Márkus Lili

Kettős asszimiláció

Szikra Renáta

A két háború közti iparművészet elfeledett alakja az a Márkus Lili, aki karrierjét 32 éves korában, nagypolgári asszonyként kezdte, részt vett az 1935-ös brüsszeli, az 1937-es párizsi világkiállításon, majd Angliában mindent kénytelen volt újrakezdeni. Kivételes és tipikus művésznősors, újrafelfedezett életmű, magyar népművészeti formakincs a modernizmusban.


Márkus Lili, 1938 k.


Márkus Lili kamarakiállítása, amely mintegy felvezette az Iparművészeti Múzeum Art deco és modernizmus. Lakásművészet Magyarországon 1920–40 címmel futó kiállítását, szinte az új tárlatot megszégyenítően nagyvonalú és elegáns volt, megérdemli, hogy néhány szóban megemlékezzünk róla. Dévényi Tamás egyetlen impozáns installációt épített fel a konferenciateremből nyíló, eldugott kiállítótérben. A bal oldali falat beborító óriásfotókat és a jobb oldalon sorakozó, színes kerámiákat az időszalaggá átlényegült padlózat kötötte össze, a századelőtől a hatvanas évekig sűrűsödő és ritkuló műtárgyegyüttesekkel, enteriőrrészletekkel. A glasgow-i Collins Gallery 2008-ban emlékkiállítást rendezett az élete második felében ott alkotó Márkus Lilinek, ezt adaptálta Horányi Éva és Ritoók Pál a budapesti helyszínhez. Mivel a meghökkentően látványos és szellős rendezés következtében nem egy tárgyözönön kellett keresztülrágnia magát a látogatónak, a benyomások erőteljesek és maradandóak maradtak. A két Márkus, a vasgyáros Márkus Lajos és a keramikus Lili életútjának párhuzamai és ellentétei tisztán rajzolódtak ki. Az egyik oldalon vas és acél, ipari formatervezés, nagyberuházások – a másikon intim, családi házat lakályossá tevő finom kerámiák, falikárpitok.


Balra a pályáját biciklilánc-gyártással kezdő Márkus Lajos szerszámlakatos idővonala futott, aki a század közepére már Magyarország legnagyobb vas- és acélszerkezeteket gyártó óriáscégét, a Márkus Lajos Rt.-t üzemeltette. Jobbra az Elekre magyarosított Engel Ilonáé, aki a vasgyáros menyeként lett Márkus Lili. A két fal mellett vaskonzolokra támaszkodó rusztikus fémpulton az időszalagnak megfelelően jelentek meg az egyik oldalon a cégpapírok, megbízások, fotók és könyvelések, a Lili-vonalon pedig a kikeresztelkedés dokumentuma, bizonyítványok, családi fotók és levelek, személyes apróságok.

 

Kiállítás-enteriőr © IMM © fotó: Áment Gellért


A „Márkus Művek” ott volt minden jelentősebb budapesti építkezésen, ők készítették Kós Károly Madárházának röpdéjét (1912), az új lóversenypálya tribünjének vasszerkezetét, Kozma Lajos Üvegházát (1934), Hüttl Dezső MABI kórházának futurisztikus előcsarnokát, a Keleti pályaudvar és a fővárosi autóbuszgarázs felülvilágítóit és nem utolsósorban Bierbauer Virgil és Králik László a budaörsi repülőtér irányítótornyához tartozó fém-üveg kapszuláját (1936–37). A kovácsoltvas kapudísz és a repülőtér főépületének lengőajtója között feszülő ív a szecessziós indáktól a harmincas évek letisztult, modern alumínium nyílászárójáig terjedt. Lenyűgöző teljesítmény, főként, hogy laikusként mit sem tudunk arról, ki önti formába az építészek nagyratörő álmait. Így viszont nem meglepő, hogy a Márkus család a kor ismertebb építészeivel és belsőépítészeivel személyes kapcsolatban állt, és Lili Márkus Győzővel kötött házassága után, a húszas évek közepén egy igen eleven, pezsgő művészeti közegbe csöppent. Harminckét évesen kezdett fazekaskodni, méghozzá a kor egyik legismertebb keramikusa, a Wiener Werkstättét is megjárt Gádor István támogatásával. Az ő archaikus, stilizált formákat mutató kisplasztikáinak hatása Márkus Lili korai, állatfigurákkal díszített vázáin és bibliai tárgyú reliefjein erősen érezhető. Márkus Lili fél év múlva már saját műhellyel rendelkezett, kerámiáit apósa gyárában égette ki. Munkáival azonnal sikert aratott, a Magyar Iparművészet és az angol Studio reprodukciókat közölt róluk, részt vett az Országos Iparművészeti Társulat tárlatain. Ott sorakoztak a falon többek közt a brüsszeli (1935), majd párizsi világkiállításon (1937) kapott díszoklevelei és díjai, a tárlókban pedig a tompa fényű fekete, vízzöld, narancsos vagy türkiz mázas vázák és kancsók, áttört kaspók, melyek a népi fazekas munkák kézbe simuló, gömbölyded, vaskos formáit idézik. Szilárdan állnak a lábukon, hasukat körülölelő festett vagy plasztikusan megmintázott meseszerű állatalakokkal, figurákkal. Népies jelenetek a Lipcsei Divatház homlokzatára készült paradicsompiros kerámialapokon, elhanyatló „Orfeusz” Árkádiában, a Párizsban díjat nyert faliképen. A bibliai tematikát kicsiny házioltára, színezett pásztorszobra, terrakotta Angyali üdvözlete, Utolsó vacsora reliefje képviselte a kiállításon. Modern, letisztult formák, az art deco eleven, vidám színvilága jellemzi alkotásait. Híján volt viszont mindennemű harsány, frivol témának és színnek. Nem voltak a kortársak többségétől (Zilzer Hajnalka, Ráhmer Mária, Neográdyék) megszokott maszkok, démonok, táncoló párok, aktok, édeskés puttók. Márkus Lili okos, elegáns és visszafogott volt, művei is azok. A harmincas években mindent megkapott, amire csak szüksége volt: anyagi és technikai támogatást a családtól, biztatást és szakmai segítséget a kor ismert művészeitől, megbízásokat, bemutatkozási lehetőséget. Márkusék otthonát két ízben tervezte meg és bútorozta be a család barátja, a kor legismertebb belsőépítésze, Kozma Lajos. A húszas évek derekán még a „ Kozma-barokk” jegyében, az 1935-ös kiegészítéskor letisztult, modern stílusban. Kozma tervezte és írta első katalógusát 1939-ben, ami egyúttal Lili fényes, ám rövidre szabott magyarországi karrierjének záróköve lett.

 

Gádor István: Vízilovas váza, 1930-as évek mázas kerámia,
34,5 cm × 29 × 13 cm magántulajdon, © Ernst Galéria


Márkus Lili: Orpheus relief, 1935, mázas kerámia, 79 × 38 cm, magántulajdon | © Ernst Galéria


A Márkus fivérek családjukkal együtt a zsidótörvények elől menekülve Angliába emigráltak. Manchesterben telepedtek le, szerszámgépgyárat alapítottak, az itthoni gyárat megbízható munkatársak vitték tovább. A még az ostromban elpusztult budapesti hidak újjáépítésében is oroszlánrészt vállaló Márkus Lajos Rt.-t 1948-ban államosították, a Márkus család pedig nem tért vissza a szigetországból. Márkus Lili életében is új szakasz kezdődött. Katalógusa alapján még megrendeléseket is kapott, valamint helyet a Manchester School of Artban, ahol kiégethette műveit. 1946-ban Londonban a Batsford Gallery megszervezte első és a fent említett glasgow-i kiállításig egyetlen gyűjteményes kiállítását. Kereste a helyét, miután kiszakadt az ismerős pesti művészeti közegből, falikárpitszövést tanul és bútort estett népies stílusban, kerámiáin és főként faliképein megjelent az angol feliratok: hol irodalmi klasszikusokat, Shakespeare-t idézett, hol a Bibliát. Láthatóan igyekezett alkalmazkodni új környezetéhez, az állatfigurákkal és indás díszekkel sűrűn teleszőtt faliképek a kellsi kódex lapjaira, a kelta díszítményekre emlékeztetnek. Katolicizmusa elmélyült, egyre több vallásos tárgyú szobrot, reliefet készített, de a protestáns és egyre inkább szekuláris környezetben ezek is kevés visszhangot keltettek. Nem volt igazi fogódzó, művészete gyökértelenné vált. Talán ez az oka annak, hogy ma is olyan kevesen ismerik a nevét. Hogy vitathatatlan tehetsége és érzékenysége ellenére sem ért el olyan hírnevet, mint Kovács Margit vagy Zeisel Éva. Az előbbi a korai kalandozások után haláláig Magyarországon alkotott, ezer szállal kötődve a helyi hagyományokhoz, szuverén, zárt művészi világot hozva létre. Szinte hungarikummá vált. Zeisel Évát pedig az elemi (szakmai) kíváncsiság hajtotta. Egész életében úton volt, a történelem viharai őt végképp nem kímélték, mégis mindenhol képes volt újrafogalmazni szépségre és használhatóságra törekvő formanyelvét, érzékenyen reagálva környezete impulzusaira. Márkus Lili pedig lélekben ott maradt a két háború közti Budapest világában. Ahol nem küzdött megélhetési gondokkal, nem kereste a megbízók kegyét, nem indult külföldi tanulmányútra, nem hajtotta a bizonyítás vágya, nem lázadt. Úgy élt, olyan természetesen alkotott a számára megadatott kifinomult ízlésű nagypolgári közegben, mint hal a vízben. Művei ott maradtak bezárva egy időkapszulába. Márkus Lili nappalijának kubus formájú, sárga kandallója a pepita parázsfogóval, az elegánsan kígyózó, lebegő polcokkal, csővázas olvasófotellel a kor leggyakrabban publikált enteriőrjei közé tartozik. A berendezés mindenkinek ismerős, legalább a Kozma pályáját összegző, gyűjteményes könyv, Az új ház (1941) lapjairól. Csak azt nem tudja ma már senki, hogy a „mérnök háza” kandallópárkányát vagy a „művészettörténész” könyvespolcát az ő kerámiái díszítik. Remélhetőleg ezen változtatott az izgalmasan megszerkesztett kamarakiállítás.

 
Egy magyar művész Angliában – Márkus Lili kerámiái és a Márkus család Iparművészeti Múzeum 2012. március 2–április 29.


Márkus Lili: Ádám és Éva váza, 1933 cserép, korongozott és mintázott,
színes mázas, 23,5 cm × 12,5 cm, magántulajdon | © Ernst Galéria


Márkus Lili: Fekete váza mesealakokkal,
1934 grafitmázzal és színes fedőmázakkal
festett cserép, 36,4 × 15,4 × 11,8 cm,
Iparművészeti Múzeum | © IMM


Márkus Lili: Oroszlános váza, 1937 agyagból kézzel korongozott,
karcolt mintázat, zöldes mázzal, 23.3 × 12.5 cm, Iparművészeti Múzeum | © IMM


Márkus Lili: Menekülés Egyiptomba, 1942–46 k., gobelin-technikával szövött falikárpit,
69 × 63 cm, Tom Márkus tulajdona | © IMM


Kozma Lajos tervezte nappali részlete a kandallóval, 1935–38 Budapest II. ker., Veronika utca 2. | © IMM