A posztmodern különös jelenség, amire igaziból csak most, a 2020-as éraváltó fordulat után kínálkozik tényleges rálátás. E fordulat egyik izgalmas velejárója, hogy a “jövőbéli kutatók”, akikről annak idején beszéltünk / gondolkodtunk (lásd Bódy Gábor és Bódy Vera Axis című videó antológia művét a két modern “videó régésszel” a sivatagban, illetve Sugár János rendszeresen felbukkanó gondolatait a jövőbéli kutatókról), immár mi magunk vagyunk. Itt és most.

Adott egy kép, ami vízbe fulladt lányt ábrázol: Ofélia. Hamlet szerelme volt, és nem balesetből kifolyólag fulladt vízbe, hanem öngyilkos lett. Járulékos veszteségként  esve áldozatául annak a cselekménysorozatnak, amelyet Hamlet és apja szellemének találkozása indított el. Amikor meghalljuk Nick Cave, mai modern művész albumáról azt a számot – Where the Wild Roses Grow –, és látjuk a videóklipet, elámulhatunk, mennyire szép is az, ahogyan Shakespeare műve átkirándult a jelenünkbe, a '90-es évekbe. Pedig nem pontosan ez történt… Ráadásul ma már 2021 van.

Tény, hogy Millais képe kultikus lett, azaz, generációkon-, korszakokon-, évszázadokon át ismétlődően jelenlévő, elismert kép, de az is igaz, hogy ehhez Shakespeare drámájának csak pici köze van. A kép “lényege” nem a történet, hanem a történet végeredménye: a vízbe fulladt, öngyilkos lány látványa. A vízben lebegő élettelen női test. Az Ofélia-sztori csak amolyan keret, mint a Vénusz festményeknél Vénuszé.

Nick Cave műve szintén kultikus lett, ott vibrált az MTV képernyőin világszerte hosszú hónapokon át, sőt még a művészettörténetbe is befúrta magát egy kiállítás révén. És ez persze jól is van így. Ami hibádzik, az megint “csupán” egy aprócska tény elismerése. Nevezetesen, hogy Nick Cave akkori (1995) barátnője PJ Harvey éppen kiadott egy albumot, amelynek borítóján egy vízbe fulladt lányt látni, PJ Harvey-t, pontosan abban a pózban, amely Millais képén is van, illetve amit az ausztrál Kylie Minogue is felvesz Nick Cave videójában.

“little fish, big fish”

“Little fish, big fish”… – a nagy hal megeszi a kishalat, a nagy show elhomályosítja a kisebbet, mondhatnánk. Azaz Nick Cave készített egy számot és hozzá egy videót, és lévén, hogy Millais klasszikus képét adaptálta Shakespeare klasszikus műve alapján, barátnője, PJ Harvey eszébe sem jutott, és nem tűnt kívánatosnak akár egyetlen szóval is reflektálnia a tényre, hogy videója “kísértetiesen” hasonlít barátnője vadiúj ('95 februári) albumának borítóján látható képre. Szabad a verseny, nem igaz?

Egyébiránt nemcsak az album borítóján volt látható a kép, hanem az MTV 200 millió képernyőjén is, a Down by the Water klip révén, amely az 1995-ös MTV Video Music Awards döntőjén is ott volt, és csak a zeneipari nagy hal, Madonna akkori legújabb (szerintem közepes és ipari) klipjével szemben maradt alul. Nem tudni pontosan, mikor jelent meg Harvey klipje, de az MTV VMA-n a '95 június 15-e előtt megjelent videókból válogattak. Cave videója, illetve száma csak októberben jelent meg (okt 2-án). Szóval tuti, hogy látta...

a magánélet a művészet hátterében

Először is fel kell tennünk, magunknak is a kérdést, számít-e, hogyan jött létre egy műalkotás? Mármint, hogy mi a háttér? Mert lehetne akár azt is mondani, hogy nem számít. Ebben az esetben azonban azon kaphatnánk magunkat, hogy odáig vagyunk egy balladától, ami egy ismeretlen férfiról szól, aki udvarolt egy lánynak, és meggyilkolta, de nem érdekel bennünket, hogy egy ismert popzenész, aki együtt járt egy lánnyal, aki ugyancsak ismert zenész/művész/költő, hogyan készített egy számot és egy videót ugyanarra a vizuális motívumra építve, amin a lány videója és száma alapult, pár hónappal a lány zseniális albumának megjelenése után. Ez azért, lássuk be, fura hozzáállás lenne :).

A magánélet mindig érdekes. A művészek nem lehetnek “csak úgy” művészek. Elemi kérdés, hogy milyen életet élnek és hogyan. Lásd Karajan esetét, amit Szabó István egy kitűnő filmben dolgozott fel (Taking Sides). Vagy ott van szegény Rilke, a finom lelkű költő, aki egy olasz grófnő-barátjának azt mondta, hogy neki tetszik a fasizmus fiatalos energiája, és ezért kb. 100 év múlva megkapta a jelzést a neve mellé a művészet panteonjában: nem kóser. Pedig az. Rilke alapvetően jó ember volt, érzékeny művész, de posztmodern megközelítésben – amikor a dokumentumok, történelmi tények személytelen, mondhatni kafkai értelmezésben esnek a latba – odakerül a neve mellé egy strigula, mivel leírta ezt a dolgot abban a levélben annak a grófnőnek (aki utálta Mussolinit és fasiszta csapatát már akkor is, az elején). Ezzel együtt természetesen nem mindegy, hogy azoknak a (zseniális) versműveknek a költője milyen ember volt, csak az van, hogy a vak (posztmodern, sajtó, dokumentáció általi) megközelítés rossz eredményt produkál, “false positive” eredményt. Mert Rilke jó ember volt.

A művész magánélete, persze, a sajtó és a “közvélemény” miatt is számít. Lásd: egy rossz interjú, egy rossz szereplés a magazinok oldalain, és bárkinek vége van. PJ Harvey például egyszer azt mondta, hogy számára a rókavadászat normális dolognak tűnik, és persze nyomban az egész nyugati világ kiakadt. Ő olyan helyen nőtt fel, olyan kultúrában – Angliában. Agatha Christie-t sem ítéljük el a Tíz Kicsi Néger című művéért, illetve művének címéért. Akkor, amikor írta, ez normális volt, és nem volt mögötte rossz attitűd. Ma azonban olyan időket élünk, hogy mindenkinek egyszerűbb nem-előhozakodnia valódi hozzáállásával, és inkább besimulni a politikailag / bulvársajtóilag korrekt életet élők vidám táborába. Tehát ha valakitől megkérdik, hogy “szokott-e tejet inni?” (mert már itt tartunk), alaposan meggondolja, mit válaszol, mert a karrierje bánhatja.

Egyébként, ironikus módon, ahogy a média elintéz egy-egy embert, az nagyon is hasonlít a rókavadászatra. Andy Warhol szerencsésebb volt, mert őt nem ítélte el senki, pedig eléggé csúnyán elbánt szegény Edie Sedgwick-kel, ahogyan azt a remek Factory Girl (2006) című filmben láttuk. Warhol helyett viszont a film rendezőjét ítélték el, Lou Reed a New York Times hasábjain lehülyézte, analfabétának nevezte a rendezőt. Lévén Lou Reed Warhol közvetlen kortársa és barátja, a filmnek ezzel be is fellegzett. Ma pedig már mind Lou Reed, mind a film rendezője, George Hickenlooper a másvilágon vannak, így vitának helye nincs, ami a sajtóban megjelent, az van, és kész. Ez a posztmodern valóság. Mellesleg, a Factory Girl picit sem botrányfilm, hanem egy érzékeny életrajzi tanulmány, valós és valódi emberi viszonyok (teljesen igazolható) elemzésével.

vízben lebegő halott lány – vizuális motívuma 

PJ Harvey és Nick Cave esetében a tét egyáltalán nem kicsi. Nemcsak arról van szó, hogy mi történt köztük, illetve, hogy mit csinált Nick Cave valójában, hanem arról, hogy a vízben lebegő halott lány “képe”, mint vizuális motívum a Nyugati Világ Művészetében kinek a vívmánya, kinek a találmánya, kinek a tette. 

Természetesen millió kép van, de most nem az számít, hogy ki készített ilyen képet, hanem, hogy ki injekciózott be ilyen képet a vizuális kultúra képi cirkulációjába. Így pedig csak azok a művészek, elkövetők “számítanak”, akik elegendően nagy számú közönséghez juttatták el művüket. Nálunk például ott van az a film, hogy “Valamit visz a víz”, ami még kultikus is volt, de megmaradt a hazai kulturális demarkációs vonalakon belül, szóval végső fokon nem releváns.

Innen nézve: ott volt Millais, illetve legyünk picit konkrétabbak: Elizabeth Siddal, aki korának Marilyn Monroe-ja lehetett, és utána máris Nick Cave és az ugyancsak ausztrál Kylie Minogue következnek.

Ami Siddalt illeti, sajnálatos módon, rövid életének utolsó évtizede is még csak a fotográfia születésének, illetve elterjedésének első évtizedére esett. A kép szo-szo. Jól néz ki, csak még a régi világhoz tartozott, pedig a preraffaeliták avantgárdok akartak lenni, kár, hogy eleve béna nevet választottak – valami olyan kellett volna, amiben “pre” helyett az van, hogy “post”. A koncepciójuk teljesen érthető volt akkor, de ma már mást jelentenek ugyanazok a szavak.

Akárhogyan is, a modell sokkal érdekesebb, mint a kép. Az, hogy Millais fél éven keresztül festette a képet, ma már felfoghatatlan, de/és gyönyörű, beleértve a “kompozit” technikát, hogy külön festette meg a lányt és a külön patakot. Az, amikor napokon át festette a lányt aki egy fürdőkádban (egyfajta üstben) feküdt, amit alulról próbáltak melegíteni, de nem eléggé sikeresen, mert a lány csúnyán megfázott, ma elemi részét képezi az élménynek, amit a kép ad, nem említve Millais barátját, Dante Gabriel Rossettit, aki szó szerint halálosan szerelmes lett a lányba, akit már e festmény-projekt előtt is ismert. Azt, hogy “halálosan”, szinte szó szerint lehet érteni, hiszen a lány halála után is még számos képet készített “vele” a főszerepben, melyek közül a “Dantés” kép, Beata Beatrix a legkülönlegesebb, már csak azért is, mert Rosettit Danténak hívták, és mert a lányt különleges állapotban ábrázolja: épp imádkozik halála pillanatában. E pillanatot mintegy 6 éven át festette a szerelmes Rosetti Dante…

Millais képe után hosszú szünet-szünet-szünet. Majd 1993-ban ott van a zseniális Robert Altman filmje, a hihetetlenül gazdag Short Cuts, amelyben a több cselekményszál közül az egyikben feleségüktől a hétvégére megszabaduló férfiak horgászni mennek, de találnak egy halott lányt a vízben, viszont úgy döntenek, hogy nem rontják el a hétvégéjüket rendőrséggel meg hasonlókkal, és horgásznak tovább, lazán és vidáman, a lány holttestét pedig egy zsinórral rögzítik, hogy ne sodorja el a víz. Altman gondoskodott arról (is), hogy a lány holtteste ne egy sima “vízi hulla” legyen, hanem valami transzcendens. Ugyanebben a tényleg különleges filmben szerepel egy csellós lány is (Lori Singer), aki a film elején az anyja számára többször azt játssza el, hogy belefullad a medencébe, és hullaként lebeg a vízben. Majd végül ténylegesen meg is öli magát, ha nem is a medencében.

És aztán jött Nick Cave. Azaz, PJ Harvey, nemde?

mégis, kinek a képe?

Egyáltalán nem mindegy, kinek a találmányaként tekintünk a vízben lebegő halott lány vizuális motívumára a Nyugati Civilizáció kulturális építményében. A sima posztmodern megközelítés szerint Nick Cave-éként, hiszen az ő videóklipje hozta be ezt a motívumot, amelyről Shakespeare Oféliájára kell asszociálnunk. 

Igen, ha vízbe fulladt nőkről, vízben lebegő női holttestekről van szó, illetve zenés balladákról, akkor Nick Cave Where The Wild Roses Grow-ja és a videóklip ugrik fel mindenkinek. Azon pedig, hogy a nem-mainstram művész, PJ Harvey 1995-ben csinált 2 vagy 3 zseniális klipet a zseniális és abszolút eredeti albumához, amelyek közül az egyik egy lány vízben fuldoklását jeleníti meg, senki sem csodálkozik tulajdonképpen. Mert mindenki azt csinál, amit akar, nemde? Nick Cave műve pedig ott van. És kész.

Ahhoz, hogy egy ügyben el lehessen járni, illetve igazságot lehessen szolgáltatni, létre kell jönnie az ügynek. Ez pedig sosem történt meg. Minden simán ment. Amikor Nick Cave száma és a videó megjelent, köszönet az MTV akkoriban már bevezetett “pop up video” találmányának, a videóklipen infó “nudget”-ek jelentek meg, buborék formában, a nézők pedig szórakozva szívták magukba az ismereteket. És nyomban megtudták, hogy Nick Cave száma, illetve a videóklip, Millais festményének egyik adaptációja, plusz a videó legalább egy kiállításon is részt vett. A klip az infóval 200 millió nézőhöz jutott el ismétlődően.

Innentől már senkit nem érdekelt PJ Harvey. Átnyúltak a feje felett. Volt Millais, és volt az MTV (az akkori jelenben), és Nick Cave adaptálta Millais képét, és ennyi (volt). PJ Harvey egy másik dimenzió (-hoz tartozó) lett, egy művész, aki “más”.

mégis, mi történt…?

Megdöbbentően könnyű úgy látnunk, hogy Harvey és Cave szakítottak – Harvey szakított Cave-vel –, ami után Cave egyfajta “bosszút” állt, éspedig a művészet és a show biznisz mezején, egy válasz videót készítve, eltulajdonítva PJ Harvey művét. De nem ez történt – mert nem ekkor szakítottak, hanem '97-ben, ekkor még javában együtt jártak, ahogyan erre Berg Andrea felhívta a figyelmem e cikk az első verzióját olvasva.

De akkor mi történt? Mivel magyarázzuk, hogy Nick Cave videóját? Mert tény, hogy ott volt Harvey zseniális műve, a Down by the River, egy ballada, egy zseniális videóval, és ott volt az egész vadiúj album, To Bring You My Love, a borítójával, Harvey-val, piros ruhában, háton fekve a vízben, akárcsak Ofélia Millais vásznán. Ezek után az, hogy Cave előrukkol egy balladával, aminek a videója ugyancsak egy halott lányt mutat, háton fekve a vízben, felettébb furcsa és magyarázatért kiált.

A megoldáshoz egy régész objektivitására van szükségünk. Fontos látnunk, hogy a videóklip akkoriban is, amikor még művészet volt, végső soron “csak” reklám volt, az albumhoz legyártott anyag, ami az MTV-n futhatott. A videóklipek nem a zenészek művei voltak, hanem “csak” a művükből létrejött videó adaptációk. Az MTV fénykorában rengeteg művészi színvonalú videót láttunk, és kedvenc zenéink a videókkal együtt ágyazódtak be élményeink közé, s így ma könnyen esünk abba a “csapdába”, hogy a videót a zenészek műveiként tekintjük – illetve, hogy a zenét és a videót azonosnak tekintjük. De ha most e kettőt különválasztjuk Nick Cave videója esetében, nyomban választ kapunk a kérdésünkre.

Cave számában ugyanis nyoma sincs vízben lebegő halott lánynak. Folyópart szerepel a szövegben, de víz nem. A lány holtteste a parton hever. Azaz, a vízbe fulladt lány motívumát a videó rendezője találta ki (legalább is hivatalosan, szóval, ebből kell kiindulni). Nick Cave pedig, ha jó az ötlet, simán támogathatta a rendező videó forgatókönyvét. Lehet, hogy “odahaza”, Harvey-vel, egy képzeletbeli újságolvasós reggelizés közben nem is tűnt a számára fontosnak, hogy megemlítse, hogy “az a terv, hogy Minogue a videóban majd a hátán fekszik a folyó vízében”. Előtte pedig, amikor a számot írta, ugyancsak nem volt semmi oka, hogy megemlítse barátnőjének, “ja, egy balladán dolgozok, amiben egy lány egy folyóparton hal meg”. A szám, amit írt, független mű (egy pszichopata gyilkosról, aki még okát is adja a bűnének: “all beauty must die”), a videó pedig… a videó rendezőjének a műve. Mondhatni.

Amikor pedig Harvey esetleg megjegyezte volna, hogy “nem találod furcsának, hogy pár hónappal a Down by the Water után kijön egy kliped, amiben egy halott lány a vízben lebeg?”, Cave bármit válaszolhatott, bármi banálisat, hiszen részéről semmi szándékosság nem volt az egészben. Ez csak egy videó, és nem is ő készítette. Ő csak szerepel benne, meg a szöveget írta, és a zenét. A szándékosság csak utólag jött, amikor a lemezkiadó fontosnak találta, hogy bedobják a köztudatba: a klip Millais Ofélia c. vásznának a videó adaptációja.

Mert valami magyarázatra mégiscsak szükség volt… hiszen – a Hérakleitosz tézisével összhangban – kétszer nem lebeghet lány ugyanabban a vízben…