2022. február 28-án második alkalommal adták át a Rosti Pál-díjat, amelynek nyertesét a zsűri 2020 és 2022 között készült fotókönyvek közül választotta ki. A díjra ezúttal is a szakma felkért képviselői terjeszthették fel jelöléseiket, és az öt jelölt közül Csontó Lajos 'Kutyaév 2020' című alkotása került ki győztesként. A fotókönyv lírai és szubjektív dokumentációként mutatja be egy férfiágon örökletes szívbetegség diagnózisát, az életveszélyes műtétet, amely a kezelést szolgálta, valamint a lassú gyógyulás folyamatát.

A fotókönyv így vizuális és szöveges testreprezentáció, amely fogadtatásakor a koronavírus miatt sok ember kórházi tapasztalatával rezonált. A Kutyaév 2020 Csontó Lajos betegség-műtét-gyógyulás tapasztalathármasának a saját identitására gyakorolt tanúságtételeként értelmezhető. A kötet 2021-ben a Gellér Judit által kurált Gyógyír című csoportos kiállítás kísérőkiadványának készült,[1] ahol nyolc művész alkotásán keresztül tematizálták a huszonegyedik századi félelmekre és betegségekre (mint a klímaszorongás, a disztópikus jövővel szembeni szorongás, a kiégés, a depresszió) és ezek fizikai szimptómáira adott művészeti reflexiókat mint lehetséges gyógyíreket. A publikáció tehát a sikeres szívműtét után készült el, amely ilyen értelemben tekinthető egy életesemény lezárásának, annak költői dokumentálásának is.

Csontó Lajos egy interjúban hangsúlyozta, hogy a fotókönyvet „a történteket talán leginkább közvetítő emblematikus tárgyként” értelmezi. [2] Tehát ez a formátum képes a leginkább megjeleníteni azt a halálközeli komplex „tapasztalatcsomagot”, amelyet átélt, és amelyet egy összetett, intermediális művészeti produktumban örökített meg: szöveges lírai jegyzetek, versek, naplóbejegyzések – amik kézzel írt és gépelt formában is láthatók, illetve kinagyított, torzított, módosított, valamint roncsolt fotográfiák formájában. Csontó ugyanakkor attól tartózkodna, hogy szigorúan verseskötetként, vagy szoros értelemben vett fotókönyvként tekintsünk a Kutyaév 2020-ra, ezért jobb híján művészkönyvnek nevezi.[3] Szerinte a fotókönyvnek „egy megélt, vagy egy nagyon jól megkonstruált folyamatot kell ábrázolnia. Egy jól és több oldalról körüljárható eseményből készülhet igazán jó fotókönyv.”[4]  Ez alapján az alkotó felfogása a fotókönyvekről tehát ilyen értelemben jól illeszkedik Matt Johnson fotókönyv-tipológiájának művészkönyv alműfajához, mely sajátossága, hogy „szubjektív nézőpontból, kísérleti formában mutat be egy témát, amely reflektál is saját formájára, melyben egyedi formai bravúrok és nem szokványos megoldások valósulnak meg”.[5]

A recepcióban Csanádi-Bognár Szilvia joggal mutat rá, hogy a könyv a vallomásos költészet hagyományait eleveníti meg.[6] Személyes élményeket közvetít, bensőséges hangvétellel, szabadversszerű formában, néhol használja a rím stilisztikai eszközét, de nem kizárólag szabályosan. Csontó a könyv bevezetőjében le is írja, hogy „a szövegek a vallásosságból ismert fohász, kérés, és a hálaadást kifejező imagyakorlatból alakultak ki”.[7] A szövegek a huszadik században népszerű confessional poetry műfajával mutatnak rokonságot,[8] amely sokszor tabudöntögető, illetve terápiás jellegű költészeti stílus. Akár én-költészetnek is nevezhető személyesség jellemzi, amely a tapasztalat szélsőséges pillanataira, a pszichére és a személyes traumákra fókuszál. Emellett Csontó a betegség létállapotát mint ihletforrást és poétikai eszközt használja, melynek szintén komoly hagyománya van a magyar költészetben.[9] A betegség poétikai eszközeként értelmezhetők a sokszor nehezen olvasható, az írás folyamatát is rögzítő, áthúzásokkal, javításokkal teli gondolatsorok. A fragmentált, torzított, áthúzott és kijavított részletek a betegség és műtét nyújtotta töredezettség és szétesettség érzését elevenítik meg. Azáltal pedig, hogy Csontó az „eredeti” formában meghagyott írásokat – amelyeket a noteszébe írt a lábadozás három hónapja alatt, a fotográfiákra montírozza – értelmezhetők a halálközeli élmény nyomaiként, archívumaként.

A könyv borítója a testéről készült közeli részletkép, amire a könyv címét kézírással montírozta rá. Ezzel egyrészt rögtön a személyesség regiszterébe kerül a könyv, másrészt a saját teste mint hús-vér hordozó áll előttünk, amely a betegség miatti műtét szimptómáit őrzi. A könyv kinyitásának a gesztusa referál a nyitott szívműtét mozzanatára, hiszen a testet éltető szívet nyitják meg ekkor, ezt az esztétikai élményt pedig fokozza az, hogy egy közli kép látható a testéről a borítón. Az első oldalpáron Csontó röviden kontextualizálja az eseményeket, így támpontot és értelmezési keretet biztosít a befogadónak, majd összesen hetven fekete-fehér, erősen grafikus jellegű, mobiltelefonnal készített, sokszor elmosódott fénykép kapott helyet a kötetben. 

Csontó életművének központi módszere a képek és szövegek együttes használata: „Az átalakítás során alkalmazott módszerek egy része retorikai, illetve szövegalapú elgondolást mutat, ilyen a kivágás, a nagyítás (emfázis), vagy a képekre helyezett betűk, szavak használata, de ugyanígy a felülírás eszközének tekinthetőaz életműben gyakorta alkalmazott rétegzett vetítés is.”[10] Fontos részlet, hogy a képek körül nincs keret, az oldalpárokat kitöltő fotók az adott létállapot teljességét mutatják. A sötét, zárt világ a bezártság érzetét, az ember betegségével való magányosságának az atmoszféráját jeleníti meg. A fekete-fehér képek színektől való lecsupaszítása jóval inkább fogalomcentrikussá, gondolativá teszi az esztétikai élményt, mintsem pusztán vizuálissá. Az oldalpárok esetében a bal oldalon láthatók a teljes képek, a jobb oldalon pedig azoknak valamely módon kinagyított részlete. Az ismétlődés és a részlet felmutatása a bezártság, az ingerszegény kórházi légkör és a betegség élményét hivatott bemutatni. Véleményem szerint a rész-egész viszony, a részlet felmutatása és egyben a roncsoltsággal járó elfedés tudatos, az életműbe illeszkedő forma.[11] A nagyítás és ismétlés mozzanata egyrészt esztétikai: a fájdalomcsillapítók hatására eltorzult, mindent egymásba mosó és montírozó, közeli és távoli fókuszokat váltakoztató tekintet képi megformálása, másrészt pedig a jelentés részletekben való keresésének a mozzanata is. A kinagyítás által a felbontás minősége is romlik, ez pedig referenciavesztéssel jár. Ugyanakkor a mellette lévő oldalon még valamelyest beazonosítható képeken felismerhető, meghatározható tárgyak, portrék, látképek vannak, ez a kettősség pedig a lét-nemlét közti határhelyzet, speciális tudatállapot, referenciakeresés és referenciavesztés dichotómiáját formálja meg.

A könyv kronologikusan halad, először a diagnózissal és a vele járó gondolatokkal, illetve a műtétre való felkészüléssel kezdődik. Ezt maguk a beavatkozáson megélt tapasztalatok követik, majd pedig a három hónapos lábadozás, felépülés jön, amelynek szintén több stációja van. Először a teljes mozdulatlanság, majd a nagyon nehézkes járás, végül pedig az orvosi szempontból gyógyulttá nyilvánítottság. Ez utóbbi egység a megélt tapasztalatok identitásban való elhelyezésének és a társadalomba, a mindennapokba való visszakerülésnek a nehézségét jeleníti meg. A Kutyaév 2020 fontos testreprezentáció, amely megidézi a body art művészeti hagyományait is, hiszen a megélt, határközeli esemény vizuális és lírai testpoétikája. Csontó a saját testét használja fel mint eszközt és médiumot, hogy átadja megélt tapasztalatait, amely viszont sok esetben a pusztán testi érzékelésekre redukálódik. E testi észleléseken keresztül az alany koncentráltan éli meg az alany a létezést, saját létezésének közvetlenségét tapasztalja meg: „Felsértett felületek, / karcok, vágások, hegek. / Bizonytalan, de állandó / dolgok a háttérben. / Húzódik, szaggat / és néha bele kattog. / Szubkután jelenségek: / a létezés bizonyítékai.”[12]

Csontó Lajos végső soron az önnön léte és nemléte közötti határra jut el. A betegség ugyanis olyan létállapot, amelyet az ember nem tud irányítani, kontrollálni. „Nem ártom bele magam / én sem, gondoltam, hiszen / az ártás nélkülem is munkál.”[13] Széplaky Gerda is a huszadik századi és kortárs művészetekben teret nyerő betegségnarratívából, és a saját betegség toposzából bontja ki az elemzését, végigvezetve az olvasót azon, hogy milyen metafizikai tapasztalatok lehetségesek a betegség-gyógyulás folyamatában: „a kortárs műalkotásokban a betegség a jelenkori ember általános, mindenki számára hozzáférhető, egyúttal legelevenebb test- és léttapasztalata jelenik meg.”[14] Csontó számára nem marad más, mint a szemlélődés, a betegség és a vele járó műtét egyénre gyakorolt hatásának (mind fizikai, mind mentális hatásának) a pontos megragadása, amely tekinthető fenomenológiai vizsgálódásnak is, hiszen az én saját egzisztenciájának alapszerkezetével találkozik. A betegség létrejöttének előfeltétele ugyanis a létezés, tehát a betegség a léthez kapcsolt lehetőségben rejlik. Ezért minden élőlény lényegénél fogva a betegség lehetőségét rejti önmagában. Amikor pedig megbetegszik, az egyén a létezéssel találkozik, és a betegségben lehetősége nyílik a létezést megtapasztalni, így a betegség az egzisztencia megtapasztalásához és megértéséhez visz közelebb. Ahogy Heidegger is fogalmaz,  „az ember a halál lehetőségének megtapasztalása során tudatosul saját létével, és feltárja a létének véges és történeti voltát.”[15]

Csontó érzékletesen ragadja meg a kényszerpihenő adta lelassulást. „Kinézni egy koszos ablakon, / látni a hullámzó távolságot, / hallgatni az üvegre tapadt / légy zümmögését, amíg / el nem indul újra a vonatunk.”[16] A lírai én körül egyre inkább beszűkülnek a terek, szinte sarokba szorul. A szikár, nyers szövegrészletekkel és a sötét fotókkal együttesen olyan képi és textuális élményt teremt, mintha a befogadó is ott lenne a műtőszobában. Csontó valósággal kézenfogja a befogadót, és végigkíséri azon az úton, amelyen neki kellett végigmennie. A műtétet és a lábadozást radikális jelenlét-tapasztalásként konstituálja, ahol a gondolat nem létezik, csak a test és a pillanat észlelése. Megszűnnek az olyan fogalmak, mint a vágy, az akarás, a test korlátozottsága pedig a gondolkodást és az észlelést is lelassítja. Az addigi élete során megélt mozgékony, önfeledt testtapasztalatot felváltja a bénultság, az irányíthatatlanság – egy kontemplatív, szemlélődő létállapotba kerül. A halálfélelem és a halál lehetőségével való találkozás alapjaiban kérdőjelezi meg és borítja fel az addig igaznak vélt társadalmi és fizikai normarendszereket. A hasonló traumák megélésekor gyakori, hogy az alany benne ragad az élményben, abban a jelenlétben, amelyben megtapasztalta a mindent átformáló erővel bíró léteseményt. „A múltnak csak egy / biztos pontja van, az utolsó. / A jövő már csak a jelenben létezik, / a jelen már örök.”[17] Bizonyos fogalmak, addig biztosnak hitt érzések távolivá válnak és kiüresednek. „Ahogy a félelem, / úgy a felelősség / is eltávolodik. / Se a számonkérés, / se a lelkiismeret / nem működik. / Csak a távolság marad, / mindentől egyformán.”[18] Végül a hála szintén az ember önnön megtapasztalásának újfajta perspektíváját jelenti. „Köszönöm, Istenem, / hogy visszaadtad / a szemlélődést. / Hogy lelassítottál / annyira, hogy észrevegyem / egy levél erezetét.”[19] Az imádságos költészet megszólaltatása nem a megtanult, bevett szövegek ismétlésének a formájában történik, hanem a félelem, a bátorítás és a hála érzését fejezi ki, ezáltal az ima személyes jellege mutatkozik meg, az intimitás és az alanyiság közvetlenségét megragadva bensőséges és végletesen szubjektív atmoszférát teremtve.

A mellkas egyfajta fizikai határt képez a külvilág és a minket mozgató saját bensőnk között, azonban a műtét során, amelyen Csontó is átesett, a szívet megnyitják, és az addig teljesen természetesnek vélt határok megszűnnek, átjárhatóvá válnak. A Kutyaév 2020 ennek a tapasztalat-együttesnek a hordozója. „Megélni és leírni. / Átlépni azon a határon / többször is, aminek / létezéséről eddig / nem is tudtál. / Ki-be, át, keresztül / többször a soknál. / És végül maradsz, / ahol voltál, remegve / a kegyelemtől.”[20] A könyv végén Csontó a gyógyulás után hiába keresi a válaszokat, hogy beépíthesse az identitásába vele történt tapasztalatokat, de ez végül lehetetlennek bizonyul: „»Minden nap minden megvan« / Most értettem csak meg ennek / a rövid mondatnak az értelmét.”[21] A Kutyaév 2020 esetében a befogadói megértéshez mindenképpen szükséges a lírai én helyzetébe való belehelyezkedés. A fotókönyvvel olyan költői és képi tapasztalatokat szerez a befogadó, amelyekkel más esetben nem találkozhat: ezek nagyban építenek a befogadó empátiájára a sikeres jelentésképzés érdekében. Az, hogy a műtét „kutyaéve” a koronavírus-járvány kellős közepén történt Csontóval, esetleges, viszont ez az időszak – valamint kontextus volt az, amelyben az egész társadalmunk találkozott a mulandóság realitásával.

Az írás a Kállai Ernő művészettörténészi és műkritikusi ösztöndíj keretén belül valósul meg. Az oldalon publikált vendégszövegeket tartalmi változtatások nélkül, csak a legszükségesebb korrekciókkal közöljük. 

^{[1] A Gyógyír című csoportos kiállítás a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban volt látható 2021. május 4. és augusztus 7. között.} 

^{[2] Áfra János: „Minden művészet terápia. Beszélgetés Csontó Lajossal a Kutyaév 2020 című kiadványról”, Balkon, 2022, 7–8, 144–152.}

^{[3] Gellér Judit: „Fotókönyvek – Beszélgetések VIII.”, Fotóművészet, 2022/4, 44–49, 45.} 

^[4] l.m. 

^{[5] Johnson, Matt: Photobooks & A Critical Companion to the Contemporary Medium., Eindhoven, Onomatopee, 2020.} 

^{[6] Csanádi-Bognár Szilvia: Leírás és mintázat között, Fotóművészet, 2022/2, 14–19.} 

^{[7] Csontó Lajos: Kutyaév 2020}

^{[8] Lásd például Anne Sexton, Sylvia Plath költészetét.} 

^{[9] Bővebben például: Dr. Felszeghi Sára: „A betegség, mint poétikai eszköz a magyar irodalomban”, Ponticulus Hungaricus, 2021/3.} 

^{[10] Csanádi-Bognár Szilvia: „A gyűjtőmedence, az utómunka, no meg az önidentitás”, Fotóművészet, 2024/3, 4–15, 5.}

^{[11] Például: Csontó Lajos: Önarc, 1988, ff nagyítás, 50x50 cm, vagy éppen az Üveggolyó-sorozat, 1977.} 

^{[12] Csontó Lajos: Kutyaév 2020}

^[13] lm.

^{[14] Széplaky Gerda: A gyógyulás metafizikája I. https://ujmuveszet.hu/labor/a-...}

^{[15] Vö. Martin Heidegger: Lét és idő. Gondolat, 1989.}

^{[16] Csontó Lajos: Kutyaév 2020}

^[17] l.m.

^[18] l.m.

^[19] l.m.

^[20] l.m.

^[21] l.m.