Egymást nézve

Művészportrék és fotóművészek

Mayer Marianna

Hogyan alakult a portréfotózás története az elmúlt százhuszonöt év alatt? Hogyan láttatják a fotósok a képzőművészeket? Hogyan alakult a kapcsolatuk? Ki kit örökített meg az utókor számára? Egy modell hány arcát látjuk a különböző fotósok szemszögéből? Ezekre a kérdésekre ad választ a Kik vagyunk című tárlat.

A falakon fotóművészek mintegy háromszáz, képzőművészeket ábrázoló portréja, a monitorokon pedig úgyszintén közel háromszáz fotó látható a Műcsarnok közeli és távoli múltjának szereplőiről, eseményeiről.* A kiállítás apropóját egyrészt az idei fotószalon, másrészt az intézmény százhuszonötödik születésnapja szolgáltatta, így a portrék készítésének intervalluma is az 1896-os megnyitástól terjed a jelenig. A cím pedig Székely Aladár Írók és művészek című, 1915-ben kiadott portrégalériájának bevezetőjéből való, amelyben Ady Endre így írt: „Szeretem, hogy ez az album megjelenik, s örülök, hogy a Székely Aladáré, aki íme elmondja innen hiábavaló és esetleges pózainkon keresztül is – hogy kik vagyunk.” (1) A fotók mellett önarcképek és néhány műterembelső is látható azoktól a festőktől, akik maguk is alanyai a felvételeknek, így összehasonlításokra is alkalom adódik: hogyan látják a képzőművészek önmagukat és munkakörnyezetüket, és hogyan láttatja őket a külső szem, a fotográfusé. Húsz fotós: tíz kortárs és tíz korábbi szerepel nagyobb kollekcióval, de rajtuk kívül egy-egy fotó erejéig még számos ismert (Morelli Gusztávtól Brassaïig) vagy ismeretlentől származó portrét is bemutat a tárlat, köztük sok, a Műcsarnok saját archívumából valót.

Nagyjából kétszáz éves története alatt a fotózás kezdettől fogva szorosan kapcsolódik a képzőművészethez, különösen a festészethez, ahogy az e műfajokban tevékenykedő alkotók is egymáshoz. A fotótörténet 19. századi fejezete kísérletezések sorából áll mind a technikai kivitelezést illetően, mind pedig az irányban, hogy önálló rangot vívjon ki magának a képalkotó művészetek között. Kezdetben számos esetben útja párhuzamosan fut a festészeti törekvésekkel (tájképek, portrék), sok festő emiatt is inkább konkurenciát, mint új lehetőségeket lát benne. „A festészet e pillanattól halott” – vélekedett rezignáltan Paul Delaroche, a francia történelmi festészet ünnepelt alakja. Magyar kortársa, Székely Bertalan szintén aggódva kérdezte egy 1863-ban megjelent írásában: „nem fog-e gépies századunkban a camera obscura mindinkább tért nyerni s utóvégre nem fogja-e kiküszöbölni a szabadkézzel dolgozó művész ecsetjét?” (2) Székely azt is aggályosnak tartotta, hogy a „fényképelés” máris több festőművészt vont el a jobb anyagi lehetőségek miatt. Valóban, a fotográfia klasszikusának számító Nadar (3) is karikaturistából lett fotográfus, aki a gúnyrajzok alanyait fényképezve vált a portréfényképezés első művészi tehetségű művelőjévé. 1853-ban megnyitott párizsi műterme a kulturális élet fontos helyszíne, a képzőművészek kedvelt találkozóhelye volt.

Magyarországon, ha némi fáziskéséssel is, de szintén ráébredtek a képzőművészek, hogy a fotográfia és az azt művelő fényképészek nem riválisaik, hanem fontos közvetítői, népszerűsítői személyüknek és műveiknek. Barabás Miklós, aki korának egyik legkiválóbb portréfestője volt, és maga is szívesen fényképezte modelljeit, válaszcikkben reagált Székely Bertalan aggályaira: „Sokkal inkább van hivatva a fényképészet a festészetnek segédkezet nyújtani, mint hogy attól halálos döfést érdemelne.” (4) Barabás úttörőnek számított abban is, hogy festményeihez fényképet használt segédeszközként vázlatrajzok helyett. Ez lassan egyre általánosabb gyakorlattá vált, a 20. század elejétől pedig végképp elterjed a fotóhasználat; új műtípusok, irányzatok születésében játszik fontos szerepet, elég csak a kollázsokra, montázsokra gondolni, majd jön a body art, a csak dokumentációként megörökíthető akcionista, performansz-, land art művek sorával. Számos képzőművész használja időlegesen vagy állandóan a fénykép médiumát – a fordítottjára már jóval kevesebb példa akad.

A 19. század végére a fotó megtalálja új szerepét a képzőművészeti tárgyak reprodukálásában is: egyre nagyobb számban jelenik meg az újságok, képeslapok hasábjain, majd következnek a képes katalógusok és művészeti albumok. A szimbiózis művész és fotográfus között mind a mai napig erős. Ezzel párhuzamosan, épp az újságok tömeges megjelenésével az érdeklődés előterébe kerülnek a kor „celebjei”: a politikusok, színészek, író- és költőfejedelmek mellett az ünnepelt festők és szobrászok is. Maguk a képzőművészek is meglátták ebben a lehetőséget, hogy a sajtóban megjelent fotók által műveik és személyük mind szélesebb körben ismertté váljon – ami persze nem csupán népszerűséget, hanem megrendelőket, vásárlókat is hozott. Munkácsy Mihály korának legnépszerűbb, legtöbbet fotografált festője volt, amit művészi tevékenysége mellett egyaránt köszönhetett vonzó külsejének és feleségének, Cécile Papiernek, aki kiválóan ráérzett a reklám nyújtotta lehetőségekre, és bőven élt is vele – őt tulajdonképp az első kulturális menedzserek egyikének tekinthetjük. Munkácsyt többnyire díszmagyarban örökítették meg, vagy elegáns úriemberként, csak egy-két olyan fotót ismerünk, amelyeken beállított pózban festőpalettát tart a kezében, azonban nem a saját, hanem a fényképész, Koller Károly műtermében. Sok kiváló fényképész működött a 19. század végétől Pesten, egymás után nyitott műtermet Koller mellett Mai Manó, Divald Károly, Klösz György, Erdélyi Mór, és működésüknek köszönhetően a 20. század elejére a fotográfia Magyarországon is önálló művészetté vált. Kialakultak specialistái: ahogy Divald Károly a tájképek, a Tátra, a barlangok szaktekintélye lett, Klösz Györgynek köszönhetjük a korabeli Budapest megörökítését; Székely Aladár pedig az ideálkép helyett az emberi psziché, a személyiség feltárásával a portréfotózás megújítója, már tipikusan 20. századi képviselője lett. 

A húsz fotós

A gyulai születésű Székely Aladár (1870–1940) a magyar kulturális élet legjelesebb személyiségeit állította kamerája elé. Elsősorban irodalmi körökben vált közkedveltté, köszönhetően szoros együttműködésének Ady Endrével, akiről több mint negyven felvételt készített. A Nyugat író- és költőnemzedéke mellett fontos képzőművészeket is megörökített: Kernstok Károlyt, Gulácsy Lajost, Rippl-Rónai Józsefet, Márffy Ödönt, Lesznai Annát, Szinyei Merse Pált. (5) A műcsarnoki kiállítás origója az a Székely Aladár-portré, amelyen az ekkor már elismert, hatvanöt éves Szinyeit méltóságteljesen, de minden manír nélkül mutatja. Ez a fajta őszinteség, póz nélküliség volt Székely újítása a portréfotózásban, ahogy Ignotus Pál is írta a korábban említett album előszavában: „Székely Aladár egy derék fotográfus ember, kinek művészete abban áll, hogy nem művészkedik a fotográfiával, s képeinek az az egyéni s ezzel megint művészi vonásuk, hogy nem tolja beléjük egyéniségét. Tudniillik: a fotográfia csak így lehet igaz, ami ebben a különös esetben művészit jelent. A festő a maga látása, a maga érzése, a maga kedve szerint fest s képe annyira művészi, amennyire magát bele tudta tenni. Ezt azonban a fotográfus a priori nem teheti, mert végre sem ő az, aki a képet írja, hanem a nap, a lencse, a megérző vegyület. [...] semmi erőltetett beállítás, utána semmi retouche.” (6)

Székely Aladár unokaöccse volt Rónai Dénes (1875–1964), aki sokrétű érdeklődése (filmoperatőr, szaklapíró és -szerkesztő, az első művészi bábszínház alapítója) mellett saját bevallása szerint csak a fényképezéshez volt hű. Ő is az őszinteséget tartotta a portrék legfőbb erényének, de fontos volt számára a fotóstechnika, mindenekelőtt a retusálás is. Mindazonáltal retussal megdolgozott képei nem lettek mesterkéltek, inkább finom árnyalatokat kölcsönöztek alanyainak: a fiatal Kassák Lajos 1915-ös és Pátzay Pál 1918-ból való melankolikus, szép portréi, Beck Ö. Fülöp markánsan megragadott karaktere a kor legjobb fotói közé tartoznak.

Máté Olga (1878–1961) az első női fotóművészünk, akit a férfiakkal azonos elismerés illetett meg a 20. század első felében, ennek ellenére utolsó évtizedeit méltatlan körülmények között élte, és szinte elfeledve halt meg. A kiállításon látható három, Rippl-Rónai Józsefről készült portréja jól jellemzi a védjegyévé vált, piktorializmushoz közel álló stílust: a lágyan elomló kontúrnélküliség, a sfumatószerű felület, amely rokonságot mutat a festő pasztellképeivel is.

Escher Károly (1890–1966) az artisztikus műtermi felvételekhez képest a fotóriporter frissességével, keresetlenségével készítette képeit – a vízben önfeledten pancsoló Herman Lipót teljesen szokatlan megjelenítése a kiállítás egyik legvidámabb darabja. Szívesen alkalmazott aszimmetrikus képkivágásokat, alul- és felülnézeteket a műtermi közegben ábrázolt szereplőinél is.

A tematikailag sokoldalú Gink Károly (1922–2002) az emberi arcot tekintette legfontosabb témájának. Itt kiállított portréi közül a legkorábbi Berény Róberté 1948-ból, a legkésőbbi Jovánovics Györgyé 1998-ból. A teljesen eszköztelen ábrázolások mellett, amelyekre példa Bernáth Aurél vagy Egry József portréja, láthatunk tőle trükkösen megkettőzött arcképeket Berény Róbertről, Hézső Ferencről, Barcsay Jenőről, fotómontázst Szántó Piroskáról és egy nagyon drámai kompozíciót a halála előtt valószínűleg utoljára megörökített Koszta Józsefről, amely egyaránt utal az alkotó magányára és az elmúlásra.

128 mayer10
Czimbal Gyula: Halász András, 2017, © Czimbal Gyula / HUNGART © 2021

Koffán Károly (1909–1985) azon kevesek egyike, aki grafikusként állt a kamera másik oldalára és fényképezte kollégáit rendkívüli empátiával, humorral. Mintegy nyolcszáz darab, 1960 és 1965 között alkotóművészekről készített sorozatából a kiállításon harminc pályatársat látunk az igazolványképek kivágásában, tehát csak fejeket szemből, oldalról, erős fény-árnyék kontrasztokkal. Körülbelül életnagyságban néz ránk Kassák Lajos, Vilt Tibor, Somogyi József vagy a fiatal Maurer Dóra és Lakner László. Más generációk tagjai, ki-ki vérmérsékletének megfelelően gesztikulálva vagy éppen póztalanul.

128 mayer7

Koffán Károly: Kass János, 1960–1965 és Maurer Dóra, 1960–1965, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, © Koffán Károly / HUNGART © 2021

Vattay Elemér (1931–2012) és Kecskeméti Kálmán (1942) is azokat a kortársakat fotózta, akikhez barátság, érzelmi kapocs fűzte őket. Vattaynak köszönhetjük az egyik legismertebb Kassák-portrét, a szája sarkában cigarettát tartó, rezignált idős alkotót mutató ikonikus utolsó képet, amely halála előtt mindössze pár nappal készült, vagy Ország Lili nemesen szép portréját és a világhírű magyarok: Kepes György, Breuer Marcell, Schöffer Miklós fotóit. Kecskeméti Kálmán festőként kezdte fotózni tanárát, Magyarász Imrét, majd művésztársait: Bálint Endrét, Dombay Győzőt, Kovásznai Györgyöt és másokat, és szerencsére a fotókhoz kapcsolódó személyes történeteit is megírta.

A határon túlra is kitekintve a marosvásárhelyi születésű, ám élete utolsó évtizedeit Budapesten élő Erdélyi Lajos (1929–2020) munkásságába és a portrékon megjelenő, nálunk szinte ismeretlen erdélyi képzőművészekre is rápillanthatunk. Brassaï (Halász Gyula) az egész világon híres, de a fiatalon Párizsba emigrált Pátkai Ervin neve is ismerős lehet. A többi erdélyi művészről úgy szerezhetünk némi benyomást, hogy Erdélyi Lajos saját műtermi közegükben, műveikkel együtt készített róluk portrét.

128 mayer3

Erdélyi Lajos: Pátkai Ervin, 1973, © Erdélyi Lajos / HUNGART © 2021

Ütő Gusztáv (1958) az 1990 és 1999 között a Szent Anna-tó kráterében megrendezett Nemzetközi Élőművészeti Fesztivál, az AnnART eseményeiről adott a kiállítás számára fotódokumentációt, amelyet rajta kívül számos fotós jegyez. De ha a nyugati emigrációban élő, Párizsban új otthonra talált magyar képzőművészekre vagyunk kíváncsiak, őket – Alexandre Hollant, Anna Markot, Csernus Tibort, Nemes Juditot – a szintén ott működő Sarkantyu Illés (1977) fotózta, olykor a művészt és a rá jellemző helyszínt, tárgyakat lírai képpárokba fogalmazva.

128 mayer4

Sarkantyu Illés: Vera Molnár, Cabourg, 2003, © Sarkantyu Illés / HUNGART © 2021

A Bán András kurátori koncepciója nyomán összeálló kiállításnak hívószavai is vannak: „A gyűjtésről” címszó alatt Kertész Csaba, a Home Galéria tulajdonosa válogatott saját anyagából két kollekciót. Az egyik sorozat 20. századi művésznőknek (Ferenczy Noémi, Schaár Erzsébet, Keserü Ilona és még sokan) állít emléket különböző fotósoktól, a másik pedig Tóth István (1923– 2016) sötét tónusú, éles fekete-fehér kontrasztokat használó vintage fotóiból áll össze, amelyeken kizárólag idős művészeket örökített meg. Ez utóbbiak közül Czóbel Bélát a műtermében festés közben ábrázoló képben sűrűsödik mindaz, amit a kiállítás címe is feszeget, miközben annak a víziónak is megfelel, amit az emberek általában maguk elé vetítenek a „festőművész” szó hallatán.

128 mayer2

Tóth István: Czóbel Béla, 1970-es évek, Kertész Csaba – Home Galéria, Budapest, © Tóth István / HUNGART © 2021

Aki az 1980-as években járt tárlatokra, megnyitókra, azoknak Pácser Attila (1953) fotóinak szinte minden szereplője ismerős lehet. Pácser közel tíz évig fotózta a különböző eseményeket, s több mint hatezer darabos archívuma sokat elmond a korszakról és azokról a társaságokról, amelyek egymásra és egymás munkáira is kíváncsian verődtek össze kiállításokon vagy a megnyitókat követően különböző kultikus helyeken. Az érdeklődő odafigyelésnek, a több generációt összefogó jó hangulatú dumálásoknak azóta sincs olyan összetartó közege, mint abban az évtizedben volt. Janesch Péter (1953) is saját baráti közegéről állított össze tablókat, amelyek első darabjai szintén a nyolcvanas évekből valók, és a rajtuk szereplők névsora is igazolja, hogy az egyes művészeti ágak között milyen átjárások voltak: képzőművészek, zenészek, filmesek, színészek és – Janesch szakmájából adódóan – építészek egyaránt szerepelnek rajtuk.

128 mayer1

Pácser Attila: Sarkadi Péter, 1984, © Pácser Attila / HUNGART © 2021

A magát városi archeológusnak tekintő Lugosi Lugo László (1953), ahogy Budapest tárgyi emlékeit rögzíti, úgy őrzi meg emlékezetünknek azokat a képzőművészeket is, akik az elmúlt évtizedek kortárs kultúrája és az ő számára fontosak voltak. Az 1986 és 2003 között készült portrésorozat itt bemutatott huszonegy képén szereplők több, mint fele már csak a fotókon lehet köztünk. Saját közegükben, póztalanul ülnek a kamera előtt, amely a legtöbbször a régi, fekete klottos-bebújós nagy, filmes masina, pont olyan, mint a száz évvel ezelőttiek. Nem elkapott pillanatokat rögzít, hanem szinte a székhez szögezi a leültetett modelleket a hosszú expozícióval. Megrendítő látni Pauer Gyulát, Karátson Gábort, Mulasics Lászlót, Hencze Tamást és a többieket az eltűnő idő nyomában.

128 mayer5

Lugosi Lugo László: Major János, a fotó az 1986–2003 között készült portrésorozat darabja, © Lugosi Lugo László / HUNGART © 2021

Szilágyi Lenke (1959) ugyancsak azokat a kortársait fotózza, akikhez személyesen is köze van, akik fontosak számára – minden itt látható képén kitűnik a fények, árnyékok, perspektívák finom használatával az alanyaihoz fűződő érzelmi kötődés, barátság, szeretet, csak néhány példát említve: fe Lugossy Lászlóhoz, Bukta Imréhez, Szirtes Jánoshoz. Olykor merengők, komolyak, máskor könnyedek, játékosak, pont olyanok, mint az életben – nem viselkednek, pózolnak, hanem természetesek. Talán ezt a legnehezebb megragadni.

128 mayer9

Szilágyi Lenke: Sass Valéria, 1989 és Szirtes János, 1990, © Szilágyi Lenke / HUNGART © 2021

Déri Miklós (1964) 2014 és 2018 között készítette száznegyvenegy darabból álló, többnyire saját korosztályát – köztük sok képzőművészt – megörökítő sorozatát. Mindent föltett a Facebookra, és a portrék most is megtekinthetők az összes kommenttel együtt, így valódi kommunikáció jött létre az alkotó és a nézők között. A műtermi közegben neutrális háttér előtt készült portrék némileg az amerikai Yousuf Karsh realisztikus fényképezésmódját idézik, de Déri kamerája kegyetlenebb, kendőzetlenül megmutatja az idő véste, a nagy méretek miatt még karakteresebb ráncokat. Az egyik kommentelő írta: „... tíz évvel látom idősebbnek és elesettebbnek. Mintha Déri Miki a jövőbe látna..., csak nekem ettől összeszorul a szívem...”.

128 mayer8

Déri Miklós: Koronczi Endre, a fotó a 2014–2018 között készült portrésorozat darabja, © Déri Miklós / HUNGART © 2021

Fábián Évitől (1977) közel kétszáz női portréból különböző korosztályokba tartozó képzőművészeket választottunk. Ő modelljeit, akik művészetükkel és markáns véleményükkel bátran kiállnak a nemi megkülönböztetések ellen, és alkotásaikban fontos elem a női szempontú megközelítés, jellemző környezetükben vagy éppen attribútumaiktól mentesen fotózta le. Külső és belső szépség sugárzik belőlük, kontemplatív nyugalmuk vagy éppen vibrálásuk lényükből és a fotóssal kialakított harmóniából egyaránt ered.

128 mayer12

Fábián Évi: Majoros Éva, 2020, © Fábián Évi / HUNGART © 2021

Sulyok Miklós (1956) fotóriporterként kezdte pályafutását, de közel negyven éve járja fényképezőgépével a kiállításokat, műtermeket. Ez idő alatt ugyanúgy megismerte a művészeket, mint műveiket, és ez a tudás átjön fotóin is. Szinte megszámlálhatatlan az a reprodukciómennyiség, amely kikerült a keze alól akár a művészek, akár intézmények, múzeumok, galériák megbízásából. Tapasztalatánál, jó emberismerő képességénél csak végtelen nyugalma, türelme nagyobb. Nem értek egyet az ÉS kritikusával, (7) aki szerint Sulyok Bachman Gábor portréjában egy introvertált embert láttat: előttem pont az a céltudatos művész jelenik meg, aki a portré készültekor a Velencei Biennáléra összpontosítva hihetetlen energiájával, meggyőző erejével képes volt maga mellé állítani a korszak legkiválóbb alkotóit. Az óriási gémkapocs függönyét széthúzó Tarr Hajnalka fotója pedig a tárlat egyik legszebb, legpoétikusabb darabja.

128 mayer6

Sulyok Miklós: Bachman Gábor, 1995, © Sulyok Miklós / HUNGART © 2021

Sulyok pályakezdéséhez hasonlóan szintén fotóriporter Czimbal Gyula (1958), aki alanyait beleülteti (Halász András, Bak Imre, Birkás Ákos), állítja (Orr Máté, Gaál József), fekteti (Jovián György) az általuk megfestett kép terébe úgy, hogy igyekszik a képzőművész stílusához, alkotómódszeréhez igazodva megszerkeszteni a kompozíciót – mintegy montázst hozva létre. Ez a relációrendszer egy új, szokatlan portrétípust eredményez sok humorral, részletgazdag képekkel, amelyek készülési idejét másodperc pontossággal rögzíti a digitális kamera.

128 mayer11

Czimbal Gyula: Halász András, 2017, © Czimbal Gyula / HUNGART © 2021

Eredetileg a kiállítás záródarabjának szántam – csak aztán az installációs körülmények másként alakították – Csontó Lajos (1964) monumentális és minden eddigitől teljesen eltérő portrésorát, amelyen korosztályának művészei és a velük dolgozó művészettörténészek háromnegyedalakos figurái láthatók felhúzott pólóban, kigombolt ingben vagy épp félmeztelenül, hasukon egy-egy írásjellel, betűvel. Összeolvasva pedig ezt a kicsit szkeptikus, fanyar mondatot kapjuk: Egy illúzió áldozata lettél. A mű épp a műcsarnoki Klíma-kiállításra készült 2001-ben, s utalt a korszakra reflektáló alkotó vagy teoretikus helyzetére az ezredfordulón, de iróniája azon túl, hogy máig aktuális, alkalmas a fotó, az azon ábrázolt személy és nézője között fennálló viszony illusztrálására is.

Bár tízezerszám léteznek portrék képzőművészekről, rengeteg helyen szétszóródva – a legtöbb minden bizonnyal a művészek családi archívumában, illetve a képeket készítő fotósoknál –, de Kertész Csaba kivételével egyetlen intézmény sem állt rá ezek tudatos begyűjtésére, szisztematikus feldolgozására. Ezért nagyon sok feltérképezetlen, kallódó anyag lehet még, ezerfelé. Például az anyaggyűjtés során rábukkantunk Czeizing Lajos 1963-ban kiadott, kiváló korfestő albumára, a Művészekre, de a benne lévő fotók eredetijét, negatívjait nem sikerült megtalálnunk.

Így aztán a Műcsarnok tárlata sem törekedhetett teljességre, mint ahogy kánonteremtésre sem vállalkozik. Csupán felvillant művészportrékat és fotóművészeket, dokumentumokat, tanúságtevőket, emlékeket és művészbarátságokat az elmúlt százhuszonöt évből.

 

 

Kik vagyunk. Fotográfiák képzőművészekről, Műcsarnok, Budapest, 2021. szeptember 26-ig

 

 

* A kiállítás kurátora: Bán András, társkurátora: Mayer Marianna. Grafikus: Csontó Lajos

(1) Írók és művészek. Székely Aladár fényképei Ady Endre és Ignotus előszavával. Budapest, „Jókai” és Lőbl Mór nyomda, 1915
(2) Székely Bertalan: Festészet és fényképelés. (Koszorú, 1863. 22.) In: Fotográfozásról. Budapest, Múzsák, 1984
(3) Nadar (1820–1910), született Gaspard-Félix Tournachon
(4) Barabás Miklós: Festészet és fényképelés. (Koszorú, 1863. 26.) In: Fotográfozásról. Budapest, Múzsák, 1986
(5) A műcsarnoki kiállítás megnyitása előtt a Petőfi Irodalmi Múzeum átfogó tárlattal emlékezett meg Székely Aladárról: Új vizeken. Írók és művészek Székely Aladár műtermében, 2021. július 31-ig.
(6) Írók és művészek 1915
(7) György Péter: Fotográfusok és festők. In: Élet és Irodalom, 2021. április 9.


Screenshot 2020-10-05 at 10.30.57.jpg
EGY PORTRÉRÓL

2019 novemberében elkészült Várszegi Asztrik volt pannonhalmi főapát portréja, és elfoglalta helyét a monostor főapáti portrégalériájában. A portrét Lábady István Balogh Rudolf-díjas fotóművész készítette. Tanulmányom apropóját az adja, hogy a több száz éves portrégalériában ez az első fotográfia. Először e tény jelentőségéről írok, majd e jelentőség mélyebb megértése érdekében a festett portrékról, aztán pedig a fényképezett portrékról. Végül az elkészült képről szóló részben, a konkrét munka sajátosságai mentén összegzem a tanulmányban kifejtett dilemmát.

full_000505.jpg
Anton Corbijn ikonjai

A fotósok művészi nagysága leginkább akkor domborodik ki, amikor az idő már kínál némi rálátást. Anton Corbijn egy holland kisvárosból indult felfedezőútjára, amely út már ma is egy fenséges életmű hatalmas anyagával kápráztatja el a látogatót – bár a Corbijn-univerzum javában tágul, amit látunk, már ma lenyűgöző.