A test ördöge címmel nyílt Kis Róka Csaba, Szöllősi Géza és Győrffy László munkáit bemutató csoportos kiállítás a Gallery MAX-ban. A tárlat egészen augusztus végéig látogatható, Nemes Z. Márió megnyitóbeszéde pedig most az Artmagazin Online felületén olvasható.

Európát az Ember kísértete járja át. A virulens módon elszaporodó non-humán, poszthumán és antropocén diskurzusok folyamatosan űzik és idézik a humanizmus Emberét, galériáról galériára próbálják kiszorítani, hogy a természettörténeti múzeumban börtönözzék be. Mintha az Ember már nem lenne a kortársunk, csupán valamiféle neandervölgyi zsákutca, mely legfeljebb történelmi rekvizitumként tanulmányozunk az elnyomás kritikai emlékezetét reflektáltan ápolva. Persze a humanista zsarnokgyík még rendkívül eleven, DNS-ének poszthumán újrakódolása nem biztosíték hatalmi őrülete ellen, hiszen már a Jurassic Park is egy igazi prométheuszi projekt volt, Prométheusz pedig egyszerre hőse a humanizmusnak és a poszthumanizmusnak. Vagyis az Ember kortársunk és nem kortársunk egyszerre, valamiféle visszajáró élőhalott, a posztmodern kapitalizmus szimulákruma, melyet a humánimperializmus kritikusai egyszerre tagadnak és keltenek új életre. Vannak, akik a Felvilágosodás emancipatorikus programját próbálják kitágítani a nem-emberi felé egy társadalomkritikus humanizmus 2.0. jegyében, vannak akik az Emberen túli és az ábrázolhatatlan spekulatív esztétikáit kutatják, vannak akik a jövő termelését akarják felszabadítani a technológiai képzelet provokációjával és így tovább, vagyis a poszthumanizmus abban is hasonlít a humanizmushoz, hogy mindig többesszámot implikál: mindig „sok”. Mutasd meg a poszthumánod, megmondom, ki vagy. Az Ember kihűlt és kísértetjárta helyén tehát a legkülönbözőbb intenzitások találkoznak össze egyfajta ideológiai-esztétikai káoszt eredményezve, melyet a lokális társadalmi-történeti kontextusok is továbbszíneznek. Vajon hogyan jelenik meg az Ember öröksége a szocialista humanizmus rommezején, a közép-európai rendszerváltások, az önkolonializáló szorongások és az illiberális cinizmus hiperrealitásában? Ha az illiberális magyar elutasítja a nyugati Felvilágosodás paradigmáját, akkor mennyire vállal még közösséget az Emberrel? Nem vagyunk-e már eleve pre- vagy poszthumánok a NER antropológiája szerint? Vagy az illiberális magyar lenne a nihilizmus mélypontja, az Utolsó Ember maga? Ezekre a kérdésekre nincs egyértelmű válaszom, csak azt akarom hangsúlyozni, hogy ha itt és most valaki Magyarországon a poszthumanista művészet lehetőségéről beszél, akkor annak körültekintően kell eljárnia az esztétikai ideológiák lokális és globális akcentusaira fülelve. Mutasd meg, hogy melyik Embert üldözöd, megmondom, milyen Ember vagy.    

Szöllősi Géza, Kis Róka Csaba és Győrffy László, illetve tágabban a Budapest Horror-szcéna művészete jelentette számomra azt az esztétikai tapasztalatot, melyet legelőször próbáltam közel egy évtizeddel ezelőtt poszthumanista kontextusban értelmezni. Ez a lokális és heterogén poszthumanizmus sok szálon kötődik a nyolcvanas-kilencvenes évek transzgresszív és abjekt-művészetéhez, illetve a tág értelemben vett vizuális kultúra olyan területeihez, melyek az extrém testábrázolás és a sokkesztétika formáit alkalmazzák. A rendszerváltás után szocializálódó nemzedék számára a „tiltott képek” heterogén forrásokból való robbanásszerű beáramlása, a pop- és szubkulturális kódrendszerek „árnyékvilágának” (a pornótól a horrorig stb.) feltárulása fontos impulzust jelentett a kortárs művészet ábrázolási sztenderdjeinek felforgatásában. Szöllősi, Kis Róka és Győrffy esetében ez azt eredményezi, hogy munkáikban végig jelen van egy antropológia(kritika)i fókusz, az Ember iránti obszesszív érdeklődés, miközben az Emberi alakhoz kapcsolódó organikus ábrázolási kódok helyett náluk a test antropológiai töredékek formátlanodó együttesének mutatkozik, melyet a szervek nélküli, pontosabban „szétszervezett” test fogalmával tudunk megközelíteni. Vagyis az Ember nem tüntetődik el, és nem is az Emberin kívüli minőségek-materialitások hangsúlyozódnak önmagukban, hanem az a kaotikus és érzéki határ, ahol az Ember zombifikációja, alakjának felnyitása megtörténik. Ez a határzóna az, ahol – a kiállítás címére utalva – a test démoniája, vagyis uralhatatlan és erőszakos ágenciája elszabadul, de ezekben a horrorisztikus, groteszk vagy weird elváltozásokban fontos, hogy ne veszítsük el teljesen az Emberi világot se, mert a formátlanodás ezzel a világgal szemben, annak kódjait felzabálva és kiürítve szabadul el. A transzgresszió tehát a határok megsértéséből és egyben létéből nyeri esztétikai energiáját és jelentésképző erejét, hiszen az undoresztétika higiéniai szabályszegése feltételezi a társadalmi tisztaság képzetét, melyet megkérdőjelez. Ha ezt a stratégiát az Ember elleni poszthumán hadviselésnek fogjuk fel, akkor a horrormetaforák nyomvonalán haladva egyfajta body snatcher vagy testrabló invázióról van szó, ahol az Ember elmásulása „belülről” bomlik ki, mert az emberábrázolás mimetikus kánonját egy parazitisztikus mimikri szórja szét.

Mindezt ilyen-olyan alkalmak során már többször ecseteltem ugyanakkor ez a nagyívű tárlat a vissza- és szembenézés feladatát rója rám, ezért azt gondolom, érdemes a Szöllősi-Kis Róka-Győrffy-komplexumot a legaktuálisabb történések fényében is megvizsgálni. A kétezer-tízes években Magyarországon megszaporodó sokszínű poszt-antropocentrikus művészeti törekvésekről nehéz lenne szabatosan ítélkezni, ugyanakkor nekem az a benyomásom,  hogy a poszthumanista kritika tapasztalatait leginkább a posztdigitális médiavalóságra reflektáló, illetve a társadalmilag-ideológialag-politikailag elkötelezett konceptualista irányzatok hasznosították. Szöllősi, Kis Róka és Győrffy munkáihoz képest talán az a legnagyobb különbség, hogy a legújabb trendekben az emberi test/alak bataille-i módon felforgató érzékisége iránti érdeklődés kifejezetten csekély, előtérbe kerülnek az újmediális kérdések, illetve a transzgressziós attitűd helyett inkább egy sterilebb „kutatói” és emancipatorikus beállítódás dominál. (Vannak azért rokonítható törekvések is, a közelmúltból külön kiemelném a Mine My Mind csoportos tárlatot.)

A mai pesti panorámát A test ördöge felől nézve az az apokaliptikus benyomásom támad, hogy a test esztétikai démoniája bármilyen világnézeti komfort (legyen az akár poszthumán motívumokkal megtámogatva) számára kényelmetlen és uralhatatlan marad. Ugyanis a három művész munkái nem adnak megnyugtató válaszokat arra, hogy hogyan domesztikáljuk az emberi és a nem-emberi viszonyait, nem próbálják nevelni vagy érzékenyíteni a zombiszerű Embert, de nem is mondanak le róla valamiféle konceptuális utópia reményében. A formátlanodás homályzónájának esztétikai kihívása abban rejlik, hogy a szép az iszonyatos kezdete – fordítva meg annál inkább. Ez pedig épp annyira humanisztikus, mint amennyire poszt. A szélsőségeknek ez a szintetizálhatatlan antagonizmusa többletként termeli ki az esztétikai tapasztalatot, melyet nem lehet morális vagy politikai tőkére átváltani, hiszen ebben a határsértésben azt is élvezem, ami mindenkori „jóérzésemet” és „jóízlésemet” sérti meg. Ez bűnös élvezet, ha akarjuk „polgári dekadens” módon, nem véletlenül birizgáltam meg az előbb a rilkei szentenciát. Az Ember rothadásának mégiscsak van valamiféle ellenállhatatlan színpompája. Mindebből iszonyatos édesség származik, halálos, poszthumán csokoládé, melyről nem tudok leszokni.