Szeptember végéig a MODEM-ben: Alter, ego nélkül

Szurop Szonja

Negyedjére írtuk ki az Artmagazin cikkíró pályázatát, amelyre idén a MODEM Alter ego – Lakner László retrospektív tárlata címet viselő kiállításáról, a tárlaton bemutatott művekről és műcsoportoktól vártuk a szövegeket. Olyan írásokat kerestünk, amelyek a kiállításra építve az életmű, vagy egy-egy mű friss szemléletű, személyes olvasatát adják. Idén négy szöveget díjaztunk – ezek hamarosan olvashatóak az Artmagazin Online felületén. Legelőször, íme az idei pályázat fődíjas szövege:

Ülök és az előttem lévő kávéscsésze mintáját tanulmányozom. A debreceni MODEM-ben ért a vasárnap délután, ahova azért vonatoztam el, hogy megtekintsem Lakner László Alter ego című retrospektív kiállítását. Általában nem járok vidékre ideiglenes tárlatokat nézni, ne vegye ezt senki rossz néven. Születési és neveltetési alapon megszerzett pesti elitizmusom belém sulykolta azt a fals világnézetet, hogy a magyar kultúra kizárólag fővárosunkban virágzik. Most is csupán azért merészkedtem el Debrecenbe, mert megszólított valami Lakner regényes sikertörténetében, meg abban a különleges lehetőségben, hogy egy kiállításon teljes munkásságát szemügyre vehessem. Mivelhogy Lakner hiába Magyarország egyik legkutatottabb neoavantgárd művésze, az eddigi kevés alkalom amikor magyar és német korszakai egyidejűleg voltak megtekinthetőek, csökkentette stiláris sokszínűségének általános megértését.

Lenyelem az utolsó korty kávém, és azzal az elhatározással mászok fel az első emeletre, mely egészét az Alter ego kiállításnak szentelte a MODEM, hogy kiderítem ki is ez a Lakner és mitől lesz valami igazán lakneri. Nem a puszta életrajzi tényekre gondolok, mint hogy melyik években és miért követett a művész szürnaturalista/fotórealista/pop- art/konceptuális/posztkonceptuális stílust, hanem egy bizonyos személyes magra, amely az életmű korszakainak váltakozása és a kulturális referenciák armadája alatt bújik meg. Reményeim szerint az oeuvre felboncolása hozzásegít majd Lakner eklektikus önkifejezéseinek megfejtéséhez és összeméréséhez.

288787

Lakner László: Szoba múltja, 1961, olaj, vászon, 132 × 181 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

A kiállítás az ’50-60-as évek produktumait bemutató szürnaturalista teremben kezdődik, ahol betekintést nyerhetünk az ifjú Lakner legbenső, majdhogynem tudatalatti világába. Ugyan a festő érdeklődése már ezen a ponton is szerteágazó – a múlt eseményei, korának társadalmi problémái, sőt, a valóságból kiszakított tárgyak és terek egyaránt foglalkoztatják – mégis minden kísérletét áthatja kiemelkedő szociális érzékenyége. Olyan, mintha Lakner azért festene, hogy az őt körülvevő komplex emberi rendszereket megértse és impressziókká formálja, sajátos tömörséggel magyarázva a világ mozgatórugóit. A Szoba múltja (1961) című képen, például, az összeolvadó manöken darabok, játékok, fényképek, bútorok és torz babák leírhatatlanul nyugtalanító, ősi érzetet keltenek a nézőben, mely által a műalkotás nemcsak a kommunista érában értelmezhető, hanem univerzális megfigyeléssé válik. Mintha Lakner a masszaszerű kollektív emlékezetből merítene, a vászon zsúfoltságába bármi belelátható egy romlott politikai rendszer rémképeitől egy gyerekkorban meglesett félhomályos padlásszobáig.

Lakner művészetében tehát az egyéni és a közös élmények már a korai korszakban összeforrnak, ám pusztán ettől képei még nem lennének olyan hatásosak. Koncentrált tartalmukhoz sokat ad Lakner hihetetlen technikai bravúrossága, ami mind saját tehetségének, mind a Képzőművészeti Főiskolában megszerzett módszertani tudásnak köszönhető. Szürnaturalista korszakában grattázzsal és egyéb texturális hatásokkal hívja fel a figyelmet a vászon felületére, majd eszköztára egyre letisztultabbá válik. Például a kiállítás pop-artos termében lenyűgözve állok Lakner kézzel festett Rózsa – diptichonja (1969) előtt, amit első ránézésre szitanyomatnak hiszek. Hasonlóképp sokkol hetvenes évekbeli, felnagyított fotókat imitáló sorozatának hiperralizmusa, olaj és színes ceruza médiumokban egyaránt. Ugyanis Lakner épp elég otthonosan mozog az akadémiai hagyományokban, hogy váltogatott elhanyagolásukkal és követésükkel ragadja meg nézőt. Az ismerős képi megoldások egyszerűsítik az interpretációt, míg az újító kísérletek elgondolkoztatnak a művészetről magáról és intézményi kritika lehetőségét tárják elénk.

62102949 10157278927613245 1151169913864323072 n

Lakner László: Rembrandt tanulmányok, 1966, olaj, vászon, 110 × 95 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Akad azonban Lakner művészeti berkekben jártasságának egy olyan hátulütője, amit a korai periódusokat bemutató termekben még nem bánok, de az életműben előre haladva egyre inkább zavar. A Képzőművészeti Főiskolán Lakner klasszikus művészettörténeti műveltséget is elsajátított, illetve aktívan tovább képezte magát (hazai és globális) kortársai megfigyelésével, Velencei biennálék, nyugat-német tanulmányutak és new york-i ösztöndíjak alkalmával. Eleinte ötletesen építette be az őt ért impulzusokat saját stílusába: rembrandti vizuális parafrázisokkal (Rembrandt tanulmányok, 1966) reflektált a festészeti tradíciókra, illetve szociális kritikájának platformjává tette a rauschenberges ready-made műfajt (Saigoni buddhista szerzetesek tiltakozása, 1965). Azonban a késő ’60-as évektől kezdődően egyre inkább azonosult az utánzott forrásokkal és innentől fogva, számomra elveszni látszott művészetének nyers őszintesége, ami az Alter ego-ba toppanva azonnal magával ragadott.

Lehetséges lenne, hogy a Lakner magyar és nemzetközi korszakai közti szakadék azért ilyen áthidalhatatlan, mert a művész szinte teljesen hátrahagyta szociális érzékenységét a trendérzékenység kedvéért? Ezen tűnődöm ahogy az Exit New York (1983) címmel ellátott hatalmas vászon tornyosodik elém, melynek mind koncepciója, mint megvalósítása kissé fantáziátlan. Hiába próbálok visszagondolni a kiállítás elejére és belekapaszkodni abba a lakneri magba, amit felfedezni véltem, az teljesen köddé foszlik előttem. Az utolsó két-három teremben már az is megfordul a fejemben, hogy véletlenül áttévedtem az állandó tárlatba, miközben áthaladtam egy színes betűkkel díszített hosszú folyosón, ami Lakner lingvisztikai játékai előtt tisztelgett. Akármennyire próbálom szeretni ezt az egyre sematikusabb, nyelvi- numerikus-vizuális jelekkel dolgozó posztkonceptuális fordulatot, végig más művészóriások járnak a fejemben, akiket Lakner követni próbál, de sehogy sem ér utol.

A leírtak fényében a hangzatos polifónia szó mellyel a szakirodalom Lakner ouevre-jét dicsérő szándékkal gyakran illeti, teljesen új értelmet nyer. A kiállított alkotások többhangzatúak, mivelhogy egyfajta szerepjáték kivetülései: Lakner váltakozó irodalmi és képzőművészeti figurák bűvkörébe esik, majd művészetén keresztül próbál a bőrükbe bújni. Ennek a folyamatnak legegyértelműbb bizonyítéka a Sétám Martin Heideggerrel Todtnaubergben, 1970 (2004) című fotómontázs, ahol Lakner szó szerint kivágja Paul Celant és önmagát illeszti a helyére, belépve egy megtörtént, de számára idegen emlékbe. Tehát Lakner munkásságának kezdeti fázisához képest, melyben a szubjektív és közös élmények határa elhalványult, a kategóriák teljes összeolvadásáról van szó. Mint egy túlzottan lelkes method actor, Lakner olyan szinten belefeledkezik dédelgetett karaktereibe, hogy önvesztés áldozatává válik. Következésképpen, a kiállítás címe – Alter ego, azaz másik én – egy találó, ám paradox szójáték. Ha az én teljesen eltűnik, milyen esszencia vetül ki az alkotásokra a másikon, a felvetten, utánzotton kívül?

Dsc01323

Részlet a kiállításból, fotó: Vigh Levente / MODEM

Az életművet szétfeszítő alakmások ellenére, a kiállítás maga nem forgácsolódik szét Fehér Dávid kurátornak köszönhetően. A korszakokat követő, precíz térelrendezés, illetve az informatív átkötő szövegek iránytűt adnak a látogatóknak és segítik az eligazodást Lakner ezer arca között. Itt mutatkozik meg csak igazán Fehér szakismerete és rajongása a kiállító művészért, akivel személyes kapcsolatot ápol és akit 2008 óta szisztematikusan kutat. Ebből fakadóan a kiállítás barátságuk mementójaként is felfogható, melyben mindketten érzékelhetően jelen vannak – Lakner a képei, Fehér a cseppet elfogult interpretációs kerete által. Ugyanis hiába unok rá teljesen Lakner imitációs játékára a termek előrehaladtával, Fehér szövegei továbbra is hűségesen mantrázzák a művész páratlan mivoltát magyar úttörőként, hátha ezáltal megszilárdul Lakner helye a kánonban és a látogató kétségei is eloszlanak.

Fehér ilyen, átvitt értelmű jelenléte kapcsán ébredek rá, hogy habár a kiállítóteremben magányosan állok, egy percre sem érzem magam egyedül. Kifejezetten tömeg van: Lakner László, Fehér Dávid, Csernus Tibor, Rembrandt van Rijn, Marcel Duchamp, Robert Rauschenberg, Jasper Johns, Paul Celan és még sokan mások vesznek körül. Lakner művészetének alapja, mely összeköti különböző korszakait, nem más, mint a szingularitás elutasítása; önelvesztés az univerzális tapasztalatok keresése érdekében. Szociális érzékenysége talán nem múlik el teljesen, csak új formákat ölt. Formákat, amik nem feltétlenül kell, hogy tetszenek nekünk, de értékelhetjük őket empatikus és filozófiai mélységükért.

full_005013.png
ARTMAGAZIN OPEN CALL

Az Artmagazin szerkesztősége kritikaíró-pályázatot hirdet azoknak, akik úgy érzik, szívesen összegzik gondolataikat egy-egy kiállítás-élmény után. A kiállításokról írt szövegek a kortárs kultúra fontos dokumentumai, ezért ezúton is szeretnénk támogatni minél több ilyen írás létrejöttét.

Azok számára, akik vágynak az összefüggések feltárására, itt a lehetőség!

full_005878.png
ARTMAGAZIN CIKKÍRÓ OPEN CALL

A művészeti írás sokakat ambicionál, az Artmagazin harmadjára meghirdetett pályázata nekik szól. Öröm, ha a képzőművészet, művek és kiállítások is témái a közgondolkodásnak, ehhez fontos, hogy értő, de a szakmán túli, nagyobb közönséghez szóló szövegek szülessenek róla. Akiket megmozgat ez a kombinált kihívás, jelentkezzen, itt a lehetőség!

 

Screenshot 2022-08-10 at 15.37.51.jpg
ARTMAGAZIN CIKKÍRÓ OPEN CALL

Az Artmagazin negyedik alkalommal hirdeti meg cikkíró pályázatát művészeti írói ambíciókkal rendelkező fiatalok számára. Öröm, ha a képzőművészet is témája a közgondolkodásnak, de ennek fontos feltétele, hogy ne csak a szakmabelieknek, hanem a szélesebb közönségnek is szóló szövegek szülessenek művekről, kiállításokról. Akit megmozgat egy ilyen típusú kihívás, jelentkezzen, itt a lehetőség!