Rendhagyó reflexió egy rendhagyó kiállításhoz Trapp Dominika korai rajzaiból és későbbi műveiből, illetve Tandori Dezső Pándi Balázs gyűjteményében található grafikáiból. Trapp Dominikát a madár és a misztikus figyelem, Pándi Balázst a lemezgyűjtés és a terápiás figyelem vezette Tandorihoz - talán. De a lényeg, hogy a galériában találkoznak.

(arc)

(Mindig célszerű arcból kiindulni. Egy arcból, vagy az arcból? "Igazságosságnak az arc felőli, a beszédben való megközelítést hívjuk. [...] Abban áll, hogy a másikban felismerjük mesterünket." (Lévinas.) Az arcunk aszimmetrikus (ld. a sínai Pantokrátor ikonját): az arcunk küzdelem aközött, "ami személyes, és ami szent", pontosabban aközött, amit önként kizárunk az egyetemességből és amiről úgy hisszük, egyetemességében ki kell zárnunk a mulandóságból.)

(Tandori lemondott saját arcának igazságáról. Tandori nem mester, de neki minden más létező mestere. A galéria előterében - csakazértis - egy Tandori-portré. De ez nem egy önmagát néző képmás, hanem a mindenekre függesztett tekintet - amit. ti. a mindeneket, itt és most valaki bezsúfolt a galériatérbe. Miért? Vigyázzunk, a válaszban eltörhet a szabadság szárnya - akár egy Tandori-verébé egy óvatlan írógépütésben. A művész, amikor művész, soha nincs jelen. (Akkor művész, amikor nincs jelen? Következik ebből, hogy amikor jelen van, nem művész? Hanem csak - arc?) Hérakleitoszi háromértékű logika: a megörökítés és folytatás szükségszerű, de igazságtalan létélményein túl a folyam, amiben nem elfolyok, sem nem folyamodok, hanem a folyam önmagába tűnő ismétlése vagyok a tájban. Lásd lentebb.)

(A kérdés nincs meg, csak a válasz. Tandori levele - ti. nemlevele - Trappnak. Lehet, hogy nem is kérdés volt. Csak szabadságra lehet szabadsággal felelni. Arcot csak arcban lehet látni.)

 A test (a nő) (megörökítés)

Azt, hogy az emberi sors egy szenvedésbe mártott végtelen mondat, semmi nem támasztja alá, de semmi nem is tudja cáfolni, pláne nem a nemiség, ami a teljes antropológiát egyfajta állandó konfliktusállapotba helyezi, tulajdonképpen az ember tudata és története itt mintha a hérakleitoszi háború-atya köpönyegéből (hogy mást ne mondjak) bújt volna elő, de akkor ez itt mindjárt nem nemsemleges, amiben elsődlegesen nem is azt emeljük ki, hogy ignoráns a kortárs közbeszédgyakorlatra, hanem azt, hogy aszimmetrikus, akár a teremtés, amiben az Isten és az ember, a jó és a rossz, az abszolút és az egyéni...

...az a tündöklő esetlegesség, amivel a misztikus szorongás nyers aktjai végül (látjuk a kiállításon) festői tudatossággá rendeződnek, amivel a gesztusok spontán kitörései kilépnek az ismétlés hatalmának bűvköréből, ahol a motívumok igéző, sűrű szőttese a tervezettség legkisebb látszata nélkül is szinte egyazon emberré fonja össze Trapp Dominikát, Pándi Balázst és Tandori Dezsőt, és fonhatna össze még őket vagy bárki mást bármelyikőnkkel a szöveg-szövet törvényei szerint, de éppen ebben áll a szabadság, hogy itt és most csak Pándi gyűjteményének Tandorija, Trapp ködös emlékeinek és misztikus ideáljának Tandorija, és a két élőnek és egy halottnak a barátságos gombfocimérkőzése, aminek tudósításában meghökkenve olvassuk, hogy még azt a minőséget is exponálja, amiről Tandori (ha jól sejtem) hallgatott, a női minőséget, sőt, a női test és női lélek szenvedéssel teli meg- és átélésének azt az extázissal határos módusát, azt a hiperszakrális regisztert, amit Trapp keresett Tandori vízivárosi profán-önkéntes remeteségében, és aminek kapcsán a Tandori-hagyatékból esetleg néhány, a mulandóságot be(!)idéző képi-nyelvi tüneményt találunk, ami az örök nő örökké ismétlődő képisége mellé illeszthető - az aszimmetria szabadsága szárnyakat ad.

A madár (folytatás)

A madár az első hieroglifa: a kép és szó, valamint, ami vagy ugyanaz, vagy nem, de az ember és a táj közötti közvetítő ágens, ebbéli minőségében pedig az Egyiptomtól a görögökön (Pütagorász, Platón és igen, Hérakleitosz - "a halhatatlanok halandók, a halandók halhatatlanok") át, mondjuk, Max Ernstig és Tandoriig és Trappig, a zenében Messiaenen át Merzbow-ig és Pándi Balázsig veti fel a lélekvándorlás valódi lehetőségét. (Merzbow-Pándi-Gustaffson: Cuts, 2013. A borítón - verdeső madár. Tandori Schwitters-rajza a kiállításon: Merzbow ~ Merzbau.) — Az egyéniségen túli Önmagunk (feltehetőleg) madáralakú. — De hiszen (Tandorinak titok, sőt, hatalom adatott!) az ember is madár, törékenységében szabad, szabadságában törékeny. — Az Istenember-Emberisten mintájára van Madárember-Embermadár is. A Madárkirály és Tandori. "...a teljes önmegvalósításhoz hozzátartozik, hogy a hozzám tartozók teljesebb önmegvalósítását is tevőleges figyelemmel nézzem." Ez a közvetítés realizációja, ahogy mester és követő madárrá vált kettőse együtt eltűnik a tájban. — A madár, az első hieroglifa ( -,,- ) nemcsak szó és kép, hanem ember ér táj között is közvetít. -- A Tandori-ideogrammák versnek látszó tájak, Trapp Dominika grafikus ideái tájnak látszó versek. — A teremtés alapja, mondják egyesek (akár Hérakleitosz is köztük lehetne), az írásjel. A biblikus szent még csak annyit tudott, Isten a világban végtelenszer újrakombinálja az ábécét. A világ tehát nyelv, amit a tájban olvasunk. A modern (látszatra igen gyakran vallástalan) szent tudja, hogy Isten, meglehet, az ábécében fejezi ki magát, de a betűk közötti résekben, az ideografikus jelek világában ( -,,-) van. — Mit lát egy madár a képen? (Főleg, ha háttal a képnek?) Hogy olvas verset? Tudja, hogy az éneke ismétlés? (Lásd lentebb.)

Mind egy.

tájak (ismétlés)

Végül leveti a táj a jelet, és a nap nyugtalan fel-le járásában meglátjuk az állandóságot.

A létezésben a csapdaszerűséget.

(Itt persze nem valami kicsinyes életfájdalom értendő, bár akár az is. Kicsoda az ember, hogy megmondja, kinek hogyan fáj.)

A csapda úgy viszonyul a tájhoz, mint a csend a zajhoz.

- a csapda és a táj között

feszül (+) a halál, a csend és a zaj

között a természet

   (ésvagy a madarak éneke)

A csapda feladata a halál beleszerkesztése a természetbe, a csend feladata a zaj beleszerkesztése a mindenség tájképeibe.

Írógép kopog, szárny verdes, csőr csendben nyílik. 

Életmű zár, életmű születik.

Az életmű tájszerű, de (nevéből adódóan?) cseppet sem természetes.

A művész az, aki beleesett önmaga csapdájába?

Van, aki nem esett bele? 

(Az arc, különösen fekve, tájszerű. Aztán a halál tereprendezi - ó, a kedvünkért mégis minden elegyengethető.)

(A kérdés — ti. hogy egyetemesen — mindig az, hogy mi hiányzik. Mikor a kiállítás bejárása után felmentem Balázshoz, frissen keretezett Tandori-rajzot találtam: Kant-Malevics. Nem lett kiállítva. Keretet alkotó fekete napok (madarak?), és köztük egy fényes (üres?) nap (madár?). Tájkép? Csapda? Minden kérdés az.)

…hol vannak egy csapda határai? A tájképnek van kerete, de a végtelen tájnak nincsen zárszava. (Cf. A feltételes megálló, p. 104., talán, de végső soron mind-egy.)

„s nem megörökít, de folytat…!”
Trapp Dominika és Tandori Dezső kiállítása
Kisterem Galéria, 1053 Budapest, Képíró utca 6.
Látogatható 2025. április 25-ig

Fotók: Biró Dávid