Negyedjére írtuk ki az Artmagazin cikkíró pályázatát, amelyre idén a MODEM Alter ego – Lakner László retrospektív tárlata címet viselő kiállításáról, a tárlaton bemutatott művekről és műcsoportoktól vártuk a szövegeket. Olyan írásokat kerestünk, amelyek a kiállításra építve az életmű, vagy egy-egy mű friss szemléletű, személyes olvasatát adják. Idén négy szöveget díjaztunk. A fődíjas szöveg közlése után íme, az idei pályázat egyik shortlistre került szövege:

Ha a szocialista rezsim alatt volt egy szikrányi remény, amely a nemzetközi (nyugati) kánonba predesztinálhatta volna Magyarországot, akkor az sokak szerint talán az 1954-es labdarúgó-világbajnokság döntője volt. Az addig veretlen, szinte a semmiből feltörekvő magyar válogatottat soha nem látott nemzetközi figyelem és siker övezte, melyet az egy emberként izguló hátország támogatása kísért. Az akkori meccs tétje nemcsak a világbajnoki cím volt, de akarva-akaratlanul is mindenki számára mélyen magában hordozta a Kelet (de legfőképpen az ország) grandiózus elismerésének és kissé túlozva a kapitalista Nyugattal egy szintre lépésének lehetőségét. A máig tragédiaként számontartott vereség azonban csak tovább erősítette a kollektív öntudatot, hogy a nyugati álom elérése puszta délibáb számunkra, és habár a ’89-es rendszerváltás kissé oldotta ezt, a Kelet lidérceivel továbbra is csak kergetjük ezt az álmot a majdnem hetven éve tartó poszt-Aranycsapat korszakában.

Lakner László Futball a Szépművészeti Múzeumban („Foot-art” projekt) című, mindössze tízoldalas, főként fotómontázsokkal illusztrált konceptuális füzete, amellyel a Harald Szeemann által kiírt 1972-es, ötödik documenta programjára pályázott, komplexen értelmezi a művészet és a sport társadalmi beágyazottságán túl a kelet-európai művészeti szcéna akkori (és kisebb feloldozásokkal máig érvényes) helyzetét. A projekt, ahogyan címéből is adódik, a magyar neoavantgárd művészek (pontosabban az ipartervesek) csapata és az akkori nemzetközi kánon tizenegy legnevesebb művésze között lejátszódó futballmeccs gondolatát illusztrálja. A hatvanas évek végi és a hetvenes évek eleji időszakban a magyar konceptualizmus csíráját öntözgető Beke László Hungarian Foot Art Club címmel fogta össze és dolgozta ki Lakner ötletét, megalkotva egy helyspecifikus, a Fridericianum épületébe tervezett kiállításperformansz koncepcióját. A szamizdat úton leadott pályázat végül nem valósult meg, amelynek konkrét oka a késve benyújtott pályamunka. Valójában viszont már az ötlet szintjén lehetett sejteni, hogy tizenegy, a rendszer által megtűrt művész kiutaztatása egyenlő volt akkor a lehetetlennel. 

Cseh-Varga Katalin és Nagy Kristóf, az Artpool Art Research Center kutatói egy előadás (link: https://www.youtube.com/watch?v=CXhAz4QY0w8) keretében ismertették a Hungarian Foot Art Club politikai, társadalmi és kulturális jelentésrétegeit. Focizni egy múzeumban radikális intézményi kritikának tekinthető, szinte a művészeti világ rendjét és hierarchikus viszonyrendszerét megbolygató akció. Az akkori kontextusban azonban az egyik legrangosabb nemzetközi művészeti fesztiválon alulreprezentált kelet-európai művészekként lejátszani egy futballmeccset a hatvanas-hetvenes évek legnívósabb nemzetközi művészeivel a kanonizáció iránti vágy egyszerre ironikus (ikonikus) és provokatív törekvésének tekinthető. A projekt már eleve meglévő abszurditását csak fokozza a hazánkban kiemelt státuszú, már-már a magyarság és a nemzeti öntudat részeként számontartható futball és a minimális figyelemhez és támogatáshoz jutó underground művészet paradox viszonya. Míg a sport a könnyen hozzáférhető és széles körben megragadható tömegkultúra részét képezi, amely előszeretettel tekint hősként egy-egy sportolóra, addig a képzőművészet történetileg a magaskultúra és a burzsoázia privilégiuma, de művészként a szocializmus alatt szerencsés körülményekre volt szükség, hogy valaki legalább nemzeti szintű figyelemhez jusson. Ezt a kettősséget a Futball a Szépművészeti Múzeumban helyzetkomikuma a kibékíthetetlen pólusokat felszínre hozva igyekszik feloldani: az ellentétes értékek súlyos, kimondatlan tényként manifesztálódnak, ugyanakkor ott lapul mögöttük a remény, a közép-kelet-európai művészet kitörésére. 

Utóbbi munka csupán egy apró szeletét képezi Lakner László életművének és a debreceni MODEM-ben megrendezett Alter ego című, második életmű-kiállításának. Az A4-es vázlatlapokból álló projekt a tárlaton a többi konceptuális alkotással (mint például a Felveszem a lépcsők formáját) egy falon kapott helyet a kronologikusan felépülő és esztétikai, tartalmi kategóriákba, illetve korszakokba rendezett műcsoportokból álló tárlaton. Fehér Dávid, a kiállítás kurátora és az életmű aktív kutatója Lakner ötvenes években, a Képzőművészeti Főiskolán készült festményeivel és diplomamunkájával szúrta le a kiállítás kiindulópontját. A szürrealizmusból és szürnaturalizmusból táplálkozó, szinte mozgásba lendülő képek szocialista-realista témákat dolgoztak fel. A kettősség és a provokáció már itt, korai munkáiban jelen volt: az idilli, közhelyes vagy történelmi zsánerképek az akkori akadémikus értékrend szempontjából összeegyeztethetetlenek a szürrealista stílusjegyekkel. A hatvanas évekre a festmények felületalakítása letisztultabbá vált, és kialakult egy sajátos motívumrendszer és figurális nyelv Lakner munkáiban. A kiállítás narratívája ezt a fordulatot érzékletesen vezette át a Hírek és a Metamorfózis című festményekkel, amelyek még a szürrealizmusra jellemző stílusban készültek, de már magukban hordozták a következő időszakban jelentőssé váló motívumismétlődések kezdeti hajtásait. 

A pop-art szellemében készült kettős festmények, szemben az irányzat amerikai és brit gyökereivel, amelyek a kapitalizmus attribútumait és a nyugati popkultúra tömegtermékeit vették alapul, Lakner festményeiben a kelet-európai rendszer szikársága tapintható ki. A második Iparterven is kiállított Kötél (Identitás), amely egy falra akasztott ready-made kötél és lefestett másolatának egymás mellé állított párhuzama, a tárgy és képi leképezésének vizsgálatán túl egy néma, eszmei-ideológiai küzdelmet rejt magában. A hetvenes évek felé kanyarodva a kiállítótérben egymással szemben kaptak helyet az utóbbi munkák gondolati hátterét továbbmozdító, hétköznapi és történeti tárgyakat, dokumentumokat leképező nagy léptékű festmények és a fotó alapú konceptualista projektek, mint a Futball a Szépművészeti Múzeumban. Lakner nem sokkal a documenta után, 1974-ben emigrált Németországba, de az emigráció gondolata és az újbaloldali, szocialista rendszer kritikája már akkori munkáiban pattanásig feszült. A kiállítás további része az emigrációt követő időszakot hivatott bemutatni, bár számomra a tárlat értelmezése itt véget ért, és a figyelmem sajnos egyre kevésbé volt fogékony arra, hogy megismerjem Lakner művészetét, és egyre inkább kattogott a múzeumi focimeccs koncepcióján. A jel és a jelentés, a könyvek, a szöveg, az írás és a betűk dimenziójába kezdtek redukálódni az alkotások, és a Betű-folyosó helyspecifikus installációjához érve, amely a MODEM üvegfolyosóján kapott helyet, sarkon fordultam, és a tudatlanok nyugalmával visszatértem a Futball a Szépművészeti Múzeumban tíz képéhez. 

Ha felállítanának egy magyar képzőművészekből álló Aranycsapatot, milyen lenne a csapat összetétele? Ha mondjuk a legendás Puskás Ferenc összerakhatta volna ezt a csapatot, kiket választott volna? Vajon van kedvenc művésze egy focistának? Foglalkoztatja egyáltalán a focistákat a művészet? Hasonló kérdések végtelen sora kavargott bennem a kiállításon töltött utolsó pillanatokban, és egy percig sem aggasztott, hogy a felénél, negyedénél, háromnegyedénél ott hagytam. És egyébként már magyar futballcsapat is járt a Szépművészeti Múzeumban.