Tíz műgyűjtő, akik jelentős szerepet játszottak a műkereskedelem kezdeti szabályainak ki-, majd átalakításában

Paul Durand-Ruel

Screenshot 2021 06 17 at 10.40.39

Paul Durand-Ruel saját galériájában 1910-ben, forrás: npr.org


Memoárjában az első impresszionista gyűjtőként hivatkozott magára – ez ebben a formában nem teljesen igaz, az viszont biztos, hogy komoly szerepet játszott a 19. századi képzőművészeti irányzat művészettörténeti pozíciójának bebiztosításában. Az 1831-ben Párizsban született Durand-Ruel nagy kockázatot vállalt olyan művészekkel történő együttműködéseivel, mint Claude Monet, Pierre-Auguste Renoir és Camille Pissarro, akiknek akkori természet- és francia társadalomábrázolását a közvélemény nem fogadta pozitívan. Végül, annak ellenére, hogy az általa közvetített művészetet nem ismerték el a francia kritikusok, külföldön sikerrel járt a művek eladásában. Azt is biztosan tudjuk, hogy ő volt Renoir Evezősök reggelije és Monet Szénaboglyák őszi alkonyatkor című képeinek első megvásárlója.

Galériáját szüleitől örökölte, de a kiállítótér egészen a 19. század végéig nem került fel a művészet nemzetközi térképére. 1871-ben, miután a francia-porosz háború közepette Párizsból Londonba indult, kapott egy tippet arról, hogy érdemes Monet és Pissarro műveket vásárolnia. Ennek következtében tömeges felvásárlásba kezdett – majd nem sokkal később úgy döntött, hogy Édouard Manet és körének képeire is nagyobb összeget költ. Durand-Ruel sikerének egyik oka az lehetett, hogy nem feltétlenül a megszokott játékszabályok mentén folytatta műkereskedői és gyűjtői tevékenységét. Sokszor innovatív módon igyekezett népszerűsíteni művészeit – például egyéni kiállításokat rendezett nekik egy olyan környezetben, ahol a csoportos kiállítások voltak igazán megszokottak és divatosak. Később aztán New Yorkban nyitott galériát, így egy olyan piacon kezdhette meg működését, amely sokkal fogékonyabb volt az impresszionista művekre, mint Franciaország.


Joseph Duveen

510929 ra518

Joseph Duveen, forrás: newyorker.com


Joseph Duveent – akiről mi is írtunk – sokan a művészettörténet első megakereskedőjeként tartják számon. Ravasz üzletember volt, aki Bernard Berenson művészettörténésszel dolgozott együtt több fontos mű felkutatásán. Duveen a kutatások mellett felépítette saját gyűjtőhálózatát is, amelybe Andrew Mellon, Calouste S. Gulbenkian és John D. Rockefeller Jr. is beletartozott. Mindemellett New York-i és londoni galériái is hamar kiemelten fontos helyszínekké váltak a régi mesterek művei iránt érdeklődő közönség számára.

Duveen sikerében szerepet játszott, hogy olyan erőforrást talált, amelyet az európai kereskedők már régóta figyelmen kívül hagytak: az amerikai gyűjtőket, akiknek vásárlásai segítségével még a nagy gazdasági világválság idején is jól boldogulhatott. Ő maga akkor került először reflektorfénybe, amikor 1905-ben négymilló dollárt – az összeg ma nagyjából százhuszonegy millió dollárnak felel meg – fizetett Rodolphe Kann gyűjteményéért. Az elkövetkező években nem csak hogy visszanyerte a befektetett pénzt, de a művek sikeres, gyűjtőknek történő eladásával kamatoztatta is befektetését. Érdekesség, hogy a kollekcióban megvásárolt 1653-as Rembrandt festmény, az Arisztotelész Homérosz mellszobra előtt ma a MoMA tulajdona. 

Élete során többször is viszályba keveredett – Henry Clay Frick például beperelte őt, miután a kereskedő jogtalanul állította, hogy hamisítványokat vásárolt egy másik kereskedőtől, és a per eredményeként Frick arra kényszerítette Duveen-t, hogy kártérítésként ötszázhetvenötezer dollárt fizessen neki. (Persze mindezek után Frick továbbra is Duveen ügyfele maradt.) Duveen 1939-ben hunyt el. Azok, akik részleteiben érdeklődnek élete és lebonyolított üzletei iránt, a The New Yorker honlapján teljes egészében elolvashatják a nyomtatott magazinban 1951-ben megjelent, róla szóló angol nyelvű portrét.


Peggy Guggenheim

Peggy guggenheim feature 1 1

Peggy Guggenheim Velencében, forrás: sleek-mag.com

Peggy Guggenheim – akiről itt olvasható nagyobb lélegzetvételű cikkünk – létrehozott egy remek New York-i galériát, az Art of This Centuryt, amely több szempontból is különbözött a korabeli galériáktól. Egyrészt nem csupán kereskedelmi tevékenységet folytatott, hiszen alapítója modern művekben gazdag gyűjteményét bemutató kiállításokat is rendezett. Másrészt pedig az 1940-es években szokatlanul rövid ideig, csupán öt évig tartott működése. Ez alatt az öt évben azonban a művészeti élet egyik központi helyszíne volt, amely a férfiak uralta közegben kifejezett figyelmet fordított a női művészek támogatására. 

Ppb00031.1032x0 is

Art of This Century, New York, 1942, forrás: guggenheim-venice.it

Azonban nem az Art of This Century volt Peggy Guggenheim első saját galériája. A londoni Guggenheim Jeune Gallery 1938-ban nyitotta meg kapuit többek között Marcel Duchamp és Jean Arp műveinek bemutatásával. Félve a közelgő második világháborútól azonban hamarosan be is zárt, hogy Guggenheim Amerikába költözve az Art of This Century terében folytassa tevékenységét. A női alkotók támogatása mellett a New York-i galéria az absztrakt expresszionizmus népszerűsítésében is fontos szerepet játszott. 1943-ban itt nyílt meg Jackson Pollock első egyéni kiállítása, ahonnan a MoMA gyűjteménye számára megvásárolta Pollock szintén 1943-ban készült She-Wolf című festményét.

Peggy Guggenheim 1947-ben Velencébe költözött – ekkor bezárta galériáját, művészeinek azonban igyekezett segítséget nyújtani abban, hogy a továbbiakban a Betty Parsons Gallery képviseletében dolgozhassanak. Külön érdekesség, hogy az 1950-es években az említett galéria épp absztrakt expresszionista kiállításai révén tett szert jelentős hírnévre.


Edith Halpert

Merlin 163492644 1b9f8830 6506 4502 abde 6225b9c6ed64 jumbo

Edith Halpert és az általa a kép készítésekor képviselt művészek – Charles Oscar, Robert Knipschild, Jonah Kinigstein, Wallace Reiss, Carroll Cloar, Herbert Katzman – a Downtown Gallery kiállítóterében. A kép a Life magazin számára készült 1952-ben. Forrás: artsy.net

Amikor Edith Halpert 1926-ban megnyitotta New York-i galériáját – amelyet eredetileg Our Gallery-nek, majd később Downtown Gallery-nek keresztelt –, akkor még kevés az övéhez hasonló intézmény működött a városban. A kiállítótér 1973-as bezárásakor már teljesen máshogyan nézett ki az amerikai nagyvárosi művészeti közeg, többek közt éppen Halpert fáradozásainak köszönhetően. 

Edith nyitó

A Downtown Gallery nyitókiállítása 1926 novemberében Marguerite Zorach és Elie Nadelman műveivel, forrás: artsy.net

Edith Halpert, aki 1900-ban született az oroszországi Odesszában éppen azt a réteget kezdte támogatni, akiket a New York-i galeristák az európai modernizmus javára figyelmen kívül hagytak: az amerikai művészeket. Halpert olyan munkákat is támogatott, amelyeket az ország nagyobb intézményei nem igazán mutattak be akkoriban: színesbőrű művészek művei és nyíltan politikai művek is helyet kaptak galériájában. Érdeklődését sikeresen váltotta pénzre – vásárlója volt többek között Abby Aldrich Rockefeller is.


Julien Levy

Kachur9 8 5

Jay Leyda: Julien Levy, 1932 körül, forrás: artnet.com


A háború utáni években Párizs helyett New York felé fordult a művészeti világ figyelme – és sokan úgy tartják ebben a Julien Levy Gallery avantgárd műveket bemutató kiállításainak is szerepe volt az 1930-as és 1940-es években. Az említett galéria a szürrealista művek mellett komoly hangsúlyt fektetett a fotó és a film médiumára – annak ellenére, hogy az említett médiumok művészeti státusza még mindig nem volt kőbe vésve. A galéria sztár kiállítói között szerepelt Marcel Duchamp, Salvador Dalí és Frida Kahlo (akivel Levy romantikus kapcsolatot is ápolt) is.

Levy 1931-ben nyitotta meg galériáját – előtte a könyvritkaságok piacán tevékenykedett. Az intézmény első kiállításával Alfred Stieglitz előtt tisztelgett – Stieglitz művei komoly szerepet játszottak abban, hogy Levy érdeklődése a fotográfia felé fordult. Ugyanebben az évben a galériában nyílt meg az első amerikai szürrealista tárlat is, majd a következő években René Magritte és Henri Cartier-Bresson is Levy galériájában rendezhette meg első New York-i egyéni kiállítását.

Curved walls levy gallery

A Julien Levy Gallery kiállítótere 1937-42 körül, forrás: artnews.com

1948-ban Arshile Gorky, a neves örmény-amerikai festő öngyilkos lett. Barátja elvesztése – és az absztrakt expresszionizmus térnyerése – következtében Levy bezárta galériáját, bejelentette nyugdíjba vonulását, Connecticutba utazott és sosem foglalkozott többé műkereskedelemmel.


Pierre Matisse

Screenshot 2021 06 17 at 11.44.44

Robert Doisneau: Pierre Matisse, 1950 körül, forrás: artnet.com

Henri Matisse legfiatalab fia maga is művészként kezdte pályáját. Később azonban úgy döntött, hogy a festészet helyett inkább a művészeti piacra fókuszál, így vált műkereskedővé. New Yorkban 1932-ben nyitott galériája legendássá vált, olyan művészek állítottak itt ki mint Marc Chagall, Joan Miró vagy Yves Tanguy. Érdekes módon annyira édesapjától függetlenül működött, hogy Henri Matisse-nak sosem rendezett szóló kiállítást galériájában.

1951 pierre matisse 5 web

Pierre Matisse Gallery, New York, 1951, forrás: theodoreroszak.com

Kollégái és ismerősei elmondása szerint Pierre Matisse félénkebb és csendesebb természetű volt mint más korabeli műkereskedők – ez azonban nem állt sikere útjába, élete végére jelentős gyűjteményt épített. Sőt emellett segített a MoMA gyájteményének átalakításában is, többek között azzal, hogy lehetővé tette, hogy a múzeum megvásárolja édesapja néhány jelentős művét. Pierre Matisse 1989-ben hunyt el.


Paul Rosenberg

Pr 8 picasso pr print

Pablo Picasso: Paul Rosenberg portréja – Picasso és orosz táncos felesége, Olga Koklova 1918-ban éppen akkor váltak a Rosenberg család szomszédjává, miután Rosenberg és Picasso üzleti megállapodást kötött a művész képviseletéről, forrás: moma.org

Karrierje elején, 18 éves korában apja vállalkozása számára vásárolt műveket, majd később, a 20. század elején a párizsi művészeti közeg vezető alakjává vált és Picassóval, Braque-kal, Léger-vel, valamint a kor vezető kubista művészeivel kötött exkluzív megállapodásokat. (E művészek képviseletét a párizsi kereskedőtől, Daniel-Henry Kahnweiltől vette át.) Igazi sikerét azzal érte el, hogy mindent megtett annak érdekében: a jól ismert és elismert művészek mellett friss, fiatalabb és kevésbé ismert művészek munkáit is eladja. Galériájában Théodore Géricault és Gustave Courbet művek mellett Marie Laurencin és Amadeo Modogliani műveit is bemutatta – valamint árulta. A korabeli kritikusok pedig felismerték galériája jelentőségét – úgy beszéltek róla, mint az innovatív művészet egyik legfontosabb Párizsi lelőhelye. Rosenberg kifejezetten nem kedvelte a szürrealista műveket, ezért amikor Salvador Dalí megkörnyékezte őt, reménykedve az együttműködésében, visszautasította őt.

A zsidó származású Rosenberg galériáját 1940-ben hatalmas csapás érte – a nácik két év alatt több mint négyszáz képet tulajdonítottak el gyűjteményéből, valamint átvették a párizsi kiállítótér irányítását is annak érdekében, hogy ott antiszemita kiállításokat rendezhessenek. A második világháború után New Yorkban nyitott új galériát – és elkötelezett harcolt annak érdekében, hogy visszakapja a tőle eltulajdonított műtárgyakat.

Pr 16 57st gallery

Paul Rosenberg első New York-i galériájának utcafronti ablaka, 1941 körül, forrás: moma.org


Daniel-Henry Kahnweiler

C47 11 0333 p

Pablo Picasso és Daniel-Henry Kahnweiler 1964-ben, forrás: museopicassomalaga.org

A Párizsban galériát nyitó Daniel-Henry Kahnweiler 1884-ben született a németországi Mannheimben. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy szinte Kahnweiler szinte egyedülálló befolyással bírt a kubizmus történetének és hírnevének alakulására, részben annak azoknak az exkluzív szerződéseknek köszönhetően, amelyeket a mozgalom négy kulcsfontosságú művészével – Pablo Picasso, Georges Braque, Juan Gris és Fernand Léger – kötött. Annak ellenére, hogy a korabeli kritikusok nem igazán tudtak mit kezdeni az említett művészek kvázi-absztrakt ábrázolásmódjával Kahnweiler igazán jól tudott hozzájuk kapcsolódni és egészen 1979-es haláláig azon dolgozott, hogy a kubista művészet minél nagyobb teret nyerjen a művészeti közegben és a műtárgypiacon.

A legszorosabb kapcsolatot Picassóval ápolta – először 1907-ben látogatott el a művész műtermébe, aki ekkor épp nemrég fejezte be az Avignoni kisasszonyok című festményét. A köztük kialakuló jó viszony következtében Kahnweiler galériája nyitó kiállításán is szerepeltette Picassót – mellette Maurice Vlaminck és André Derain műveket is bemutatott ugyanezen a tárlaton.

Kahnweiler 1914-ben be kellett zárja galériáját, miután a francia állam ellenségének nyilvánították, vagyonának nagy részét pedig lefoglalták. Ezután egy ideig fordítóként is kritikusként dolgozott, majd 1920-ban újranyitotta galériáját, amit 1941-ben felesége testvére vásárolt meg – megóvva azt a nácik által uralt Franciaországban gyakori antiszemitista támadásoktól.

Hermann Rupfról, Daniel-Henry Kahnweiler csendestársáról írt cikkünk itt olvasható.


Alfred Stieglitz

250px photographer alfred stieglitz self portrait c. 1894

Alfred Stieglitz: Önarckép, 1894 körül, forrás: monoskop.org


Alfred Stieglitz eredeti foglalkozása nem műgyűjtő volt, pionír a saját médiumát megújító fotográfusként vált ismertté. Műveit és pályatársainak munkáit saját galériájában mutatta be – a 291 nevet viselő New York-i kiállítótér hamar az avantgárd művészet iránt érdeklődők fontos helyszínévé vált. Amellett, hogy az európai művészet amerikai importjában is fontos szerepet játszott – Auguste Rodin és Henri Matisse is itt kapott először egyéni kiállítási lehetőséget New Yorkban – a galéria kiállítási programja azt igazolta, hogy felbukkant egy új érdeklődés a New York-i művészeti életben.

Stieglitz galériája a fotográfiának szenteltete vékenységét, különös figyelemmel a fotó szecesszionizmusra, amely ekkor tört utat magának a modernista festményeket és szobrokat fényképpé fordító műveivel. Annak ellenére, hogy a 291 kiállításai úttörőek és előremutatóak voltak, nem vezettek szükségszerűen sikeres eladásokhoz – főleg azért, mert a galéria tulajdonosa szemében az üzlet kisebb jelentőséggel bírt mint a művészet képviselete. Stieglitz galériája 1917-ben zárt be, többek között anyagi okokból. Az utolsó kiállítás Georgia O’Keeffe munkáit mutatta be – a festő és Stieglitz később össze is házasodtak.


Ambroise Vollard

Ambroise vollard

Ambroise Vollard, forrás: pablopicasso.org

A művészet történetében Vollard volt az a személy, aki a legnagyobb hatást gyakorolhatta a művész, műkereskedő és támogató triumvirátus dinamikájának kialakulására. Vollard a 19. Század végi Franciaországban tevékenykedett – a korábban már említett Paul Durand-Ruellel egy időben. Leginkább a posztimpresszionisták foglalkoztatták, köztük is Paul Cézanne, Paul Gauguin és Vincent van Gogh – azonban Durand-Ruellel ellentétben ő elsősorban üzletember volt, akit a munkák eladása és az így szerezhető bevétel motivált.

Gauguin egyike volt azon művészeknek, akik áldozatává váltak Vollard üzleti érzékének. 1895-ben a kereskedő nem volt hajlandó megvásárolni Gauguin Tahiti festményeit, ami kifejezetten feldühítette a művészt. Aztán a galériás úgy döntött, hogy olyan ismertebb és fő Gauguin műveket vásárol meg – nem a művésztől, hanem a műtárgypiacról –, amelyek rekordmagas árakon voltak éppen elérhetőek. Majd miután kereskedői tevékenységével híressé tette a festőt, Vollard az eladásai után szerény ösztöndíjat küldött Gauguinnak – az ösztöndíj kifejezetten alacsony volt, figyelembe véve azt, hogy Vollard galériája mennyi pénzt keresett Gauguin művészetén.


Forrás: artnews.com

full_000217.jpg
Peggy Guggenheim

A Guggenheim-múzeumok rendkívül igényes gyűjteményei méltán világhírűek. New Yorkban, Las Vegasban, Bilbaóban, Berlinben - és talán majd Budapesten - is megbizonyosodhat erről a közönség. A Guggenheim-múzeumok a modern művészet lélegzetállító palotái, nem egy közülük igazi építészeti műalkotás. Van egy azonban, a velencei, amely kitűnik közülük, és nem csak azért, mert a dúsgazdag Solomon Guggenheimtől és későbbi alapítványától függetlenül jött létre. Hanem, mert ez a múzeum egy asszony álma és élete volt.

full_000554.jpg
Impresszionisták a főgalériástól

Az őszi nemzetközi aukciós szezon egyik fő szenzációja a New York-i Sotheby's november 4-ei impresszionista árverése lesz. Nemcsak azért, mert a spekulánsok által felhajtott kortárs sztárok leütési árai sokat zuhantak az elmúlt évben, így most a klasszikusokon a sor – de a felkínált anyag miatt is! A Sotheby's ugyanis a legnagyobb impresszionista műkereskedő, Paul Durand-Ruel gyűjteményének néhány festményét bocsájtja kalapács alá. Durand-Ruel nem akárki volt! 1922-es haláláig több mint tízezer festmény ment át a kezén, közte 1000 Monet, 1500 Renoir, 400 Degas, 400 Sisley és 800 Pissarro. Magát a nyomorgó impresszionisták megmentőjeként szerette beállítani, pedig csak egy dörzsölt műkereskedő volt.

full_001297.png
AZ IMPRESSZIONIZMUS ÉS A MODERN MŰPIAC KIALAKULÁSA

Az, hogy az impresszionizmus az első olyan, később irányzatként emlegetett mozgalom, amely elindította a modernizmusok láncreakcióját, rég tudott dolog. Hogy a modern műkereskedelem kialakulása is innen eredeztethető, csak a legújabb kutatásokból vált egyértelművé.

full_004325.jpg
A francia kapcsolat

Louis Vauxcelles, az éles nyelvű francia műkritikus, akinek a kubizmus és a vadak (fauves) fogalompárt köszönhetjük, némi gúnyos felhanggal a „givernizmus” kifejezést alkalmazta az általa Monetimitátoroknak tartott, zömében amerikai impresszionista festők képviselte stílusirányzatra. A Tízek Társaságát megalakító (és az Amerikai Művészek Szövetségéből 1898-ban kilépő), odaát legalábbis renegátnak minősülő, haladó szellemű festők valóban sokat köszönhettek Monet festészetének, holott többségük sosem találkozott vele személyesen. Az amerikai impresszionizmus, az úttörő Mary Cassatt és – amennyiben egyáltalán az irányzathoz tartozónak tekintjük – James Abbott McNeill Whistler munkásságától eltekintve mégis Monet kertjéből bújt elő, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.

full_000650.jpg
Joseph Duveen- A régiségkereskedők fejedelme

A 19. század végén hatalmas műtárgyfolyam indult meg Európából az Egyesült Államok felé. Az olcsó amerikai gabona leverte az élelmiszerárakat és tönkretette a mezőgazdaságból élő földbirtokosokat. Az elszegényedett arisztokraták elkezdték eladni műgyűjteményeiket. Tizianók, Rembrandtok, Fragonard-ok, brüsszeli kárpitok és reneszánsz komódok keltek át az Atlanti-óceánon, hogy a vasútépítések és az olajkoncessziók körüli ügyes spekulációkból meggazdagodott milliomosok vadonatúj palotáit díszítsék. Az amerikai pénzoligarchia kezdetben befektetési szándékkal vásárolt, de a műgyűjtés rövid idő alatt apáról fiúra szálló hagyománnyá nemesedett. Az új műértő réteg megszületésében kulcsszerepet játszott egy leleményes műkereskedő, Joseph Duveen, akinek kezén – becslések szerint – az Egyesült Államok múzeumaiban őrzött összes régi festmény legalább háromnegyede ment át.
 

full_001409.png
A hiúság vására - A fotókereskedelem története Harry Lunntól a Paris-Photóig

A világ egyik legrangosabb fotós vására, a Paris-Photo tekintetét éppen a mi régiónkra, Közép-Európára vetette. Így november közepén, az eddig is rendszeres kiállító Vintage-zsal együtt már három magyar galéria viszi ki áruját a nemzetközi fényképbörzére. Ezen ma már meg se lepődünk, pedig a fotóval való kereskedés nem mindig volt magától értetődő. Egy dörzsölt volt CIA-ügynöknek kellett utat törnie a fotógalériák előtt, előbb az Egyesült Államokban, majd Franciaországban. A 20. századi fotókereskedés története madártávlatból és békaperspektívából egyszerre.

full_004929.jpg
PICASSO ÚTI FÁK

Picasso kétorrú hajadonai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani, vágtatva kinyeríteni, amit mi elviseltünk, emberek.” Ezt írja Illyés Gyula Bartók-versében, ami számomra folyamatos döbbenet, nemcsak Picasso miatt, bár nyilván nem valami nagy gondolat egy versbe belerángatni az akkoriban, 1955-ben egyértelműen a világ legnagyobbjának, legellenállóbbjának, legavantgárdabbjának és legakármilyenebbjének tartott képzőművésze nevét.

full_000329.jpg
Kahnweiler csendestársa – tanmese gyűjtőknek

A Szépművészeti Múzeum január 27-ig nyitvatartó kiállítása mintha tanulmányi anyag lenne mindazok számára, akik az izmusok történetét szeretnék áttekinteni, de nem a főművek között lapozva, könyvből, hanem álldogálva, élőben nézegetve kubista, szürrealista, konstruktivista festményeket, szobrokat, grafikákat. Nem a közönségnek már ismerős, emblematikus műveket (valószínűleg azt is nehéz lehetett eldönteni, mi hirdesse a kiállítást, mert még a Klee-k között is kevés a Hundertwasser plakát mellé kitehető, csalogató darab), hanem olyasmiket, amik valaha egy lakás falain lógtak – és az archív fotók alapján láthatjuk, hogy ez a lakás nem volt hivalkodó, sőt. Egy svájci rövidáru-kereskedőé volt, Hermann Rupfé, aki ugyan évente kétszer ellátogatott Párizsba, és minden évben kényelmes panziókban, később szanatóriumokban üdült a feleségével, de mindenfajta nagyzolás távol állt tőle, és minden vásárlását szigorú üzleti megfontolások alapján ejtette meg, mondjuk már 1907-től kezdve. Az persze furcsa, hogy rögtön fauve és kubista képek kerültek hozzá, szinte mind már keletkezése évében.

full_003280.jpg
Kilencből egy

A világ minden tájáról érkezett Cézanne remekművek vendégeskednek nálunk, így talán mégsem olyan fájdalmas áttekinteni milyen remekművek tarthatták valaha otthonuknak Budapestet. Kilencük közül csak egy maradt itthon, a többiek New Yorkban, Los Angelesben, Zürichben, esetleg Philip Niarchos gyűjteményében laknak.

330_ne_mb_picasso_dog_med_res_01.jpg
Egy Picassót is ábrázoló fotó kapcsán bocsátkoztak találgatásba a kutatók

A képen biztosan szerepel Picasso és Sentinelle (André Derain kutyája), de ki a másik két ember?