Hol a helye a kortárs képzőművészetnek napjaink globalizált világegészében? Valahol a hátsó sorokban. A Time magazin idei százas listájára, amin azok a férfiak és nők szerepelnek, akiknek „ereje, tehetsége vagy erkölcsi példamutatása megváltoztatta a világot”, mindössze egy képzőművész jutott be.

Kara Walker: A kitartó alabamaiak üdvözlik a szövetséges hadihajókat – Harper: A Polgárháború Képes Történelme (2005)

Kara Walker, a harmincas éveinek végén járó, amerikai, fekete művésznő. Persze ő is a politikai mondanivalója miatt került Brad Pitt, Oszama Bin Laden és Oprah Winfrey előkelő társaságába. Az afro-amerikai művésznő a fekete-fehér árnyékrajz régimódi technikáját elevenítette fel, ami nála nem a szentimentális szalonokra emlékeztet, hanem egy egyszerű gondolatra: az árnyéka minden embernek fekete. Walker grafikai installációkkal írja újra Amerika hazafias történelmének egyes fejezeteit. A monolit fehér elbeszélésbe beleszövi az afro-amerikai nők elfelejtett emlékszálát. Szexuális erőszak, kevély fehér nagyurak, megalázott fekete rabszolgák, könny, vér, szenvedés. Walker panorámakép-szerű árnyrajzai felelevenítik a déli államok legsötétebb pillanatait. Az Atlantai csata című, 1995-ös (egyik első) alkotásán kiszolgáltatott fekete nő ágyéka felé bök fakardjával egy fehér kisfiú, a háborúba induló hősök fekete rabszolgákon elégítik ki vágyaikat, miközben a néger férfi könnye vízesésként zuhog. A mesekönyvek illusztrációit imitáló stílus kifordítja az atlantai ütközet hagyományos csataképekről ismert heroizmusát, középpontba állítva az elhallgatott rassz szenvedéseit. És Walker mindezt némi posztmodern derűvel, fiktív történetet kiötlő játékossággal teszi.

rg