Szatellit-módszer, avagy a Magyar Guggenheim

Megnyitóbeszéd

Spengler Katalin

Ma a magyar Múzeumi Negyed koncepciójának elfogadása utáni időszakban élünk. Bár a világ különböző pontjain lévő bizonyos országok és városok a budapesti igyekezettel egyidejűleg hasonló projektek kivitelezésén dolgoznak, a múzeumi boom időszaka Nyugat Európában már elmúlt. Itthon az európai múzeumi trend ellenében, az abu dzabii és a kínai igyekezettel összhangban nagyszabású beruházások kezdődnek.1 Részben erre a helyzetre reflektált a Szatellit–módszer, avagy a Magyar Guggenheim című kiállítás, ahol a bemutatott - építész, formatervező, képzőművész, tervezőgrafikus és menedzser hallgatókból álló munkacsoportok által létrehozott - projekteket vizsgálva lehetséges válaszokat kaptunk arra a kérdésre, hogy hogyan manifesztálódhat Budapesten egy ideális Guggenheim-szatellit. Spengler Katalin a Guggenheim-jelenségről, a múzeumi beruházásokról és a múzeumok megváltozott szerepéről is beszélt a kiállítás elé mondott megnyitóbeszédében.

 

Szatellit-módszer, avagy a Magyar Guggenheim

Nyirkos, nedves tél volt 2003-ban, amikor Olafur Eliasson Londonba érkezett. A 36 éves dán-izlandi művész, aki nagyméretű szobraival és installációival vált ismertté, egy installációtervet készített a Tate Modern számára, az Időjárás Projektet. A turbina csarnok mennyezetét egy hatalmas tükörrel borította be és párologtatókat helyezett el, amelyeket cukor és víz keverékével töltött meg, így édesen illatozó ködbe borította a teret. A látogatók a padlón fekve figyelték, ahogy egy hatalmas, több száz sárga fényforrásból álló napkorong átvilágít a homályon. Egymástól különálló kis csoportokba rendeződve nézték kis tükörképüket a mennyezeti tükörben. Öt hónap alatt több mint 2 millió ember jött el sütkérezni a ragyogó fényben.

Az Időjárás Projekt világhírt szerzett a Tate Modernnek, amely megnyitásakor, 2000-ben eléggé vegyes fogadtatású volt. Bár az épület mérhetetlenül nagy és impresszív volt, a gyűjtemény kicsi és jelentéktelen. Olafur Eliasson munkája a tökéletes példa arra, hogy a múzeum mivel próbálkozhat. Felhasználva a technológiát és egy művész alkotói képzeletét, létrehoztak egy olyan élményt, melynek megvalósításában a látogatók maguk is részt vettek. Ez volt az újfajta kortársművészet és a közönség rajongott érte. Úgy tűnik, hogy a közönség a kortársművészetet akarja, és a művészek, a műkereskedők és a múzeumok boldogan elégítik ki ezt az igényt. A kortársművészet lett az újgazdagok státusz szimbóluma is.

A virágzó kulturális szektor esszenciális azon tényezők sorában, melyek naggyá (értsd: az emberek számára nagyszerűvé) tesznek egy várost. Egy tavaly publikált kutatás szerint a kulturális szektor erőssége a három legfontosabb vonzerő egyike, a zöld területek és a városi életbe megújulást és életerőt hozó bevándorlók jelenléte mellett.

Valaha a múzeumok valami régi, poros, unalmas, a való élettel aligha releváns képződményeknek számítottak. Ilyesfajta múzeumok még ma is léteznek, de egyre kevesebb marad belőlük. A sikeres intézmények viszont teljesen átalakították a múzeum imidzsét. Mára a hagyományos múzeumi tárgyak bemutatása mellett nagyon színes lett a paletta, és az egyik legnagyobb kasszasikerré a kortársművészet vált. Félreértés ne essék, a múzeumok a gyűjtemények őrzői és reprezentánsai, illetve a tudományos kutatás műhelyei maradtak, ugyanakkor nagy közönséget vonzó események és akár egész éjszakás partik helyszínévé váltak még a gyerekek számára is. Többé nem szentélyek, ahol az emberek áhítattal nézelődnek, hanem olyan helyek, ahol tanulni és vitatkozni is lehet, mint az egyetemeken vagy a művészeti iskolákban. Sir Nicholas Serota, a Tate igazgatója szerint a múzeum ugyanannyira fórum, mint kincsestár az emberek számára.

2012-ben az amerikai múzeumok összesen 850 millió látogatót fogadtak a hivatalos adatok szerint. Ez több mint az összes professzionális sportklub és az élményparkok látogatóinak száma együttvéve Amerikában. A párizsi Louvre-nak, a világ legnépszerűbb múzeumának 10 millió látogatója van évente. A kortársművészeti múzeumok között a Tate Modern az abszolút szupersztár évi csaknem 6 millió látogatóval.

Ezek az adatok meglepőnek tűnnek, hiszen az embereknek soha nem volt még annyi választási lehetőségük, hogyan töltsék el a szabadidejüket, mint manapság. Egyesek szerint a múzeumok iránti új keletű enthuziazmus a gazdagok igényeinek megváltozásával magyarázható, valamint azzal, hogy a fejlettebb országokban látványosan nőtt a magas iskolai végzettségűek száma az elmúlt évtizedben. A kutatások egyértelműen kimutatták, hogy a magasabb iskolai végzettségűek közül sokkal többen járnak múzeumba. Ezek az emberek tudni akarják, hol van a helyük a szélesebb világban, és a múzeumokba mennek útmutatásért.

A szentélynek tekintett múzeum lerombolása a párizsi Pompidou megnyitásával kezdődött 1977-ben. Renzo Piano és Richard Rogers építészek teljesen kifordították az épületet szó szerint is, és metaforikusan is. A szellőzőaknákat és a mozgólépcsőket nemhogy elrejtették volna, de az épületen kívül helyezték el, és élénk színűre festették. Az épületen belül a látogatókat arra bátorították, hogy járjanak be minden részleget az állandó kiállítástól a könyvtáron át az ideiglenes kiállításokig. A múzeum előtti téren zsonglőrök és gólyalábon járó emberek mulattatták a közönséget, mintha hangsúlyozni akarták volna, hogy ez a múzeum legalább annyira a szórakozásról szól, mint a művészet bemutatásáról. Azóta a városok egymással versengve építik az egyre izgalmasabb, egyre vakmerőbb múzeumi épületeket vagy egész negyedeket, hogy kulturális központokként pozícionálják magukat.

A fejlődő világ jómódú országaiban a múzeumi épületek virágkorát éljük, mert a kormányok és, tegyük hozzá, számos vagyonos magánember is ezek révén akar kulturálisan szofisztikált imidzset kialakítani. A múzeum pedig a magabiztos erő szimbóluma, illetve a közönség edukációjának egyik fontos módja, valamint olyan tér is, ahol egy fejlődő ország nemzeti narratíváját prezentálhatja. A következő évtizedben több mint kéttucatnyi múzeumokra fókuszáló új kulturális központ építése van tervbe véve, összesen 250 milliárd dollár értékben. Ezek közül számos beruházás már aláírt szerződéssel rendelkezik.

A legtöbbet persze Abu Dzabi épülő múzeumegyütteséről hallunk, ahol a Guggenheim és a Louvre szatellit intézményei kapnak helyet. Hasonló kulturális hubok jönnek létre a közeljövőben Hongkongban, a szaud-arábiai Mekkában, az albániai Tiranában és a brazil Belo Horizontéban.

Ezeknek az új létesítményeknek jól kitalált hosszú távú vízióra van szükségük ahhoz, hogy a látogatókat egynél több alkalommal be tudják vonzani. A Belső-Mongóliában pekingi építészek által gyönyörűen megtervezett Ordos Művészeti Múzeum példája is bizonyítja, hogy a fantasztikus épület önmagában nem elég a sikerhez. A gáznak és az olajnak köszönhetően Ordos városa gyorsan megnőtt és gazdaggá vált, de múzeuma nem rendelkezik gyűjteménnyel és értékelhető kiállítási tervekkel. Nem csoda, hogy a múzeum közönség nélkül maradt. Ordos példája jó lecke a jövőben épülő új kulturális központok számára.

 

 

1 l. Mélyi József: A kultúrpolitika és a Múzeumi Negyed nemzetközi és hazai összefüggéseiről