El-Hassan Róza beszélgetése Zoltai Beával a 'Megtartás - Elengedés' című kiállítás kapcsán.

El-Hassan Róza: Hogyan kezdtél el alkotni? Melyek a legkorábbi élményeid?

Zoltai Bea: Már gyerekként összegyúrtam a kenyér belsejét mindenféle formákba és ha egy golyóstoll a kezembe került a bőrkanapéra rajzoltam, a szüleim nagy „örömére” mindenből alkotás lett. Nagy hatással volt rám például egy Van Gogh album az örvénylő kékjeivel, ami az egyik könyvespolcunkon kifordítva állt, tehát látszott az egész borító, sokat néztem. Aba Novák Vilmos rajzai és különböző Michelangelo és Leonardo képek reprói voltak az ágyam felett. Rajzszakkörökbe jártam, majd felvettek a Képzőművészeti Egyetemre. Az egyetem elvégzése után legtöbbször olajjal festettem vászonra.

Mikor kezdtél el papírkollázsokat készíteni? Ezekből szerepel egy sorozat a most nyíló kiállításodon a Ladó galériában.                                                                                                                                                           

Igen, 2018-ban kezdtem el papírra dolgozni. Korábban nem érdekelt a papír, de ez mára teljesen átfordult. Hét évvel ezelőtt hosszabb időt töltöttem Padovában. Az alkotáshoz szükséges eszközeim, olaj és vászon, nem voltak velem, nem vittem magammal Budapestről semmit. Ekkor kezembe került a Padovai Szt. Antal bazilika Il Messagero /Üzenet című missziós újsága. Készítettem belőle kollázsokat, „ A Híreken túl” lett a sorozat címe. A következő sorozat egy másik újságból készült, az UNESCO Le Courrier/Hírek 1973, 74 és 75- ös számaiból, melyeket egy ismerőstől kaptam. Elolvastam a cikkeket, és a közel ötven évvel ezelőtti történésekben elmerülve, majd a választott fotókat aprólékosan kivágva és a merített papírjaimra festett tus felületekbe hosszan rakosgatva, készült el egy újabb kollázs sorozat. A Le Courrier már fekete-fehér lap volt. Az egyik kollázs csupa átirat: Botticelli és Jirí Kolár, illetve Jirí Kolár átírta Botticelli Vénusz születése című képét, apró csíkokra szeletelve azt függőlegesen, én pedig átírtam Jirí Kolár munkáját vízszintes csíkokra szeletelve és széthúzva a térben.

Mintha különös akusztikus jelek lennének, egy mintázatot alkot a kollázson belül. Tudatosan kapcsolódsz a huszadik század avantgárdjának kollázskészítőihez, így például Vajda Lajos fotókollázsaihoz?

Nagyon szeretem őket, Vajdát és Bálint Endrét is, de a kollázs inkább egy belső fejlődés eredménye nálam. A különböző kollázs sorozataim mindig valamilyen véletlen találkozásnak, történésnek köszönhetik a létüket. A merített papírokra először tussal festek, ez tudatos tevékenység, de figyelni kell a véletlenre is, mit tartok meg, hogyan alakítom tovább a keletkezett gesztusokat.

Ettől olyan frissek. A véletlen és az irányított véletlen mindig beleviszi a frissességet a munkákba.

Igen, sokféle dinamikájú felület egyszerre jelenik meg a képeken. A nagy gesztusokba aprólékos munkával válogatom a kivágott fotókat és egyéb papírokat majd ezeket sokszor tovább rajzolom. Ezekkel a fotómontázsokkal tudtam őszintén beszélni a körülöttünk lévő világról, a lehető leghitelesebben megjeleníteni azt. Többféle tér és idősík jelenik meg rajtuk. A véletlenre visszatérve: A Ladó galériában látható Megtartás - Elengedés című kiállításra készült öt darabos sorozatnál is volt egy meghatározó véletlen: kaptam öt aranyozott blondelkeretet. Kíváncsi voltam arra, hogy mit tudok ezekkel a keretekkel kezdeni. Bevontam őket vékony papír rétegekkel, lazúros rétegekkel megfestettem, majd a szentendrei Vincze kézműves papírműhely papírjait használtam alapanyagként a beléjük kerülő képekhez.

Ennél az öt képnél is úgy dolgoztál, hogy először volt a festészet, a tussal létrehozott gesztusok és utána ragasztottad, építetted bele a fotókat és a rajzolt papírdarabokat?

Igen, Itt is a Le Courrier című újságot használtam. Ezen kívül megjelenik a festészeten kívül a linómetszés technikája.

A linómetszet adja ezeket az örvénylő struktúrákat, melyeket beleragasztottál?

Igen. Nem lehet pontosan beazonosítani a kis részletek jelentését, hogy mit is látunk, de együtt, az összes képi elemből mégis létrejön a képek új, saját jelentése.

Mennyire véletlenszerűek az új jelentések? Hiszel az intuíció erejében?

A konkrét jelentést a néző hozza létre. Nincsenek biztos pontjaink a képek nézése közben, nem tudni hol vagyunk. Milyen tájban járunk? A sok különböző lépték és nézőpont váltás együtt megjelenésének köszönhetően. Mintha sok idősík jelenne meg egyszerre. Egyszerre konkrét és szabadon engedő is: valóságsűrítmények a képek. Szavakkal nem lehet pontosan leírni. Ha elmondanánk mit is látunk egy-egy képen, valószínűleg mindenki más történetet írna le.

Most olvastam a nyelv dekonstrukciójáról „A Poszthumanizmus” című könyvben (Horváth Márk, Lovász Ádám, Nemes Z. Márió, 2019) . Az új filozófia vágya a nyelv, a logosz dekonstrukciója, mert az sokszor csupán egyetlen centrális perspektívát jelenít meg és kizárja a többi nézőpontot. A képeiden ez megvalósul, de már Albert Gleizes is ír erről a Kubizmus című könyvében. Az egyetlen centrális perspektíva felváltása egy igazságosabb többszólamúsággal. Érdekes, hogy a jó képzőművészet előrébb tart, mint a filozófia írott kötetbe rendezett szövegei.

Amit én csinálok az mindig egy új nyelv keresése. Mindig egy újabb nyelvet, eszközrendszert kell találnom ahhoz, hogy ki tudjam fejezni azt a valóságot, amit szeretnék megjeleníteni.

Minden sorozatban egy új valóságsűrítmény jön létre.

Igen, én mindig sorozatokban gondolkodom. Külön - külön is egészek a képek, de együtt erősítik egymást, kommunikálnak egymással. Ahogy a foltok rendszere egymással párbeszédbe lép, már egy másik jelentés áll össze, mintha csak egy darabot néznénk külön. Van olyan kollázsom is, ami egyetlen darabból áll, egyetlen kép, nem sorozat, egy egyszerű letisztult gesztus. Címe A dolog lényege. Ebben a kollázsban csak egyetlen egy kis fotó darab van, a nagy része festmény és egy erős vizuális sűrítmény.

És van rajta egy örvény, ugye?

Ez az örvény, japán suminagashi technikával készült, két ecsettel mozgatja az ember a víz felszínén lebegő tust, majd hirtelen kell ráborítani a japán papírt és ekkor fixálódik a kép.

Egyszerre festmény és kollázs is?

Igen, de ez a többi kollázs munkámra is igaz. Mindig van egy tussal festett gesztus alap és a megnyíló terekbe építem bele a kép többi elemét. Ezen túl az értékes és értéktelen fogalmak viszonylagossága érdekel, például az olyan helyzetek, amikor egy értéktelennek ítélt dolgot emberi beavatkozással ellentétes előjelűvé mozdíthatunk. Egyszer láttam, hogy építőmunkások ablak spalettákat dobtak ki. Hirtelen úgy éreztem, hogy a spalettáknak, melyek olyan szépek voltak mintha egy Manet képen látnánk őket, nem kéne a konténerben landolni. Hazahoztam a nagy spalettákat és páronként restauráltam. Újra zárhatók és nyithatók lettek. Festettem beléjük képeket. Függönyöket festettem. Az ablakszituációt hoztam létre: egy reális, de mégsem reális helyzetet. Akár a szárnyasoltárok alap jelentését is felidézheti bennünk. Az egyik címe: Kilátás a parkra lett, a másik, Álmok ablaka. Majd ezek a talált ablakok elindítottak egy 20- 30 darabos sorozatot.

Épp így szerettem volna azokkal a blondel keretekkel is valamit kezdeni, melyek hozzám kerültek ajándékként. Zavart a furcsa ízlésű polgári stílusa ezeknek a kereteknek, de mégis csak fából vannak, természetes és általam szeretett anyagból, ezért terveztem őket felhasználni. Kíváncsi voltam, hogy át tudom-e fordítani a bennem élő negatív érzetet ellenkező előjelűvé? Hasonló kíváncsiság volt bennem a zsákvászon anyagból épült képek készítése előtt. Egy nagy kupac hulladék vásznat kaptam: régi, kézzel szőtt anyagokat, len és kendervásznakat. A vásznakba anno csíkokat szőttek.

Engem az érdekelt, hogy ezek a 100 - 150 éves, nem dekorációs célú vásznak, felületükön a sok foszlós, évtizedes munkában keletkezett lyukkal, folttal mire lehetnek még alkalmasak? Díszpárnának már nem jók és semmilyen hagyományos funkcióra sem. Létezik-e olyan helyzet, amiben újra élhetnek, szerepük lehet? Fontos volt számomra, hogy mennyi munkaemlék tapad ezekhez a textilekhez: hosszú ideig több generáció használta őket munkája során és ha sérülések keletkeztek a vásznak felületein, azt a korabeli szokásoknak megfelelően befoltozták. A képeimen ezek a régi foltozások fontos szereplőkké váltak, másutt a vásznak átszakadásait én béleltem alá és így vesznek részt a kép struktúrájában. A megvarrt felületeken kenderspárga öltés rendszert hoztam létre.

Olyan mintha konstruktivista képek készültek volna, de egyszerre konkrétak és lágyak. Egyszerre egyenes és elhajló a formaképzés, a képek alapanyaga miatt. A különböző szövéssel készült régi textil nagyon erősen saját magát tudja jelenteni és ezzel a határozott és vállalt puritanizmussal mutat túl önmagán.

A munka tisztelete van benne?

Olyan mintha a keletkezett képek engem és a nézőket is összekötnék azokkal az emberekkel, akik száz éven keresztül használták ezeket a zsákokat az élelmiszerük előteremtéséhez. Sok generáció kapcsolódik össze a textilek alapanyagán keresztül. Régen a ruhák főképpen lenből készültek, a ruhadarabokat egymáshoz rögzítő egyszerű öltésekkel. Szeretem azt az egyszerű mozdulatot, ami létrehozza az öltést, ez a kis forma valami nagyon alapvetően emberit jelent számomra. Minden textil képemen öltésrendszerek jelennek meg.

Van benne valami polgári, nem ipari jellegű.

Ezek nem annyira polgáriak, inkább a munkához kötődnek. A polgári, az finomabb anyag lenne és díszített, de az általam felhasznált zsákokat a mezőgazdaságban dolgozó emberek használták munkájuk során. Például oltárképként is el tudom képzelni az Átrendezett történetek című munkát, hiszen több nemzedéknyi ember emlékét őrzi meg.

Az egymásra odafigyelésre int és az előző generációk tiszteletét fejezi ki. Van itt egy másik kép is, címe Liszteszsákok. Zöldséget akartam venni egy piacon, erre hirtelen elém állt egy ember és azt akarta, hogy liszteszsákot vegyek tőle. A liszteszsák tele volt foltokkal, senki sem akarta tőle megvenni. Én megvettem. Ebből a két liszteszsákból készült ez a kilenc kis kép, amit egymás mellé raktam. A kilenc kis kép együtt alkot egy nagyobb egységet.

A posztkoloniális diszkurzusban a textilekkel való foglalkozás a hatalmon kívül rekedtek munkájával és helyzetével való foglalkozást is jelenti. (Sokan írtak erről könyvet, például a brit-indiai Sarat Maharaj. A ghánai Ibrahim Mahama, kávék koszos csomagoló anyagából alkot és dolgoztat sok embert installációin. Magyarországon egykor a szocializmus alatt a velemi textilműhelyben készítettek periférián lévő progresszív művészek izgalmas textilmunkákat.)

Vannak úri és polgári textilek, de ezek itt nagyon mások, dísztelenek. Ezeknek a vásznaknak sérült, szakadt mivoltukban nem volt több esélyük. Ha én nem foglalkozom velük, megsemmisültek volna.

Ennyiben Te is a perifériára szorultakkal foglalkozol.

Igen.

De nálad az idő és a hagyománytisztelet is szerephez jut. Ezek régi vásznak. Benne van az emlékezés kultúrája.

Igen, ez fontos része a munkáimnak. Volt egy érdekes pályázati kiírás Szent Gellért emlékére. Szent Gellért elvonult Bakonybélbe, ahol hét év alatt alkotta meg írásos munkásságát. Egyszerű, minta nélküli, színezetlen vásznakat kerestem, amilyen Gellért alsó ruházata is volt és amilyen vásznakon feküdhetett az ágyában. Az elmélyedésben töltött hét évet próbáltam meg a legegyszerűbb eszközökkel megjeleníteni. Az itt látható diptichon lett belőle. Sokszor készítek diptichont. Címe: Napok, Percek a Bakonyban. 

A kiállításon szereplő másik diptichon úgy jött létre, hogy egyik barátnőm talált egy konténerben egy nagyon koszos és szakadt liszteszsákot. Ebből lett a Megtartás - Elengedés kép. Az érdekel, hogy mi az amire a figyelmünket irányítjuk, mi az amit megtartunk és mi az amit elengedünk. Valahogy ebből áll össze az életünk. Ez a munka a címadó képe a mostani kiállításnak. Ennél a képnél hozzáadtam egy színt az elkészült képfelülethez, természetesen nem használtam semmilyen festéket, mint ahogy korábban sem, de egy vékony grafit réteggel vontam be a képet. A grafit egy szénszármazék, ebben a formában a szenet jól tudtam használni a színezésre. Úgy éreztem, hogy mindaz, amit a vászon megélt, jelen van, de a szétvágás és összevarrás, majd kenderspárga öltéssekkel átvarrás ezt követően pedig az ezüstösen csillogó grafit réteggel bevonva és egybeépülve, már egy új teljességet hordoz. Megtudtam fogni az általa megélt időt. Ezen a képen egy hímzett monogram is megjelenik a liszteszsákon. Régen a csíkokról, ritkábban monogramról rögtön tudta a molnár, kinek a lisztjét is őrli.

Szép nagyon.

Egy olyan művészeti rendszerbe szerettem volna befordítani ezeket a „sebes” felületű zsákokat, amiben akár azt mondhatják rájuk, hogy „szép”, holott előtte végzetes helyzetben voltak. Mire tudok hatással lenni? Pozitív átfordulást okozni? Szeretem a reménytelen helyzeteket az ellentétes oldalra átfordítani.

Igen, ehhez nagyon sok türelem és elmélyült művészeti munka kell. Mennyi idő alatt készültek a kiállításon látható képsorozatok?

Az itt látható néhány kép négy év munkával készült.


Zoltai Bea: Megtartás: Elengedés 
Ladó Galéria
2025. február 12. – 2025. március 7.