2020 májusában jelent meg Brigitte Benkemoun Finding Dora Maar (Dora Maar megtalálása) című könyve – erről az Artmagazin Online-on a legfrissebb HETI POP-ban mi is beszámoltunk. A kötetben többek között szó esik egy régi Hermès noteszről, amelyet a szerző eBayen böngészve vásárolt meg, majd kiderült, hogy rengeteg művészettörténeti legenda régi lakcímét tartalmazza – és nem mellesleg Dora Maar tulajdona volt. Mi a friss könyvmegjelenés kapcsán most a megszokottnál hamarabb tesszük olvashatóvá az idei első Artmagazinban megjelent Dora Maarról szóló cikkünket.

Már jóval azelőtt, hogy Picasso árnyékában, vagy inkább Picasso árnyékaként kellett élnie, Dora Maar megalkotta azokat a műveket, amik esszenciálisan szürrealisták. Hivatalosan ugyan sosem tartozott a szürrealista csoporthoz, de magáénak érezte a tagok által hirdetett elveket, aláírta kiáltványaikat és velük közösen állított ki. Ezt mutatja be az a retrospektív kiállítás is, ami tavaly a Centre Pompidouban kezdte meg háromállomásos utazását, és amely most a Tate Modernben látható, innen pedig a J. Paul Getty Museumba utazik tovább. 

Anamnézis

Henriette Theodora Markovitch 1907- ben született, és fokozatosan változott Dora Maarrá. Első lépésként elutasította, hogy Henriette-nek szólítsák, majd megvált horvát származást sejtető vezetéknevétől is, egyesek szerint csupán azért, hogy édesapját bosszantsa. Annyi bizonyos, hogy Dora megoldhatatlannak érezte a Párizs és Buenos Aires között ingázó család belső konfliktusait – édesanyja egy Dorával folytatott veszekedés közben lelte halálát, ami miatt egy életen át bűntudat gyötörte. Dora még jóval a tragikus kimenetelű vita előtt, huszonévesen hagyta maga mögött szüleit és Argentínát, azzal a céllal, hogy Párizsban, pontosabban az École des Beaux-Arts-on és az Académie Julianon tanuljon. Az akadémia mellett persze a Montparnasse kávéházait is szorgalmasan látogatta, így megismerkedett a Dôme, a Rotonde és a Sélect törzsvendégeivel: ekkor már híres vagy ahhoz közel álló írókkal és művészekkel, így például Man Rayjel, aki Dora többszöri kérésére sem alkalmazta őt mint asszisztenst, de elkészítette portréját. Mintha csak utat mutatott volna a fiatal művésznek, akinek karaktere különböző okokból még sokáig érdekesebb volt fényképeinél a műkedvelők számára.

A szürrealizmus virágkorát élte, Dorát pedig vonzotta ez a polgári konvenciókat felrúgó irányzat és a szürrealista író, Georges Bataille. A téma, ami lekötötte az egyébként nős Bataille írói fantáziáját, az erotika talányának kibogozása volt. A pornográfia és a testi vágy filozófusaként meg volt győződve arról, hogy valamennyi szexuális béklyót tudatosan le kell vetnünk, sőt azokon túllépve el kell jutnunk a „tűrhetetlennek és elképzelhetetlennek vélt dolgok birodalmáig”. A szürrealista avantgárd holdudvarához tartozó rapszodikus nők közül Dorát mint a legvakmerőbbet tartották számon, jelentsen is ez bármit. Megelőzte a biztosan nem kispályás Lise Deharme-ot, Meret Oppenheimet és Leonor Finit. De a bátorság és az erő nem feltételei egymásnak. Ez a mámoros, féktelen életszakasz csak rövid időre kölcsönzött elégedettséget Dorának, aki későbbi idegösszeomlása után az önfegyelem hiányát jelölte meg minden probléma okaként – erről gyakran írt levelet Picassónak, mértékletességre intve őt. A rendkívüli érzékenységet, a biztonságkeresést szimbolizálhatja az a fotómontázs, amin a női kéz, mint valamiféle puhatestű állat, menedékre talál a kagylóhéjban. Nem tudhatjuk, hogy Dora vágyott-e hasonló páncélra, védelemre, de ha igen, akkor hiába kereste, nem találta meg sem Bataille, sem a többi férfi oldalán. Tapasztalatai alapján féltékeny természete ellenére is ideálisnak vélte a maîtresse-en-titre (első számú szerető) szerepét. Ez a tolerancia jellemezte Picassóval folytatott kapcsolatát is, hiszen a festő nem vált el feleségétől, Olgától és nem szakította meg romantikus viszonyát másik szeretőjével, Marie-Thérèse-zel sem.

Dora konvenciókat semmibe vevő magatartása nemcsak magánéletét, hanem művészetét is áthatotta. Ennek legkorábbi bizonyítékai azok a képek, amiket 1931-ben készített a Mont-Saint-Michel- ről Germain Bazin művészettörténész könyvéhez. A kettős expozícióval, ferde perspektívával olyan képi világot teremtett, ami még a párizsi utcaképeket is képes volt újra érdekessé tenni – annak dacára, hogy a 30-as években már igencsak banálisnak számított Párizst fotózni. Nem véletlen, hogy Dora 1934-ben Barcelonában és Londonban kereste új témáit. Utcai fényképeket készített az arra járó emberekről, a parkokról, az épülethomlokzatokról, a neonreklámokról és a kirakatok próbababáiról; ezek később szürrealisztikus montázsaiban kaptak helyet. Akárcsak azok a fotómodellek, akikről magazinok részére készített felvételeket, Pierre Kéferrel közös stúdiójukban. A kereskedelmi célú fotózás megélhetést biztosított és naprakész szakmai ismereteket garantált a rohamosan fejlődő fotótechnika időszakában. Igaz, Dora továbbra is Rolleiflex kamerát használt, mivel az könnyen hordozható volt, nem cserélte más eszközre. A korai műveire jellemző duplázás és a szimmetria elvont mintákat eredményezett: egy hajfürtből háborgó tengert vagy gomolygó füstöt, egy marék homokból végtelen sivatagot konstruált. A magazinok által megrendelt divatfotók kiváló alapanyagnak bizonyultak a tényleges alkotómunkához, így például a The Years Lie in Wait for You (A hazugság éveiben rád várakozva) bázisa is az a női portré, ami eredetileg egy arckrémreklám plakátjaként jelent meg. A valóság és a fikció ilyen elegyítése és az életidegen, „véletlenszerű” párosítások eredményeként Dora megtalálta helyét az ekkor már meglehetősen változatos és gazdag szürrealizmusban. Ezek az évek az egyre csökkenő prüdéria miatt lehetőséget kínáltak a fotóművészeknek, köztük Dorának is arra, hogy hamis koncepciók, mitologikus magyarázatok vagy bármilyen más hivatkozás nélkül készíthessenek aktfotókat. Dora egyik állandó témája lett a két világháború között ünnepelt aktmodell, Assia Granatouroff. Mindamellett, hogy a női emancipáció folyamata éppen ebben a periódusban stagnált, Assia megtestesítette az új női szépségideált, vagyis a természetességet. A szobrász, Charles Despiau szerint Assiában egyesültek a letűnt aranykorok idealizált nőalakjai: vállai egyiptomi, medencéje görög arányokat mutatott. A kombinált külső jegyek miatt találhatta vonzónak a modellt Dora is, aki tovább ingerelte Assia sokféleségét montázsain – gyakran éppen azzal, hogy megfosztotta a mások által oly tökéletesnek tartott testrészektől. 

Krízis

Az általa teremtett hibrid világok biztonságát Dora egy később szinte mindent megsemmisítő viszonyra cserélte, amikor 1935-ben megismerkedett Picassóval. Kezdetben közös műteremben, sőt még közös alkotásokon is dolgoztak, de alkotótársból idővel társasággá vált Picasso számára, aki gyakran hangoztatta, hogy Dorával mindenről, politikáról, filozófiáról és festészetről is úgy lehet beszélgetni, mint egy férfival. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy ellentétben többi szeretőjével, Dora beszélt spanyolul. És mindenkinél nagyobb szabadságot is adott neki – nem mintha lett volna más választása. Ezenkívül a korábbi modellekkel, Fernande Olivier-vel és Olga Koklovával ellentétben Dorát nem bosszantotta, hogy Picasso szétroncsolja a nők finom vonalait festményein.

Dora nemcsak dokumentálta a Guernica elkészítésének folyamatát, ezzel pótolhatatlan forráshoz juttatva a Picasso művészetét kutató történészeket, hanem a festményen megjelenő nőalakokhoz is ő állt modellt. Mi több, John Richardson művészettörténész szerint Dora festette meg a kép középpontjának egyes részleteit. Akár ennek következménye is lehetett, hogy Picasso arra ösztönözte Dorát, távolodjon el a fotózástól és forduljon a festészet felé. És éppen ekkor, ebben a Dora számára kétségekkel teli időszakban tűnt fel Françoise Gilot. A Françoise és Picasso közt kibontakozó szerelmi viszony miatt Dora teljesen összeomlott. Egy nap a lépcsőházban találták meztelenül ülve. Ezt az esetet rövidesen egy újabb követte, amikor hisztérikus kitörés közepette vetkőzött meztelenre egy moziban. Onnan a Sainte-Anne kórház pszichiátriai osztályára szállították, ahol számos elektrosokk-kezelést kapott, és epliepsziás rohamokat idéztek elő nála mesterségesen. Ezután az akkor még alig ismert Jacques Lacan magánklinikáján folytatták kezelését. Az évekig tartó analízis során vagy következményképp a miszticizmus felé fordult, egy rövid buddhista fázis után végül hívő katolikus lett. Élete hátralévő részében misére járt reggelente és többek között Picasso lelki üdvösségéért imádkozott. Egyetlen férfi sem töltötte be a festő üresen maradt helyét Dora életében, amit Picasso el is várt; szerette, ha elhagyott szeretői magányosan emésztik magukat miatta. Ahogy James Lord írja visszaemlékezéseiben: Dora magánya is Picasso alkotása volt.

Terápia

Lehetetlen megállapítani, hogy Picasso beavatkozása nélkül milyen irányba fejlődött volna Dora művészete. Mindenesetre az idegösszeomlást megelőző tervhez ragaszkodva elhivatottan dolgozott festményein Párizsban vagy a dél-franciaországi Ménerbes-ben. Eleinte többnyire tájképeket festett, képzeletbeli lakatlan hegyoldalakról, komor színekkel. Ezt követően fordult a nonfiguratív festészet, a gesztusok felé, ciklikusan visszavisszatérve a figurativitáshoz, inkább egy-egy megbízás miatt, semmint kedvtelésből. Noha ezeket a munkákat Párizsban és Londonban is kiállították az 50-es években, nem övezte őket nagy érdeklődés. Időnként feltűnt nála egy-egy műkereskedő, akik valójában azzal a reménnyel érkeztek, hogy Dora kegyeskedik eladni nekik valamelyiket a falon függő Picassók közül. Dora visszavonult a művészeti körökből, ennek eredményeképp élete hátralévő részét rejtélyek és spekulációk övezték. Művészi magabiztosságra utal, hogy bár többé nem tudott saját jogán érvényesülni, nem hagyott fel az alkotással. „A sivatagban kell maradnom. Képeim köré a titokzatosság varázsát akarom teremteni. Hogy az emberek vágyakoz­ zanak megnézni őket. Ahhoz, hogy el­ ismerjenek mint festőt, még mindig túl híres vagyok mint Picasso szeretője” – írja naplójában. Mintegy negyvenévnyi szünet után, csak a 80-as években tért vissza a fotográfia médiumához, akkor is fényképezőgép nélkül – fotogramokkal kísérletezett.

Nem közvetlenül 1997-ben bekövetkezett halálát, inkább az ezredfordulót követően kezdtek feltűnni munkái nyilvános gyűjteményekben. A teljes életmű még mindig feltáratlan, mintegy 1900 tekercs negatív vár feldolgozásra, ami tartogathat meglepetéseket, de a művészettörténészek jelenlegi álláspontja az, hogy Dora pályájának csúcsát az 1930 és 1945 közötti időszak jelenti, amikor a portré- és divatfotózás, az utcai fényképezés mellett, pontosabban azok tapasztalatait felhasználva, a különböző motívumokat egymásra vetítve, összedolgozva, a szürrealista elvek alapján hozott létre képeket. A kiállítás egyik legnagyobb érdeme, hogy egyes képek esetében nyomon követhetők a fázisok és a céltudatosság, amivel előállította azokat a műveit, amelyek felszínre szivárgó tudat alatti tartalmaknak tűnnek. Az, hogy Dora Maar munkáival végre nemcsak elszórtan találkozhatunk egy, a szürrealistákat vagy a női művészeket bemutató csoportos kiállításon, hanem a világ három vezető múzeuma is önálló kiállítást szentel neki: Dora életénél is hosszabbra nyúlt terápiájának utolsó kezelése. Végre el lehet engedni a régi sérelmet, amikor senki sem nyújtott zsebkendőt a Síró nőnek.

Dora Maar, Tate Modern, London, 2020. március 15-ig