Mindketten kétszer láttuk a darabot, egymás nélkül, így összesen négy előadásról írunk. Az első és a legutóbbi megtekintés között három hónap telt el.

Első szárny

A család szent, a vér kötelez, kering a vér, benne kering a fertő, a családi kör mindenki keresztje. A Katona József Színházban 2021 őszén bemutatott Isten, haza, család szerint a görög tragédia a vérrel átcirkulál a 21. századi magyar otthonokba is; a végzet dögkeselyűként köröz fejünk felett, mint a díszlet ventilátoros csillárja. A darab esetében a görög mondakör a kiindulópont, azonban Tarnóczi Jakab rendező és Varga Zsófia dramaturg szövegkönyv nélkül érkezett a próbákra, a teljes alkotócsapat személyes családi élményei rajzolták ki a konfliktusokat. Így kerülhet dialógusba Elektra és Oresztész Emesével és Árpáddal; mindegy is, hol és mikor járunk, a család egy időhurok, átokként örökíti terhét apáról fiúra, anyáról lányra.

Nincs semmi voyeuri abban, ahogy a hármas tagolású üvegfalon át nézzük a puritán berendezésű, takaros ebédlőt, mert az elhatároló üveg bármelyikünk otthonának „fényét” visszatükrözheti. Az otthon oltárán álló triptichon szárnyait két képernyő alkotja, amelyeken az előadás kezdetekor feszes ütemre váltogatják az asztal körüli ülésrendet, és merednek maguk elé vagy sikítanak némán a családtagok. Az előre megvágott székfoglaló után a képernyők a jelenidejűség kiterjesztései lesznek, a kézi kamera szereplőről szereplőre vándorol; a házi videó nézőpontjaival kerülünk igazán testközelbe. Ambivalens módon az üveg mögé zárt fizikai testek helyett a technikai médium ránt be a feszült itt és mostba. 

Vitatkoztunk róla egymással, tulajdonképp magunkkal is, hogy mennyire van funkciója ebben a darabban a mozgóképnek, hiszen alkalmazása korántsem újdonság. Bár felhasználásában nincsen semmi meglepő vagy radikális, a néző pozíciójának billegését szolgálja: egyszerre látunk rá az egész képre passzív befogadóként és azonosulunk a kamera intim, elfogult látószögével, mintha minket öntene el a düh és minket sebeznének meg családtagjaink felcsattanásai. Ezt a szorosabb bevonódást mélyíti a nézőtér szerepe is, ami valójában a családi ház kertje. Sértések és kortynyi csendek ritmusát közösen felhajtott pálinkák törik meg, a benti fojtott légkör pedig az alkohollal kiszabadul a kertbe, és úgy tűnik, feloldódni látszik. 

A szellősen leültetett nézők között ténferegnek és táncolnak a színészek, áll a füst és pulzál az elektronikus zene, az egymás felé forgatott székek miatt a szereplőket követő tekintetek összeakadnak: a nézők egymás arcát is látják, ez teszi a jelenetet erős közösségi élménnyé. A házibuli-hangulatban készenléti feszültségben várjuk, hogy valaki nekünk essen, hogy a mi fejünkön kapjon gellert a pezsgő dugója. A fekélyes féktelenség, mint várható is, léket kap. Az első felvonás a fogyatékkal élő lány tragédiájával ér sebesen véget, míg az apa és testvére sietősen Norvégiába távozik, a triptichon következő képéhez.

Közrezárt kép – megsárgult jelen

A darab első és harmadik felvonása a két szárny, a magyarországi cselekmények pedig egy norvég családtörténetet foglalnak keretbe, amely rövid, zárt egységként működik. Az első színből lecsípett gyász itt bontakozik ki, a norvég nők családjuk utolsó férfitagját siratják el. A térbeli távolság a közönség pozíciójában is megmutatkozik, ennél a résznél a nézőtér visszanyeri klasszikus lelátó formáját. A távolság érzetét csak növeli a felvonás álomszerűsége: a derengő homályban úszó színpadkép és a sejtelmes sárga fény olyan hatást kelt, mintha egy megkopott fényképekkel teli családi albumot nézegetnénk. A beteljesült átok kísértő múlttá dermed, összecsúsznak az idősíkok, és a távlat átalakul – az együttállást a család jósnőjének monológja kíséri. A szépiaszerű szűrő mögött keserű állandóság uralkodik, de a tört angolt tört némettel támogató magyarok érkezése felkavarja a tableau vivant-t, hogy aztán az idegenek távozásakor a norvég nők ismét élő képpé fagyjanak.

Második szárny

A helyszín újra a magyar család nappalija, ám időközben eltelt majd’ tizenöt év. Az utolsó felvonásban a korábban megismert otthon a fordítottjára vedlik, a szikár keresztény enteriőr hidegét most elidegenítő szexualitás műmelege váltja. A kényszerű sterilitásból kényszerű bujaság lett, a nappali sárga fénye rózsaszínben játszik, a tájképek helyén zöldellő növények. A térszervezés az első felvonásból már ismerős, a kertből figyelt események távoliságát a kamera közelije csökkenti. A kézikamera a megszokott mellett egy új, várakozáson felüli funkciót is tartogat: a Hitchcock Psychóját idéző fürdőszobai gyilkosság kizárólag általa válik láthatóvá. 

A kéjlakká alakított házban a faképnél hagyott asszony és sógora az úr. Dorbézolásuk egyetlen akadálya a fennhatóságuk alatt őrlődő ikerlány, aki apja és száműzött testvére hazatérésében reménykedik. A feszült mindennapokat az eltelt idő precíz nyilvántartása és újrajátszott családi felvételek töltik ki – a felvételek által beszüremlik a múlt, és az apa szúrós-szomorú tekintete lyukat üt a nappali rózsaszínjén. Beteljesül a várakozás, de vele együtt az átok is újjáéled; a szétszéledt családtagok felbukkanása kegyetlen mészárlásba torkollik.

Mire a vér megszárad és a nappali újra sárgába borul, az ikrek megérzik saját életük súlyát a körforgásban, és titkon már szeretnék azt hinni, hogy az átok felszámolható leszámolás nélkül is. A magyar őstörténettel összegabalyodott trójai mondakört a várva várt nagynéni heves monológja oldja, a klasszikus görög drámákkal ellentétben a sors elkerülhetőségét hirdeti. Elhiszik, hogy lehet másképp, és már-már mi is elhisszük, hogy lehet másképp, de ahogy a szinte négyórás családi dráma végén a fülbemászó elektronikus zenébe sötétül a színpad, a keserű íz és a gyomorszorítás megmarad.

Isten, haza, család, Katona József Színház

SZEREPLŐK:
Elek Ferenc, Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Jordán Adél, Mészáros Béla, Pálos Hanna, Rujder Vivien, Vizi Dávid, Bakos Kinga / Proszenyák Petra, Engárd Emil / Rátkay Ábel

ALKOTÓK:
Rendező: Tarnóczi Jakab
Dramaturg:Varga Zsófia
Jelmez:Giliga Ilka
Díszlet:Devich Botond
Zene:Bencsik Levente, Hunyadi Máté
Hang:Horváth József
Fény:Lohár Antal
Koreográfus:Widder Kristóf
Videó:Török Marcell, Nagy Réka
Norvég fordító:Domsa Zsófia
Kellék:Fejes Vera
Súgó:Boncza Anita
Asszisztens:Hornung Gábor