Szuprematista áramlások

Simon Bettina

Nincs vita a művészettörténészek között afelől, hogy Fehér alapon fehér négyzet című festményével Malevics forradalmat csinált, megteremtve és elindítva a huszadik század nonfiguratív festészeti iskoláját a Föld mindkét féltekéjén.

 
Kazimir Malevics: Fekete és fehér. Szuprematista kompozíció, 1915, olaj, vászon, 80 × 80 cm, Moderna Museet, Stockholm, Bengt és Jelena Langfeldt ajándéka (2004)
 
Ennek a forradalomnak állít évfordulós emléket egy grandiózus tárlattal – A Fekete Négyzet kalandjai: Absztrakt művészet és társadalom 1915–2015 – a londoni Whitechapel Galéria. A két kurátor, Iwona Blazwick és Magnus af Petersens az absztrakt geometrikus alkotások egymás mellé helyezésével nem egy stílus történetét írja meg, hanem a kapcsolatok feltérképezését vállalja, s ez a törekvés tágabb művészettörténeti narratíva felé mutat, ami nagyon jó döntés.
   Malevics egy évszázaddal ezelőtt felszabadította a kört, a vonalat, a négyzetet, a síkot, a formát, a színt. Szuprematizmusa festészeti értelemben jelentett valódi forradalmat. Az új stílusirányzat elnevezése is tőle származik, és a tiszta geometria transzcendens értelemben is vett felsőbbrendűségét jelenti.
   A Mexikóban dolgozó török származású Francis Alys videón dokumentálta, ahogyan egy 80 km hosszú szakaszon újrafestette a sárga színű országúti forgalomelválasztó sávot Észak- és Dél-Amerika között. A sárga vonal metszően éles kontúrja a monokróm aszfalton Malevics festményeihez hasonló módon teremt kontemplatív aurát a galéria falai között – ezen a ponton különösen erősen érvényesül az egész tárlaton uralkodó intertextualitás, vagyis hogy minden összefügg összes előzményével is, ami a kurátorok koncepciójának magját képezi.
 
Maurer Dóra: Hét elforgatás 1–6, 1979, ezüst zselatin, egyenként 20 × 20 cm | Somlói Zsolt és Spengler Katalin gyűjteménye
 
   Bár a huszadik századi modernizmus történetére jellemző a nyugati művek felülreprezentáltsága, a nyugati művészet hegemóniája, most ez a Whitechapel Galéria falai között jól érezhetően megszűnik: az eklektikus válogatásnak köszönhetően eltűnnek a határvonalak a különböző földrészek és országok között. A tárlat elején kiállított alkotások között találjuk Kassák Lajos aktivista folyóiratát, a MA-t, Moholy-Nagy fotogramját és Ljubov Popova festményét a Painterly Architectonic sorozatból, ami kifejezetten Malevics szuprematista kompozíciójára adott válasz. A semleges háttér előtt az egymást fedő rétegek, felületek háromdimenziós hatást keltenek – ez megidézi másik mestere, Tatlin reliefképeit is. A valódi felütést természetesen Malevics három festménye és a Péterváron rendezett első szuprematista kiállítás katalógusa jelenti: a tekintélyes méretű Fekete és fehér. Szuprematista kompozíció, a félarasznyi Vörös négyzet gouache kép és a szintén kisebb méretű olajfestmény, a Fekete négyzet. Ezek a képek adják meg a kétszintes kiállítás alaphangját. Visszavissza lehet és kell is térni hozzájuk, mint a kályhához szokás, hogy aztán az alapoktól indulva újabb és újabb felfedezéseket lehessen tenni.
   Jól ismerjük a huszadik századi absztrakt művészet referenciális pontjait, Mondrian sárga-kék-piros kompozíciójától a weimari Bauhausig és így tovább. Az európai absztrakció fontos helyszínei mellett szinte észrevétlenül, vagyis magától értetődően bukkannak fel a kevesebbszer emlegetett latin-amerikai, közel-keleti, kínai, illetve kelet-európai művészek és csoportosulások. Nem didaktikusan elrendezve, külön szekcióban kaptak helyet, hanem tényleges egymás mellettiségük, párhuzamosságuk érvényesül a kiállításrendezésben is – ezáltal a földrészeken, egyszersmind művészettörténeti korszakokon átívelő kapcsolatok gördülékenyen követhetők.
   A különböző témák, történetek világosan láncolódnak egymáshoz. A kiállítási installáció szépen ível a brazil avantgárd művésznők munkáitól Maurer Dóra önarcképsorozatáig. Lygia Pape gyufásdobozokból készített installációja rímel Maurer fragmentált képeire. A Rotációk sorozat mellett egy dubai és egy spanyol művésznő helyspecifikus alkotásai láthatók – Hassan Sharif egy fehér kocka segítségével négyzetet rajzol a földre, Ágnes Ribé akciója pedig egy derékszögű háromszög meghatározása egy tartórúd és önmaga által a talajra vetett árnyéka segítségével. Itt van Karl Peter Röhl, aki az első Bauhaus-logót tervezte 1919-ben, másfél évtizeddel később belépett a náci pártba, majd a fronton hadifogságba esett. A textiltervező, Anni Albers férjével, Josef Albersszel együtt a zsidóüldözések miatt kényszerült elhagyni Németországot. Eva Hesse és Josef egy ideig együtt dolgoztak, majd Eva is emigrált – New Yorkban Sol LeWitt köréhez tartozott. Max Bill a Bauhausban tanult, majd a háború utáni brazil modernizmus egyik legfontosabb hivatkozási pontjává vált az első Sao Pauló-i biennálén való részvételét követően. A művészeti áramlás tehát korántsem lineáris irányban mozog, hanem diffúz módon, koncentrikusan terjed.
   Az ukrán Arkagyij Sajhet lencsevégre kapta a gyárépületeket és közben körbeutazta a Szovjetuniót. Mindezt a Sztálin-féle ötéves terv égisze alatt végezte hivatalból, a kollektivizmus és az indusztrializáció dicséreteképpen. Közben a fotózsurnaliszta felvételeiben a mindennapi élet helyszíneit, szereplőit is dokumentálta: a kijevi pályaudvaron áthaladó embereket például. A városi életet fényképezte a magyar származású Thomaz Farkas is, aki a brazil hétköznapokat rögzítette a katonai diktatúra évtizedeiben – fő témája a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok. Ezeken a képeken az architektonikus felületek és emberek organikus egysége sima, higgadt síkká szublimálódik, melyeken a városi részletek monokróm egységekké válnak.
   Hélio Oiticica munkáit szoros párhuzamba lehet állítani Malevics szuprematista kompozícióival. Oiticica a brazil absztrakt modernizmus úttörője, az ötvenes években létrejött Neo-Concrete mozgalom egyik alapítója. A mozgalom küldetése, hogy a „hagyományos európai absztrakt művészetet élettel, érzelmekkel töltse meg”. Érdeklődésük a hagyományos táblaképfestészettől a tér felé mozdult. A harmadik dimenzió bevonása mellett a néző aktivizálására, installációikban a festészet és az építészet szintetizálására törekedtek. Hasonló elgondoláson, a festészet és építészet közötti átmeneti művészeti formán alapul El Liszickij saját művészeti irányzata, Proun elmélete is – Hélio Oiticica environmental experiencenek hívja saját munkáit.
   A kiállítás egészére érvényes, hogy a munkák a malevicsi örökségre reflektálnak azáltal, hogy felhasználják a szuprematista filozófia motívumait. Nasreen Mohamedi, a közelmúlt egyik úttörő indiai női művésze ceruzával és tintával készült rajzainak finom törékenysége egyszerre utal a szuprematizmusra és az iszlám mintavilágra. Blinky Palermo, Josef Beuys egykori tanítványa pedig installációjával térben rendezte el Malevics szuprematista motívumait, a kék kört és pálcát. A másik visszatérő motívum, ami a kiállítás egészén végigvonul, a mindennapi élet és a városi tér reprezentálása. Armando Andrade Tudela projektje összegyűjti a perui roadtripeken lefényképezett teherautók hátulját, amiket változatos geometrikus jelek díszítenek – mindennek kontextusa a hatvanas-hetvenes évek avantgárd művészeti virágzása Latin-Amerikában.
 
Hélio Oiticica: Metaesquema 464, 1958, gouache, karton, 29,8 × 33 cm, Catherine és Franck Petitgas hozzájárulásával
 
   Az első fejezet Dan Flavin fényinstallációjával zárul. Emlékművét Tatlinnak címezte, aki a Harmadik Internacionálé emlékművének soha meg nem valósult, monumentális tervét készítette. Az utópikus szerkezet motívuma jól illeszkedik a kiállítás narratívájába.
   Az emeleti rész az alsó szinten feltérképezett orosz avantgárddal kezdődő történet erőteljes kritikai olvasatát adja, kortárs művészeti teljesítményekre koncentrálva. A csalódás a modern utópiákban és a kortárs tapasztalatokból eredő kiábrándultság egymást felerősítve hívják elő az erőteljes kritikai attitűdöt. Szép párhuzamot ad két megafont ábrázoló munka: az emeleten Zvi Goldstein román művész munkája a megafon szimbólumára ad különböző értelmezési lehetőségeket: kommunikációs forma, forradalom vezére jelképe és propagandaeszköz, és közben arra az alsó szinten található hangosbeszélőtervrajzra is válaszol, amelyet Malevics tanítványa, a litván Gustav Klutsis készített – Klutsis részt vett az 1917-es októberi forradalomban, szovjet propagandaplakátokat készített, majd 1938-ban Sztálin kivégeztette. Folytatódik a korábban megfogalmazott gondolat, miszerint a művészet nem a világtól elszigetelt entitás, hanem releváns társadalmi gyakorlat. Ehhez kapcsolódóan további kérdésként a tárlat azt is felveti, hogy az absztrakt művészetnek lehet-e progresszív ereje, aktuális mondanivalója most, jelen pillanatban. És láthatjuk, hogy a geometrikus absztrakció sikeresen állja a próbát: a nemzeti identitás reprezentálásának eszközévé válik a palesztin zászló geometrikus kompozícióba illesztése, vagy éppen a kapitalista világrend karikatúrájaként jelenik meg egy franchise szupermarket logójának kaleidoszkópszerűen egymásba fonódó, végtelenül ismétlődő formákká alakítása. A számos utalással terhelt, ikonikussá vált fekete négyzet vagy terület a cenzúra szimbóluma Jenny Holzer munkáján.
   A pekingi Zhao Yao képe azt az ellentmondást jeleníti meg, ami a kulturális forradalom óta regisztrálható az ősi és a modern szokások között Kínában. Absztrakt eszköztára motívumszinten rokonítható az európai tradícióval: kubusos zárt rendszer és transzcendentális dimenzió konfliktusából adódó geometrikus egység. Azonban más síkon ugyanez a motívum, vagyis a farmeranyagra festett geometrikus zárt kompozíció annak a gazdasági és kulturális függőségnek a kifejeződésévé válik, ami Zhao szülőföldjét, Kínát az „elnyomó” Nyugathoz köti.
   A show valóban széles spektrumon ível át – Varsótól a messzi Rio de Janeiróig, női művészek a klasszikus avantgárdtól napjainkig, a városi élet helyszínei a privát műterem mellett – és sikerül politikailag korrekt módon kereteznie a huszadik század fontos művészeti forradalmát.
 
Zhao Yao: Spirit above All 1-93 A, 2012, akril, farmervászon, 200 × 222 × 8 cm | magántulajdon
 
A Fekete Négyzet kalandjai: Absztrakt művészet és társadalom 1915–2015
(Adventures of the Black Square: Abstract Art and Society 1915–2015)
Whitechapel Gallery, London
2015. április 6-ig