvetően izgalmas örökséget viszi tovább, hanem azért, mert ő igazán megértette a diszkó mint műfaj jelentőségét, és ennek tudatában készíti el a saját műveit is. Minden idők legpopulárisabb, mindenki számára elérhető és dekódolható zenei élménykincsét adó időszakában tanulta meg azt a közvetlenséget, amit mind a Rolling Stone-ban, a Vogue-ban, a Vanity Fair-ben stb. megjelent kereskedelmi céllal készült fotóiban, mind a legmenőbb kiállítóterekben bemutatott képzőművészeti alkotásaiban következetesen és sikerrel tudott alkalmazni. Többek között ennek köszönhető az is, hogy megtalálta a bűnbeesés első fülledt éjszakája és a diszkógömb alatti összetáncolás közti összefüggéseket, hogy csak egy éppen – vagy mindig – aktuális példát említsünk.

 

1977 áprilisában nyílt meg Manhattan szívében, az 54. utca 254-es szám alatt minden idők leghíresebb és leghírhedtebb diszkóklubja, a Studio 54. A hírességeken és milliárdosokon kívül csak a nagyon szép fiatalok jutottak át a szigorú beléptetőrendszeren. Ők Andy Warhollal, Bianca Jaggerrel, Grace Jonesszal vagy épp David Bowie-val bulizhattak egészen rendkívüli körülmények között, igaz, még az AIDS előtt.