A hazai kortárs művészetfelfogásba a hetvenes évek közepén ő hozta be a női nézőpontot, amit azóta is folyamatosan érvényesít, sőt hosszú éveken át a Képzőművészeti Egyetemen tanított is. A vele készült életútinterjú mindennek előzményeit, a közeget, az őt ért hatásokat igyekszik feltérképezni.

Artmagazin: Milyen családban nőttél fel? Jellemző volt benne a művészet iránti érdeklődés? 

Drozdik Orsolya: Szép és nagyon nehéz gyerekkorom volt. Hat- és tízéves korom között segítettem édesanyámnak, Kockás Erzsébetnek az édesapámat, Drozdik Bélát ápolni, akit agydaganattal operált meg Pirot doktor, és akit az operáció után félhalott állapotban hoztak haza. Négy éven át abban a hitben ápoltuk, hogy nemcsak életben tartjuk, de fel is fog épülni a betegségéből. Ez egy felnőtt számára is nagyon megerőltető, hát még egy gyereknek. Ebből következően hamar felnőttem, és nagy felelősségtudatom lett, ami az egész életemet végigkísérte. Mindkét szülőm művelt, Nyugat-szerető ember volt, mármint a folyóiratot szerették nagyon. Apám 1902-ben született, neki a Zeitgeist a Nyugatban csapódott ki, a Nyugat körének irodalma volt, amit nagyon jól ismert. Édesanyám pozsonyi volt, pontosabban kitelepített pozsonyi, 1920-as születésű, akinek a huszadik század eleji szociális gondolatok, reformelképzelések voltak a fontosak, például, hogy hogyan lehet szegényeknek házat építeni, hogyan érezheti szabadnak magát az ember adott körülmények között, vagy a modernizmus ellenmozgalmai, köztük a Rudolf Steiner-i gondolkodásmód. Később, mivel a művelt középosztályhoz tartoztak, osztályellenségként elkobozták a vagyonukat, és én egy befejezetlen kis víkendházban nőttem fel. Mindketten tanítók voltak, és állami foglalkoztatottként oda kerültek tanítani, ahol megürült egy állás, vagy éppen hiány volt. Így került édesanyám Abdára, ahol édesapám elkezdett átépíteni egy víkendházat, és itt születtem meg én, közvetlenül a második világháború után. Volt egy nagy szekrényünk, meg sok könyvünk, de a könyvekből csak kevés volt a szobában, a többit dobozokban tartottuk a padláson, mivel nagyon sok olyan volt köztük, ami akkoriban indexen volt. Sok könyvünk (főként a Révai lexikonok) pedig késsel be voltak vágva, mert amikor az orosz katonák jöttek és órát kerestek, a „burzsuj” könyveket felhasogatták. Gyerekként elég megdöbbentő volt látni, hogy minden könyv háta fel van hasítva – ez nagyon megmaradt. Ez volt a közeg, amiben felnőttem: kis faluban, közvetlenül az állomás mellett. A sínek a kertünk végében húzódtak, és az állomás emeletes épülete varázslatosnak tűnt, a legtöbb játékunk is ehhez kötődött. Amikor indiánosdit játszottunk, a fülünket a sínekre szorítva próbáltuk kitalálni, hogy közel van-e már az érkező vonat. Ezért nagyon kikaptunk, az állomásfőnök a fülünknél fogva cipelt ki. Sokat voltunk egyedül. 

Mikor kerültél el Abdáról? Középiskolásként? 

Már a felsőtagozatot is Győrben jártam, aztán a nem koedukált lánygimnáziumba, a Kazinczyba kerültem. Az általános iskola épülete a Rábca partján volt, ott, ahol az ún. úriemberek Kioszkja – ide a háború előtt még az édesapám is járt irodalomról, politikáról beszélgetni és elszívni a napi fél cigarettáját. A szüleimhez járó vacsoravendégek köre nagyon művelt volt, mind Nyugat- és Ady-imádók – aztán a háború után volt, aki éjjeliőrként dolgozott. Nem alkotóművészek voltak, csak igényes kultúrafogyasztók, akiknek fontos volt a haladó szellem, gondolkodás, amibe a feminizmus is beletartozott, anyám részéről. 

Te akkor már rajzoltál? 

Akkor kezdtem el rajzolni, amikor édesapám meghalt. Ezt édesanyám nagyon jól kitalálta, nagyon okos asszony volt. Akkoriban a terápiáról nem beszéltek annyit, de neki a pszichoterápiáról is volt tudása. Én először színésznő szerettem volna lenni, hát járattak tánciskolába, ahol nem voltam hajlandó megtanulni a kötelezőt, csak a saját magam táncát tudtam, mire mondták, hogy kár ilyen gyerekre az időt pazarolni. A hegedűtanulástól is eltanácsoltak, pont ugyanezért, mert csak azt játszottam, amit én akartam és nem tudtam megtanulni, amit elém tettek. Azt is mondták, hogy nincs hallásom, szóval ettől is megszabadultam, de a művészi pályát mindketten forszíroztuk. Édesapám halálakor anyám elém tett egy virágcsokrot. Kirakta két orgonabokor közé, arra az asztalra, ahol vasárnaponként ebédeltünk. Nagyon szép, ápolt kertünk volt egyébként (édesanyám csinálta, ma biokertészetnek neveznék). Azt mondta, ha művész akarok lenni, akkor fessem le ezt a csokrot, hozott olajfestékeket is. Majd ugyanezen a nyáron, 1956-ban hozott egy téli tájképet. Voltak egyébként festményeink, édesapám barátai között akadtak műkedvelő festők, és apám is akvarellezett. Édesanyámnak pedig gyönyörű rajztanítási albuma volt, amit maga állított össze. Hogy ez a téli tájkép honnan került elő a nyár közepén, nem tudom, de aztán azt kellett lemásolnom. Együtt festettük a nyári kertben a téli tájat, és egyszer csak azt mondta: „Fiam, én nem vagyok olyan jó ebben, mint te, csináld egyedül!”. Pedig szerettem vele együtt festeni, és nem volt botkezűbb nálam, mégis rengeteg önbizalmat adott ezzel az egy mondattal. Győrben, a Baross utcában volt Alexovics László rajzköre, és úgy tizenkét éves lehettem, amikor oda kezdtem járni iskola után. Dicsértek nagyon, de külön nem foglalkoztak velem, álltam a sámlimon és rajzoltam. Otthon is sámlin állva főztem – itt is így volt: kisgyerek kapott felnőtt feladatot. Ez a kis sámli egyébként sokáig megvolt; amikor ’96-ban meghalt az édesanyám, sok ilyen dolog előkerült. Nem dobtam ki sok mindent a hozzá fűződő érzelmek miatt, minden egyes tárgyát kicsit a művészetem részének tartom, őt magát is. Amikor magatehetetlen édesapám a kinyitható rekamién feküdt és haldoklott, volt mellette a szobában egy hosszú asztal, ami körül tizenöt ember is elfért. Édesanyám rendszeresen adott vacsorákat, mindig volt társaság – holott nagy szegénység volt, mindenből nagyon kevés volt otthon. Anyám főzni a nagynénjétől, Pálffy nagymamától tanult, aki nagyon művelt, jó ízlésű asszony volt és mindent tudott, amit a háztartásvezetésről tudni lehetett. Én pedig tőle tanultam meg ugyanazokat. Például 10-11 éves koromban rétestésztát nyújtani, húzni, azon a nagy asztalon. Ez az emlék összekapcsolódott bennem apám halálával. 1956. július 2-án halt meg apám, és én valami őszies, szeptemberi hangulatra emlékeztem. Aztán, amikor elmentem Magyarországról, ezeket az emlékszálakat nagyon erősen elvágtam. 

Milyen volt a viszonyod a nagyszülőkkel? Mondtad, hogy édesanyád pozsonyi származású kitelepített volt. 

A Pálffy család Dunaszerdahelyen lakott, rendszeresen jártunk Csehszlovákiába Komáromon keresztül. Nagymamám testvére, a Pálffy nagymama összetartotta a családot a kúriában, nagyon ügyelt arra, hogy mindenki szépen beszéljen magyarul, ismerje a magyar irodalmat és történelmet. Mi, a három gyerek vittük a magyar könyveket át a komáromi gyaloghídon. Nagyon nehéz csomagok voltak, jól emlékszem, hogy húzta a karomat mindkét oldalon, de öcsémnek, aki öt évvel volt nálam fiatalabb, még nehezebb volt. Pálffy nagymama az egyik szobájában iskolát rendezett be a családtagoknak, és körmöst is kaptunk, ha nem tudtuk a verset. Anyám több száz verset tudott kívülről, nagymosás közben Adyt szavalt. Én is sokáig emlékeztem rájuk, és az írás mindig is fontos része volt a művészetemnek. De odaát kaptuk a Batya cipőket is, amik sokkal jobbak, kényelmesebbek voltak, mint amit Magyarországon lehetett kapni. Apám a betegsége előtt egy dandy volt. Kicsi lakásunkban is legalább háromszáz inge és húsz kabátja volt, gyönyörű darabok, miközben a világ körülöttünk fárasztóan sivárnak és kopottnak tűnt. Menekülés volt számomra ez a ruhatár. Fiatal koromban nagyon szenvedtem, hogy nekem nem lehetett ilyen, hát most van, bepótoltam. Abdán, az állomás épületében dolgozott egy varrónő, vele dolgoztatott anyám is, nem a Május 1. Ruhagyárból öltöztünk. Szóval átjártunk Dunaszerdahelyre, de erről, és ami ott elhangzott, sosem beszéltünk. Már gyerekkoromban tudtam, hogy nem szabad arról beszélni, amit otthon hallunk, mert abból csak baj lehet. 

Amikor Győrben kezdtél iskolába járni, az egész család veled költözött? 

Nem, vonaton jártam, ami egy gyereket mindenképpen fegyelemre nevel. Nem voltam különösebben szétszórt, de leterhelt igen. Anyám nem mondott nekem negatív dolgokat, csak azt az egyet, hogy „Fiam, neked nincs memóriád, csak művész lehetsz, orvos nem.” Nem tudta, hogy érzelmileg mennyire megterhel egy gyereket, ha a magatehetetlen apja mellett kell mindennap segédkeznie, félhalott, viaszszerű testét kimosdatni. Le kellett küzdeni az undort, ami a gyerekekben a betegség, öregség iránt zsigerileg megvan. Nem tudta, mekkora önfegyelemre volt ehhez szükség, és hogy mennyire kihat mindez a memóriára is. Ha anyu feladta volna és öngyilkos lett volna, nekem ott volt még a két kisebb testvérem, akiket nekem kellett volna felnevelnem. Ettől rettenetesen féltem. Csak sokkal-sokkal később jutott ez megint eszembe, amikor írtam a novelláimat erről a korszakról. Arra emlékszem, hogy közép alt hangom volt és nagy örömömre bekerültem az énekkarba. Aztán kiszúrták, hogy hamisan énekelek és elküldtek, pedig nagyon szerettem. Ebből az időszakból a rajzszakkörre emlékszem legtisztábban. Békési Leó, Alexovics László és a győri festő, Tóvári-Tóth István, aki tíz gyerekét mindig magával húzta egy kis kocsin, amikor festeni ment. Én már gyerekkoromban tudtam, hogy nem lesz gyerekem és nem fogom magammal húzni őket, ha festeni megyek. Anyámat is sajnáltam, hogy nem csinálhatja, amit szeretett volna. Szeretett írni, olvasni, helyette gyerekeket nevelt otthon és az iskolában. 

Ehhez képest jelentett valami változást a középiskolai közeg? 

Az már teljesen más világ volt. A női öntudat kamaszkorban alakul ki, igyekeznek is nagyon gyorsan lenyomni a rengeteg tiltással és fegyelmezéssel, hogyan kell ülni, ne rakd szét a lábad, ezt ne csináld, azt ne csináld... Engem nem fegyelmeztek, magamtól is nagyon nőiesen viselkedtem. A lánygimnáziumban matróz egyenruhánk volt és mindent elkövettünk, hogy mégis kidekoráljuk magunkat, bár én még tizennyolc évesen is kislánynak néztem ki. Beírattak a tánciskolába, és minden fiú velem akart táncolni, mert volt bennem „valami különös”, de nem engedtem kö- zel magamhoz őket. A bencés gimnáziumba szerettem volna járni, nekik gyönyörű könyvtáruk volt, amit azért mi is használhattunk. A győri püspökségben Somogyi kanonok (Somogyi Antal, Abda, 1892 – Győr, 1971, katolikus pap, művészettörténész, egyetemi magántanár – a szerk.) is foglalkozott velünk, sőt nekem lehetővé tette, hogy az ő könyvtárában tanuljak művészettörténetet (egyetlen lányként járhattam be a könyvtárba nézegetni a könyveket). A vidéki értelmiség összefogott, hogy ne kallódjanak el a gyerekek. Emlékszem a csodálatos bútorokra, amiket folyton simogattam, és a könyvekre, amelyekben minden reprodukció előtt volt egy pauszpapír, amit előbb fel kellett hajtani. El voltam bűvölve a kőnyomatoktól és a fantasztikus festményektől. Abban nem voltam biztos, hogy egész életemben ezzel szeretnék foglalkozni, de ez végre valami szép volt, amit érdemes megtanulni. Mi az iskolában azt tanultuk, hogy nem kell emlékezni, miközben a bencés gimnazistáknak muszáj volt nagyon sok mindent fejből megtanulniuk, bemagolniuk. Én is ezt akartam: szerettem volna mindent tudni, tényszerűen, adatszerűen is. Győr közepén van a bencések temploma, mellette a könyvtár és az iskola. Szerettem a bencés fiúkat is. Szépek voltak, izmosak, öntudatosak, nem olyan slamposak, mint a révaisok. Volt egy fiú a bencések között, akibe szerelmes voltam, magas, okos, szép fiú, Ferinek hívták. Igyekeztem mindig mellé kerülni, de nemigen vett észre. Milyen jó, hogy így történt, amikor egyszer utánanéztem, kiderült, hogy gyógyszerész lett. Amúgy a szexualitással minden megváltozott. Most itt visszatérnék a gyerekkori élményeim közül egyre, tízéves koromból. Egy vízcsepp történetére, amit meg is írtam novellaként. A fürdőszobában csak hétvégeken gyújtottunk be a kályhába, és akkor egymás után mosakodtunk le a kádban, mert nem volt több meleg víz. Egyik reggel a hideg fürdőszobában álltam derékig meztelenül a lavór előtt, amiben mosakodtunk, és a víz sem volt meleg. Elszabadult egy vízcsepp a hátamon, és az a kis idő, ami alatt leszaladt, töredéke egy percnek talán, hirtelen nagyon hosszúnak tűnt. Olyan izgalmat okozott, hogy elgondolkoztam az érzésen, amit keltett bennem, és akkor gondoltam először arra is, hogy én egy különös ember vagyok, és ez olyan különös érzés, hogy érdemes az életemet ennek szentelni. Csak jóval később tudtam meghatározni, mi volt ez. Abban az időben, amikor gimnazista voltam, nem szexelhettünk szabadon, az egésznek nagy körítése volt. Talán tizenhét évesen vesztettem el a szüzességemet, de csak egy szerelmem volt. Nem jártam fiúkkal, nem volt sok szexuális kapcsolatom. Aztán hamar férjhez is mentem, de csak azért, hogy együtt aludhassunk, mert a házasság intézménye nem érdekelt akkor sem és azóta sem. De az a vízcsepp, annak az érzésnek a titka, nagyon megviselt. Lacan nagyon pontosan leírja, és előtte Freud is, hogy mi ez a gyönyörérzés, mi okozhatja. Talán ez a testi érzés volt az, ami a mélyben a művészet felé terelt. Akkor még nem tudtam, hogyan fogom ezt kifejezni. Az a pillanat nagyon sokáig váratott magára. Talán a rajzfilm volt az első erre vonatkozó kísérletem, de meg kéne nézni a régi rajzaimat, hogyan próbáltam megközelíteni ezt a fajta testiséget. 

Ez végig tudatos szándék volt? Az élmény életben tartása, hogy majd feldolgozd? 

Volt idő, amikor nem gondoltam rá, elfelejtődött. Nagyon jó tanuló voltam, mindent meg akartam tanulni. A tanulás olyan princípium, amiben azt tanulod, ami le van írva, nem azt fejezed ki, amit érzel. Én nagyon szerettem volna mindent tudó, mindent látó és mindent érző lenni – ez tízéves koromtól ambícióm volt. 

Amikor érettségiztél, már tudtad, hogy hová akarsz menni utána? 

Igen, szisztematikusan készültem a pályára, azóta, hogy rendszeresen jártam a rajzszakkörbe. Hat éven át heti kétszer, háromszor ott töltöttem a délutánt hattól nyolcig. Az első férjemmel is ott ismerkedtem meg. A másik fontos dolog a színház és az opera volt, amit Győrben láthattam, mert Pestre nem jártunk fel. És nagyon sokat olvastunk. Mesekönyvet sosem, azt mindenki lenézte, a játékot is. Tízévesen a Háború és békét, az Anna Kareninát olvastam, csak felnőtt könyveket. Tizenkét évesen pedig a Bovarynét – és ezek a női figurák nagyon fontosak lettek számomra. De emlékszem Németh László Égető Eszterére és Kaffka Margit írásaira. Különben az egész család Kaffka Margit-rajongó volt, ő volt az első feminista, akit Ady is nagyra tartott. „Örüljünk, hogy a feminizmus megérkezett Magyarországra” – ezt írja a Nyugatban Kaffka Margitot üdvözölve. Ez a szám nekünk is megvolt és pár darab A Nő és a Társadalom folyóiratból. Anyám fontosnak tartotta ezt. Nagyon szerettem Kaffka Margit novelláit. A Színek és évek túl bonyolult volt nekem akkor, nem értettem még az asszonylét fájdalmait, de azt azért láttam, mi történik édesanyámmal. Szabad préda lehetett volna és vágyott is a szerelemre fiatal özvegyként, de megígérte apámnak a sírjánál, hogy nem hoz mostohát a gyerekei mellé. Nyers selyemruhát varrt nekünk fekete bársonycsíkkal a temetésre. Gyönyörű volt, és a selyem érintése olyan vigasztaló. Mi mindenesetre elszörnyedtünk ettől a fogadalomtól. Sokan pályáztak édesanyámra, és én is láttam, hogy sokszor szerelmes volt, de hogy elment-e odáig, hogy szexuális kapcsolatot létesítsen valamelyikükkel, azt nem tudom. És nem volt alkalmam megkérdezni később sem. 1956-ban, már apám halála után Borsodi György, aki a háború előtt magas rangú katonatiszt volt és gyönyörű férfi, és aki a forradalom alatt le is lépett, megkérte a kezét. Én nagyon szerettem volna, ha ő lesz a második apám, anyám viszont kikosarazta, nem ment vele Nyugatra. Amikor a győri börtönt megnyitották, ahol a fél rokonságunk ült, mindenki nekivágott a határnak. Csak megcsókolták a családtagokat, aztán indultak a Fertő-tó mocsaras részén át ki az országból. Néztük, ahogy elmennek az ismerőseink, barátaink, akik nemrég még ott ültek az asztalunknál, szavalták Adyt – még most is sírok, ha rá gondolok. Akkor is sírtunk. Anyu ugyan bezárt minket a lakásba, csak egyszer sikerült kiszöknünk az ablakon át, hogy megnézzük, mi történik a világban. Neki tanítania kellett. Borsodi mindenesetre azt szerette volna, hogy együtt menjenek Angliába. Ő el is jutott oda és utána Alaszkába, onnan érkeztek az első IKA csomagok. Akkoriban, akik kijutottak, egy idő után küldhettek a családnak csomagot, mert azt engedélyezték. Olyan ruhákat kaptunk tőle, amilyeneket csak a hollywoodi filmekben lehetett látni. Mi akkor Törőcsik Marit láttuk filmen, aki egyáltalán nem olyan volt, mint a hollywoodi szépségek. Így aztán könnyű dolgom volt – mert ez önbizalmat adott. Szegény mostani kamaszlányok csodaszépségekhez kénytelenek mérni magukat, nekik biztos sokkal nehezebb. Szóval ezeket a ruhákat megkapni, az csoda volt. Erről eszembe jut a performansz: 1956 vagy ’57 telén Abdán, tehát a faluban betlehemezni mentek a gyerekek, amiért pogácsát, rétest, szaloncukrot vagy pénzt kaptak a házaknál. Én is akartam menni, és meg is szerveztem, de csak azért, hogy én lehessek a Szűzmária és felvehessem azt a gyönyörű, fényes selyempongyolát, amilyet legfeljebb Karády Katalin viselhetett. Halálra szekáltam anyámat, hogy alakítsa át nekem. Vastag selyem volt, fehér. Csak a fehér selyem a szép nekem. Mint a barokk festményeken a fény. Emlékszem, ahogy összefogta a keskeny kis derekamon, és vonultam benne, mert teljes komolysággal csináltuk. A fiúk vitték a betlehemi istállót, amit az iskolában csináltak, de igazán csak a saját szerepemre és a ruhámra emlékszem. Utána sokáig játszottam ebben a fehér selyemruhában, ők pedig a lépcsőn ültek és onnan nézhettek.

Onnan kanyarodtunk ide, hogy szisztematikusan készültél a pályára. Hogy zajlott a felvételid? 

Abban az időben minden vidékit parasztnak neveztek a pestiek. Engem az anyám nagy tiszteletre nevelt a parasztok iránt, nagyon sértőnek éreztem, hogy valaki lenézi őket. Nagy harc volt vidékiként bekerülni a főiskolára. Akkor már férjes asszony voltam. Szombathelyi László, a férjem két évvel volt idősebb nálam. Együtt jelentkeztünk, de nem vettek fel minket elsőre. Talán nem is tudtunk olyan hatékonyan felkészülni, mint a Fő utcában Luzsicza Lajosnál (ma Ferenczy Vizuális Műhely – a szerk.) tanuló pestiek. Szép, de szerény rajzaim voltak, a vonalat ugyan nagyon céltudatosan húztam, de nem volt látványos az egész. Férjemet a katonaság várta, de pont akkor hirdettek pótfelvételit magyar–rajz szakra a szegedi kihelyezett tanárképzőn. Gyorsan jelentkeztünk, fel is vettek, és két évig Szolnokon tanultunk, a harmadik évben pedig már ki is helyeztek minket Fegyvernekre egy 12 évfolyamos iskolába tanítani. Felajánlottak egy szolgálati lakást is az óvodában, aminek a bebútorozására kölcsönöket vettünk fel, és ott tanítottuk a falu összes érdeklődőjét festeni és rajzolni. Időnként kaptunk pártleiratokat, hogy férjem vágassa le a szakállát, én meg ne hordjak miniszoknyát – a rendőrök néha konkrétan benéztek a függöny nélküli ablakainkon, hogy szemmel tartsák, mi folyik odabenn. Sok történetem van ebből az időből. Tanárként is nagyon fiatalnak néztem ki, fiatalabbnak a koromnál, az utolsó sorban pedig ott ültek a nagy darab, bukott kamaszfiúk, engem stíröltek, zavarba akartak hozni, de ők maguk is zavarban voltak. Rajzot tanítottam. A rajzszertárban voltak a csendélethez tárgyak, köztük egy koponya is. A fiúk mondták, hogy nekik van ennél jobb is otthon, majd hoznak, és hamarosan be is állítottak kettővel. Nem is gondoltam erre, míg egy nap az iskolaudvaron átvágva jöttek fenyegetően az asszonyok. Kihívattak és felelősségre vontak, hogy mit képzelek, felbújtom a fiúkat, hogy kirabolják a sírokat. Kiderült, hogy valóban a temetőből lopták el a koponyákat és otthon üstben főzték ki – ez volt az ő szerelmi ajándékuk nekem. Nagyon felkészületlenül ért az egész ottlét, a valóságnak ez a furcsa szelete, mert addig, ha nem is éltem burokban, de mégis úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok. Mindenesetre egyszer csak bezártuk a lakást, mindent otthagytunk, a kulcsot zsebre vágtuk és feljöttünk Pestre. Amink ott maradt, azt mind széthordták, a festményeinket, bútorokat. De másként ezt nem lehetett volna otthagyni. Nagyon szörnyű év jött, albérletről albérletre jártunk, míg végül kibéreltünk egy szobát a Téglagyár tér 3.-ban. Néha éjjel mentem haza, egyszer verekednem is kellett, mert meg akartak erőszakolni, nem volt biztonságos Csepelnek az a környéke. A Lenhossék utcai iskolában tanítottam, László egy fröccsöntő műhelyben dolgozott a Baross utcában, hogy megéljünk, de közben jártunk mi is Luzsicza Lajos rajzszakkörébe. Úgy tűnt, hogy a tanáraim szerelmesek belém és le akarják választani rólam Lászlót, akit én sokkal tehetségesebbnek gondoltam magamnál. De ők fallikusan látták a világot, aminek én abszolút tudatában voltam és gyűlöltem is őket érte. Zebegényben Somogyi József, a szobrász tartott nyári kurzust, aki tehetségesnek tartott és szépnek is (bár ő a nők seggét a lovakéhoz hasonlította). Azt mondta, mindent megtesz, hogy felvegyenek, de én kikötöttem, hogy vagy a férjemmel együtt megyek, vagy sehogy. Ezen nagyon meglepődött, de végül abban az évben mindkettőnket felvettek. Luzsiczánál nagyon jó társaság verődött össze, akkor ismerkedtem meg Forgács Péterrel, Eskulics Tamással, Kelemen Károllyal, együtt jártunk bulizni, Kex-koncertekre, szintén a Fő utcába. Nagy volt a pezsgés, és nagyon jól is éreztem magamat, hiszen mindig ilyen szabadságra vágytam.

Kinek az osztályába jártál a főiskolán? Ki volt a mestered? 

Iván Szilárd. Festő szakra vettek fel, harmadikban mentem át grafika szakra, mert halálra szekáltak a festőknél. Nem tudtam Tizianót festeni, öntörvényű voltam gyerekkorom óta, de nagyobb volt az önfegyelmem, szintén a sorsomból következően, mint bárkinek körülöttem. Kevés vidéki került be, társaim nagyrészt pestiek voltak, én pedig nagyon ellenséges ezzel a szelekcióval szemben. Kiváltságos helyzet volt a főiskolára járni, én pedig az első pillanattól kezdve magas ösztöndíjat is kaptam, mert majdnem mindig kitűnő voltam. Erős vizuális memóriám volt, geometrián is mindenre emlékeztem, amit Krocsák (Emil, 1975-ig a főiskola geometria tanszékének vezetője – a szerk.) a táblára felrajzolt, miközben a fiúk, akik igazán értették is a geometriát, majd meghaltak az irigységtől. Kimentem a táblához, becsuktam a szemem és felidéztem, mi hol volt a táblán, hol volt az „a”, hol húzódtak a vonalak – az egészet egyben fantasztikus kompozícióként jegyeztem meg (nem értettem, nem is érdekelt igazán, később lett csak fontos, amit ott tanultam). Húztam a vonalakat, írtam a képleteket és mondanom sem kellett semmit, mert már kaptam is az ötöst. Szóval jó tanuló voltam. Reggel hétkor már a lépcsőn ültem, a takarítókkal mentem be és az utolsók között jöttem ki este. A Herman Ottó utcában laktam, az Iparművészeti Főiskola kollégiumában először nyolcad-, majd negyedmagammal egy szobában, hét éven keresztül, férjemet meg a Budafoki úti kollégiumba tették ki. A házasságunk tönkrement, minden igyekezetem ellenére sem tudtam normális lakást szerezni. A szegénység keveredett az elképesztő kiszolgáltatottsággal. Izgága, kislányos alkat voltam, de nagy felelősségtudattal. Halász András mondta mindig, hogy mindenkit csajra lehet venni, de az Orsit nem, mert eltartja magát és tudja, mit akar. Hét évig jártam a főiskolára, és közben dolgoztam az Interpressnek (Interpress Kiadóés Nyomdavállalat – a szerk.), éjszaka letraset betűket rajzoltam, ragasztottam – ha jól emlékszem, egy szó egy forintot ért, gyűjtöttem a pénzt lakásra, hátha össze tudom tartani az életemet. A fiúk meg közben csavarogtak, ittak – de nem mondom, hogy sosem tartottam velük. Mert közben szeles voltam, és amikor a hónap végén készpénzben megkaptam a fizetésemet és tele volt a zsebem, akkor én voltam a nagyapám, a dzsentri, aki két kézzel, nagyvonalúan szórja a pénzt – ami persze a fiúknak is nagyon tetszett. Nagyon szerettem költeni a pénzt, ezért anyám amint hazamentem, kizsebelt és betette a nevemre a takarékba. Ő akkor már újra férjhez ment és felköltözött Pestre, miközben én a kollégiumban laktam. Nagy volt a rivalizálás a főiskolán. Elsőként én kaptam meg a Kondor Béla-ösztöndíjat, ami akkor nagy pénz is volt, ezer forint – és ennyi volt az ösztöndíjam is. (Összehasonlításképpen édesanyám tanárként negyven év után is talán háromezer forint fizetést kapott.)

Kikkel jártál egy osztályba? 

Halász Andrással, Kelemen Károllyal, Kiss Mariann-nal a grafikán, Koncz Andrással, Fazekas Gyurival, Károlyi Zsigával, Bogdány Dénessel, Tolvaly Ernővel a festő szakon, Zuzuval (Méhes Lóránt) a restaurátor szakon. Zsigát diákkorában nagyon rokonnak éreztem, talán mert neki meg rokkant apja volt. Törékeny diák volt, de markáns felnőtt lett. Birkás Ákos már idősebb volt, végzett és tanított, amikor mi odajártunk. Nagy barátságok voltak. 

Ez a Rózsa presszó időszaka... 

Igen, de az előtte lévő időszak is. A Rózsa ezekből a barátságokból nőtt ki. (A Rózsa-kör elnevezés azokat a képzőművészeket jelenti, akik a 70-es évek első felében jártak a Képzőművészeti Főiskolára, valamint azokat a hozzájuk csatlakozó avantgárdista beállítottságú fiatalokat, akik aktív résztvevői voltak a közeli Rózsa eszpresszóban, illetve más hasonló lehetőségeket kínáló kiállítóhelyeken 1975–76-ban rendezett fluxus karakterű eseménysorozatnak – a szerk.) Valahogy mindig úgy éreztem, a kollégiumi elhelyezésemnél is, hogy valaki rajtam tartja a szemét. De az egész sorsomban ez mutatkozik. Óriási vállalkozásaim, majdnemhogy életveszélyes vállalkozásaim voltak és vannak, és valahogy mindig sikerült kiviteleznem őket. Nem félek. Gyerekkorunkban nem volt szabad félnünk és nem volt szabad panaszkodni és sírni sem. „Ha sírsz, úgysem sajnál meg senki, oldd meg a problémádat...” Gyerekkoromban nem nagyon voltak barátaim, csak képzeletbeli külföldi barátaim a lapulevelek alatt, akikkel kínaiul és angolul beszélgettem. Anyám meg főzés közben magyarázta, hogy „De hát nem volt ott senki, nem érted? Azok képzeletbeli emberek... miért, te tudsz kínaiul?” Én meg vitatkoztam vele és imitáltam egy nyelvet. A saját kortársaim nem barátkoztak velem, részben, mert sokkal műveltebb voltam náluk, és mert felnőttként kellett viselkednem már nagyon korán. Nem játszottam. És később a főiskolán is mindig így volt. Bekapcsolódtam a fiúk életébe, aztán meg visszaestem a saját feladatkörömbe. Fura viszonyok voltak. Mentem haza egyszer éjjel egyedül, és követtek a fiúk, aztán az egyik megfogott hátulról és megrázott, hogy „nem vagy se szép, se okos, hát mit esznek rajtad?” Én meg kontráztam, hogy „de hát te is követsz...” Szerintem az eltökéltségem volt vonzó. Erdély Miklós is fel akart szedni a Szép Ilonkában, sokáig volt szerelmes belém. Azt hiszem (de lehet, hogy nem), vele mentem először Kondor Bélához, akinek nagy rajongója volt. ’72-ben lehetett, Kondor akkor avantgárd figurának számított. Még az iskolaéveim alatt lett öngyilkos. Részeg volt, de olyan folyékonyan és okosan beszélt irodalomról, könyvekről, mitológiáról, ahogy csak a családomban hallottam beszélni. Apafigura lehetett volna. Ez a szerencsétlen, részeges tehetség olyan belső világban élt, ami végtelenül érdekes volt. Azóta leértékelődött, mert a rajzai nagyon erősen köthetők a szocializmus ideje alatt nagyra tartott stílushoz, a rézkarchoz. Amikor Erdély először bejött hozzám a főiskolára, és én éppen rézkarcokat csináltam, az enyémekre azt mondta, hogy olyan, mintha Kondor Béla rajzolta volna. Erdély – ezt avantgárd technikának hívták később – mindig tudta, hogyan kell valakit szíven szúrni, mert onnantól kezdve megindul egy párbeszéd, hiszen akit szíven szúr, az magyarázkodásra kényszerül. Én magam egyáltalán nem gondoltam, hogy a rajzaimnak közük lenne Kondorhoz. Volt egy mondás akkortájt, amin én mindig csak nevettem – hogy aki tehetséges, annak nem kell dolgoznia. Nekem meg az anyukám azt mondta, hogy ha művész akarsz lenni, akkor híresnek kell lenned, nézd meg a lexikonban, ott vannak a művészek. Tízéves voltam akkor. Néztem a lexikont, ami egy harmincas években megjelent, németből fordított könyv volt, csodaszép képekkel, de abban egy nő sem volt. Na, mondta az anyám, hát akkor szorgalmasan, keményen kell dolgoznod, mert még valami van: szegény is vagy. Ez elég jó lecke volt. Szóval itt tartunk: Erdély Kondoréhoz hasonlítja a rézkarcaimat, szíven ütött – de ezzel kezdődött a párbeszédünk. Tényleg mindenkinek ez volt a technikája, ez volt az avantgárd macsó technika. A csajokat „lekúrni” – ez volt az alapjelszó, meg az, hogy a tehetségesnek nem kell dolgoznia. Én az ellenkezőjét gondoltam. Azért változóban volt már a dolog, de akkor az elején, amikor Bódy Gábor, aztán Erdély bejárt hozzám a műterembe, még ez ment. Ez kicsapódása volt valaminek ott, abban a politikai térben, egyfajta szabotálás, önszabotálás is volt – ebből lett a Vonal című rajzfilmem. Ezek szerelmek voltak – az ő részükről. A ’74/75/76-os tanévről beszélek. 

Hol volt ekkoriban műtermed? 

Raszler Károly tehetségnek tartott, és így kaphattam meg Almásy Aladárral (aki egy évvel fölöttem járt) közösen egy nagy termet, amiben most húszan dolgoznak. Szemethy Imre is bejárt egy ideig, de ő aztán végzett. Magas, nagy terem volt, a Különlegességi cukrászdára (Akkoriban így hívták, előtte, utána Lukács Cukrászda, majd megvette egy bank, amelyik nem üzemelteti már – a szerk.) láttunk rá. Imádtam ott dolgozni, vagy több száz rézkarcot készítettem benne. Minden ujjam savas volt, egyszerre szívtam két cigarettát, észre se vettem, hogy az egyiket még el sem nyomtam. Elég szeles voltam, és azt hiszem, nagyon kimerült is, mert vagy tíz évig zsigereltem ki magam. Háromnégy órát aludtam csak, hogy minden beleférjen a napomba. Ez biztos meglátszott akkor már. 

Bódyról is mesélj egy kicsit, vele hogyan ismerkedtél meg? 

Varázsos személyiség volt. Ő volt az ügyeletes zseni, mindenki úgy is nézett rá. Szép is volt, meg csúnya is – mint az ördög. Szép ördög. Tele volt gonosz energiával. Hadakozott benne a szépség, meg az együttérzés és a megítélés. Jártunk mindenfelé. Amikor elkezdett forgatni, az Amerikai anzixot, 1975-ben, akkor meg éjjel bejött a kollégiumba és részegen elaludt a zuhanyozóban. Várta, hogy felkeljek, mert a lányok bezárták az ajtót, hogy legalább azt a három órát végigaludjam a betűragasztgatás után. Voltunk sokszor a Körszállóban, aminek a tetején volt egy kávézó, oda jártunk szórakozni. Meg főként az FMK-ba, aztán házibulikra, Kex-koncertre, Zsilka János előadásaira, moziba. Akkoriban semmi sem volt drága, nekem meg a többiekhez képest mindig volt pénzem. Nagyon csodáltam Erdély Miklóst, aki őrületes luxusban élt, okos volt, volt szép kertje, gyönyörű háza, utazhatott külföldre – de ez kivételnek számított akkor. Bódy szegénységben élt, majdnem, mint én, hol a mamájához, hol a papájához költözött. De Erdély idős ember volt, Bódy meg magam korabeli, vele szívesen mentem. Nem képzeltem ezt párkapcsolatnak, de minden pillanat élvezetes volt vele. Akkor készítette a filmnyelvi sorozatát. Engem is megkért, hogy rajzoljak egyet végig, csak az a technika, amit használtam, érdekelte és irritálta is egyszerre. A rézlemezt bekormozzuk és abba karcoljuk a vonalakat. Az 1976-os filmnyelvi sorozatában (Filmiskola 3/1: A film és a fotográfia eszközeiről, MTV, 1976 – a szerk.), a fotogramnál szerepel a Vonal című rajzfilmem, amit rézkarc stílusban rajzoltam meg, hasonlóan a filmbe karcolt vonalhoz. Az én ötletem volt, hogy negatívból pozitívra fordítsuk a rajzokat. Akkor már nagyítottam a fotóimat a főiskolán a reklámgrafikusok „doká”-jában és érdekelt a filmnegatív és a pozitív kép kapcsolata. Senki sem értette, hogy mivel foglalkozom, de ez gyerekkorom óta így volt, megszoktam, hogy magamban tartom. A környezetem csak a technikát olvasta le, a jelentéshez semmi kulcsuk nem volt. Nem kötötték össze Dienes Valériával, Kaffka Margittal, Bovarynéval vagy Simone de Beauvoirral – akinek a könyveit olvastam, megvoltak anyámnak. Akkor már kezdett valami kicsit újra pezsegni – de az a feminizmus, ami a két világháború között létezett Magyarországon, az akkor osztályellenes, középosztálybeli, burzsoá dolognak számított, cenzúrázva volt. Közben viszont nagyon jó volt, hogy volt hivatalos feminizmus, társadalmi feminizmus, amit tanítottak, és amit mindenki tudott is, de a gyakorlatba nem volt igazán beépítve. A főiskolán csak a tornatanár és az orosztanár volt nő. A legtöbb nő akkor, aki karriervágyó volt és nagy egója is volt, férfiegót nevelt ki magában. Ők a feminizmust az én emlékeim szerint inkább lenézték. Schaár Erzsébet, Szántó Piroska nőművészként voltak jelen. Nekem Schaár Erzsébet fontos volt. De inkább nőművészek voltak és nem „feministák”, mint pl. Dienes Valéria a táncban, aki hangsúlyozta a különbséget a két nem gondolkodásmódja és annak kifejeződése között.

Hogy kezdődött a kapcsolatod a test mozgatásával, megmutatásával? Egyáltalán, hogy jött az ötlet, hogy a testedet is használod? 

A vízcsepp után a színészelőadásaim gyerekkoromban, azután pedig a női akt rajzolásánál. Rájöttem, hogy minden, amit rajzolok, rám hasonlít. Minden nő, akit lerajzolok, én vagyok. Az én testem. De azért én erre elő voltam készítve. Ha kamaszkorodban Kaffka Margitot olvasod, akkor tudod, hogy a nők másként gondolkodnak, éreznek. 

De azért az nagy ugrás, hogy a saját meztelen testedet kezded el megmutatni, te magad állsz oda... 

Ehhez két dolog járult hozzá. Az egyik, hogy 1975-ben kezdtem el fotózni az aktmodell-beállításokat a könyvtárban, azokat akartam kiállítani. (De csak részben sikerült, mert a grafikán nem volt szabad fotót használni.) A befotózott képeket magam nagyítottam és mint saját fotóimat használtam. A második pedig az volt, amikor ugyanabban az évben lefotóztam a főiskola könyvtárában a szabadtáncos fényképeket, amiket összegyűjtöttem és ugyancsak kiállítottam. A negatívokat előhívattam és a reklámgrafika fotólaborjában nagyítottam őket. Szemiotikát is tanultam a magyar szakon, illetve ott szemiotika alapú volt maga a tanítás. Bódy Gábor is ebből indult ki. Ez be is épült a szemléletembe, a jel és a jelölt viszonya nagyon fontos volt. Ezért kezdtem el a fotókkal is foglalkozni és ugyanezt fedeztem fel az aktrajzoláskor, hogy minden rajz jobban hasonlít rám, mint a modellre. Magamat és a saját pszichológiai állapotaimat rajzoltam le a rézkarcaimban is. Hiába hasonlított ez Kondoréhoz, ő mitológiát csinált, én meg a saját magam érzelmi történetét írtam bele a rézkarcaimba. 1975-ben Vitányi Iván csinált egy interjút Dienes Valériával (Valóság 1975/8-as szám – a szerk.), miután megrendezték az első szemiotikai konferenciát Magyarországon, Tihanyban. Az első vagy második alkalommal Umberto Ecót is meghívták, akiről én már tudtam, hogy összeköti a filozófiát a szemiotikával. Én tényleg filozófiának láttam a jelolvasást. Feminizmusomban filozófiai szintre emeltem az érzelmeket, a szemiotika kulcs volt ehhez. De nem csak nekem járt ez a fejemben, most, hogy újra megnéztem a Bódy-filmet, és amikor a médiumokról, a médiumok közötti átjárhatóságról beszél, az olyan, mintha magamat hallanám. Lehet, hogy ezt akkor mind együtt hallottuk, együtt jártunk egy csomó helyre. Ő vitt el Lukács György lakásába is. Varázsos figura volt. Rivalizált mindennel, mindenkivel, filozófusokkal, művészekkel. Egyszer, amikor épp hazajött Angliából, a kolesz előtt felugatott, úgy, mint a farkasok. Rögtön felismertem a hangját. Azt akarta elmondani, hogy olyan akar lenni, mint Fassbinder, lelkesen mesélte, mi mindent csinál Fassbinder. Ez már ’76-ban volt, amikor a filmet csináltuk. Heideggert olvastunk, kritikai kiadásban, de az eredetire is ráakadtam. És Wittgensteint is.

A szigorúan vett képzőművészek közül kit tiszteltél akkoriban? 

Tóth Valériát. Nem tudod ki az, ugye? Én se tudom, hogy mi lett vele. Csak hogy csodálatos festőlány volt, Iván Szilárdhoz járt ő is, mint én, a Festő Tanszékre. A nőség maga. A színei... de minden, amit csinált, olyan volt, amitől én elájultam. Álltam mögötte, és arra gondoltam, hogy milyen elképesztően tehetséges és én nem vagyok ilyen. De arra is, hogy én meg fogom csinálni, ő pedig nem. Minden született tehetségben (főként nőben) van valami ilyenfajta törékenység. Elméleteim szerint a másodtehetségek csinálnak karriert, mert valamit be akarnak hozni. Akiket fiatalon nagyon tehetségesnek láttam, mind eltűntek. Most is van olyan barátom, akiről azt gondolom, hogy szuper tehetséges, milyen kár, hogy éppen gyereket nevel. Egy művészeti karrier megvalósításához keményen és koncentráltan kell dolgozni – és nekem ezt már tízéves koromban megmondta az anyám –, a könyvekben kell benne lenni. Ezt nem felejtettem el.

Visszatérnék arra a kérdésre, amitől kicsit elkanyarodtunk, vagyis hogy a rajz, a rézkarc után mi adta a lökést ahhoz, hogy a saját tested legyen a médium? 

A performanszokra gondolsz? Igen, már az előbb is ezért vetődött fel Dienes Valéria neve. Az említett Vitányi-interjúból szereztem tudomást az ő orkesztika előadásairól. Az, hogy egy filozófus-matematikus egyben szemiotikus- nyelvész és szabadtánc-oktató, iskolalapító volt – ettől én hanyatt vágtam magam. Úgy haragudtam a világra, hogy ezt a zsenit 94-96 éves korában fedezik fel újra Magyarországon. Hogy lehetett őt ennyi időre elfelejteni? Ez lesz az én sorsom is? Azonnal elmentem hozzá, hogy megtanulhassak tőle mindent, amit még lehet. A filozófusok azt mondják, hogy csak azt tudod megtanulni, amit már tudsz. Amit akkor mondott nekem, azt már mind tudtam a sejtés szintjén, de az, ahogy ő ezt mind össze tudta rakni, hihetetlen támaszt adott. Ez volt az a pillanat, amikor össze tudtam kötni azt a hátamon leszaladó vízcsepp okozta érzést azzal, amit ő tudott. Hogy összekapcsolta a filozófiát az orkesztikával. A férje egyszerűen otthagyta a gyerekekkel, lelépett az egyik tanítványával. Bennem nagyon erős volt az együttérzés a nőkkel – de főként az önmagukat megvalósító, tehetséges nőkkel tudok együtt érezni. Abban az évben láttam egy filmet Isadora Duncanről is, ami rádöbbentett arra, hogy ez a sorsom. Abban van egy jelenet, ahol orosz katonáknak félmeztelenül táncol. El lehet képzelni ezeket a szegény orosz fiúkat, akik be vannak zárva egy intézetbe, az összes szexuális képzeletükkel, akik fejüket verik a falba vagy nem tudom, mit csinálnak, hogy a tesztoszteronszintjük lejjebb menjen. És akkor ott van ez a szép nő (aki nem is volt annyira szép, mint amilyen szenvedélyes), maga a szexuális kihívás. De engem nem is a kihívás érdekelt ebben a jelenetben, hanem az öntudat, az a nagyon mély testi öntudat, mely felfedezte magát a saját testében. Meggyőződésem volt, hogy a feminizmus alapja a szabad tánc, és a saját feminizmusomat erre is alapoztam. De nem is a tánc, nem a performansz, hanem a test felszabadítása a lényeg, és a testnek az a szintű tudata, ahonnan művészetet lehet csinálni. Ezt előtte is pontosan tudtam, de ’75- ben – mindig mondom, hogy sorsszerű művész vagyok –, amikor éppen ott tartottam, hogy ezt az egészet művészetté fogalmazzam, ad valami egy ilyen erős lökést. Példát, szerepmodelleket a performanszhoz. (Amit akkor body-artnak is hívtak.) A legnagyobb ideálom az édesanyám, de ezek a nők zseniálisak voltak, és édesanyámat sajnálom, hogy nem tudta megvalósítani azt, amit szeretett volna. De az más korszak volt.