Miért vársz? - Herczeg Klára-díj 2014

Kürti Emese megnyitóbeszéde

A Herczeg Klára-díj 1998 óta évente kerül kiosztásra. Az 1997-ben elhunyt Herczeg Klára szobrászművész végrendeletében a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Alapítványt az örökség részesévé tette, ezúton támogatva a pályakezdő művészeket. A kuratórium úgy döntött, hogy egy – az örökséghagyóról elnevezett – díjat alapít, amelyet minden évben az FKSE vezetősége által kiválasztott képzőművész kap meg, ami a díj junior fokozatát adja. Mivel az örökhagyó is fontosnak tartotta a generációk egymáshoz való közeledését, a hagyaték kezelője (Dr. Székely Ádámné Dr. Szűts Ildikó) a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületre bízta azt a megtisztelő feladatot, hogy a Herczeg Klára-díj szenior fokozatát gondozza. A díjazott személyére felkért, független jelölő ajánl művészeket, akik közül az alapítvány kuratóriuma választja ki a szenior díjazottat.
2014-ben Kürti Emese ajánlása alapján a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Alapítvány kuratóriuma Ladik Katalinnak ítélte a Herczeg Klára-díj szenior fokozatát. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület vezetősége a díj junior fokozatában Szemző Zsófit részesítette.
 
Kürti Emese megnyitóbeszéde.
 

Meg kell mondanom, különösen örülök annak, hogy a Herczeg Klára-díj senior fokozatának eddig kizárólag férfinevekből álló sorát épp Ladik Katalin törte meg. Ma már nehéz fölidézni azt a negyven-ötven évvel ezelőtti prefeminista társadalmi kontextust, amelyben a művészeti szubverzió bázisát legelsősorban a domináns kultúra, illetve az avantgárd közösségek oldalán egyaránt érvényes nemi diszkriminációval szembeni küzdelem jelentette. Ladik Katalin intermediális művészete nem pusztán a szűken értelmezett művészet területén volt radikálisan új, hanem a szociokulturális közeg genderalapú átalakítására is irányult – nem máshol, hanem épp a férficentrikus Balkánon. Ennek az emancipációs küzdelemnek a környezetét mégsem a feminista mozgalmak keretei között kell elképzelni, noha jugoszláv és nemzetközi csoportok is megpróbálták őt bevonni a tevékenységükbe. Ladik egyszemélyes függetlenségi harca a női alkotóként való létezés jogáért a mindennapok pragmatikus egyszerűségének és hétköznapi előítéletességének a keretei között zajlott. A szűkebb környezetét kellett átalakítania ahhoz, hogy a művei a szélesebb nyilvánosság előtt befogadásra találjanak.

Talán érdemes fölidézni ennek a folyamatnak az egyes, életrajzi vonatkozású fázisait is ahhoz, hogy értelmezni lehessen Ladik Katalin műveinek radikalizmusát. A mélyszegénységben felnövekvő kislány már tizenegy éves kora körül saját verseit mondta az újvidéki rádió magyar nyelvű műsorában, és korán publikálni is kezdett a kezdetben az Ifjúság c. lap mellékleteként működő Új Symposionban. A lap a hatvanas évek második felére az egyetlen működő, magyar nyelvű avantgárd folyóirattá nőtte ki magát, és a magyarországi avantgárd költők számára nem pusztán a vágyott, ám hazai körülmények között lehetetlen, hanem a kizárólagos fórumot is jelentette. Ladik Katalin egyetlen avantgárd női költőként tartozott a Symposion-körhöz, mondhatni, harmonikus rivalizálásban a Tolnai-Domonkos csoporttal (majd 1973-tól a Bosch + Bosch-sal), és 1969-ben meg is jelent első önálló kötete, Ballada az ezüstbicikliről címmel.


Csernik Attila, Ladik Katalin, Póth Imre: O-pusz, 1972   Forrás: Artpool

Ekkorra már meghozta azt a döntést, hogy föladja az egzisztenciális stabilitást jelentő állását, és teljes mértékben a színház és az írás felé fordult. Amikor az említett kötet megjelent, a könyvből kimaradó versanyagot lemezre rögzítette, és a hangfelvétel a nyomtatott verzióval egyenrangú médiumként működött. Ez az intermédia irányába való hangsúlyos elmozdulás kiérlelt lépés volt Ladik esetében: már az 1960-62 körül keletkezett versek lényegi aspektusa volt az énekelhetőség, a textusok kiszabadítása dimenzionális kötöttségükből. A nemzetközi közegben Dick Higgins 1966-ban vezette be (újra) az intermédia fogalmát, ami a médiumok közötti átjárhatóságon, a közöttük lévő dialektikán alapszik, és bár erről Ladik Katalin ekkor még mit sem tudott, a hidegháború idején érvényes szinkronitás, vagy György Péter kifejezésével, „az univerzális modernitás” gondoskodott a más-más lokális kontextusokban megjelenő analogikus működésről.

Ladik műveinek bázismédiuma tehát a vers, melynek hagyományos státuszát már a hatvanas évek végére a klasszikus avantgárd szürrealista nyelvezetéhez és tipográfiai megoldásához kapcsolható, legkevésbé sem tradicionális megoldásokkal váltotta föl. Egyéni műfajává mégis a fonikus költészet, a hangköltészet vált, amely olyan autonómiát biztosított a számára, ahová a kortárs (férfi) költők nem tudták követni. Macsó avantgárd körökben ezt úgy lehetett lefordítani, hogy a hangköltészet ilyen fokú műveléséért még elismerés is jár addig, amíg nem ártja bele magát a vizuális kultúra ügyeibe, mert az az ő területük. Ladik megoldása erre a helyzetre olyan képversekben mutatkozik meg, amelyek a dadaizmus kollázstechnikájának feminin változataként nem pusztán vizualitásukban hordoznak számos, ráadásul a hagyományos nőfogalomhoz kapcsolódó elemet, mint például a szabás-varrás, hanem leénekelhető partitúrákként egyéni előadóművészetének rituális jellegét is biztosítják. Megjegyezném, a kortárs fluxus kevés női alkotója, mint például Alison Knowles (az említett D. H. felesége) szintén a hagyományos női tevékenységeket és a saját testét használta médiumként az eventek során.

Az analógia csak azért hibás kissé, mert Ladik nemcsak hogy nem kérdőjelezi meg a hagyomány érvényességét, hanem egészen az archaikus rétegekig tör, amikor az ének-beszéd ősi hangzásait kutatja, a legelementárisabb és legprimitívebb érzések hangzásbeli megfelelőit, a sikolyt, a nevetést, a sírást mint a rítus és az ösztön kitörésének pillanatait közvetíti egyszemélyes performanszaiban. Az archaikus és az avantgárd nem egymást, hanem a középutat kizáró szintézisével lehetne leginkább leírni ezt a viszonyt. A hagyomány abban az értelemben is jelen van, hogy a konvencionális előadásmód ellenében létrejött akciói, happeningjei és performanszai nem valamiféle ortodox definícióhoz kapcsolódnak, hanem fölvállalják énjének és tevékenységének a színházhoz kapcsolódó teatralitását, illetve szcenikusságát. Leplek, esernyők, sámánjelmezek és színes harisnyák – a keleti és balkáni kultúra folklórjának és meséinek a vizuális kellékei -, amelyeket tudatosan igazít performanszainak intuitív működésébe.

Ladik Katalin az első női előadó volt Jugoszláviában, aki a saját testét mint autonóm, szöveggel és hanggal egyenrangú médiumot használta performanszai során. (Utána olyanok következtek, mint Marina Abramović.) Híres, 1970-ben előadott bőrdudás performansza nem pusztán a kelet-európai akcionizmus egyik fontos pillanata és a megkeményedő jugoszláv politika számára ürügyként szolgáló botrányos esemény volt, hanem olyan momentum, amely visszafordíthatatlan folyamatokat indított el nemcsak a jugoszláv, hanem az idővel egyre intenzívebbé váló kapcsolatok révén a magyarországi avantgárd emancipációs történetében is. Ez az emancipációs folyamat tette lehetővé, hogy a mai fiatal művészek, jelen esetben Szemző Zsófi organikusan tudjanak illeszkedni saját, kortárs narratívájukkal a Ladik Katalin által képviselt avantgárd nyelvezethez. Kettejük műveinek párbeszédéből nem pusztán a generációk fölötti gondolkodás élménye, hanem olyan távolinak tűnő, ám reaktiválható társalmi és művészeti tendenciák kortársi érvényessége érezhető ki, mint például a szövegcentrikus dada öröksége.

Annak ellenére van ez így, hogy Szemző Zsófi tendenciaszerűen nem a sok tekintetben képtagadó akcionizmushoz, hanem a kilencvenes évek végétől fölerősödő, a kép újraértelmezésére irányuló és generációs jelenségnek tekinthető női akvarellistákhoz kapcsolódik, akik már szintén nem monomédiában gondolkodnak, de a posztkonceptuális művészet felfogásmódjának megfelelően installációs technikákat alkalmaznak. Szemző szemléletmódjának antropológiai és szociografikus jellege természetesen több lehetőséget enged meg a külvilág közvetlen megnyilvánulásai számára, ahol az információgyűjtés módszertana nyújthat mikrokörnyezeti helyzetjelentést egyes csoportok mentális állapotáról. A társadalom dinamikájához kapcsolódó kutatói érdeklődés konklúziójának rétegeiben azonban olyasféle utalás rejtőzik, mely szerint minden nagyobb összefüggés ellenére létezik az individuum egyéni hangja, amely olyan erős és megkülönböztethetetlen, hogy fölülírja a tudományos módszerek kalkulációinak érvényességét. Van valami a dolgok mélyén – sámánizmus? mágia? személyiség? ösztön? vágy? -, ami elementárisan megérthetetlen és túlélhetetlen.

 

 

Miért vársz? - Herceg Klára-díj 2014
Ladik Katalin és Szemző Zsófia kiállítása
Helyszín: Labor Galéria
Megtekinthető: 2015. január 22 - 29. 
H-P: 16:00-19:00

Fotók: Labor Galéria