Egy következmények nélküli világ illúziója

TÁP Színház – Jennifer Haley: A Menedék

Lépold Zsanett

A TÁP Színház legfrissebb darabjával, A Menedékkel indult el a Trafó őszi évada, ami egy megrázóan aktuális morális kérdéskört jár körül ebben a gondterhes időszakban.

Nehéz időket élünk, és ez most különösön igaz a színház világára. Alighogy túl vagyunk a pandémián – és ez még korántsem jelenti azt, hogy végleg –, épphogy újranyitottak a színházak, az utcát a Színház és Filmművészeti Egyetem diákjai özönlik el, tiltakoznak az intézményüket ért autoriter döntések ellen. Sorra állnak fel a tanárok, napról napra egyre többen fejezik ki szolidaritásukat az egyetem hallgatói és oktatói iránt, közben pedig újra elfoglalják helyüket a színházban. Nagy súly van a nézők vállán is, nincs olyan, aki ott ülne, és ne gondolna azokra, akik most a jövőjükért és a kultúra szabadságáért állnak ki a Vas utcában.

A színdarab is így indul, legalábbis a rendező, Vajdai Vilmos előszavával: spontán monológját, melyben kifejti mély elutasítását az egyetemet ért csapásokkal szemben, azzal zárja, hogy itt az ideje radikálisan fellépni és tüntetni az elnyomás ellen, így a ma esti előadás elmarad. A közönség néma csendben fogadja, majd a rendező kérésére a TÁP Színház tagjai elkezdik énekelni a „Kicsi vagyok én, majd megnövök én...” kezdetű dalt. Vajdai kéri a közönséget, csatlakozzon és álljon fel az, aki egyetért a tüntető akcióval. Mindenki megteszi, tovább szól a dal, később pedig tapsvihar is társul hozzá. Pár sor után leinti az éneket a rendező, és közli, nem marad el, megtartják az előadást. Mindezt akkor, amikor a közönség egy része már elhitte, mára véget ért a színházi program.

A Menedék Jennifer Haley kortárs amerikai drámaíró The Nether (Alvilág) című darabjának adaptációja. A nem túl távoli jövőben járunk, ahol a világ két térre oszlik: valósra és virtuálisra. A disztópikus jövőképben egy vírus következtében az emberek alig érintkeznek egymással és a természet is luxusnak számít, nincsenek fák, csak a kiváltságosak kertészkedhetnek. Van viszont egy online tér, a Nether, ahol minden megvan, ami a valóságból hiányzik – emberi kapcsolatok és dús lomkoronák. A történet középpontjában egy nyomozás áll, amelynek szövevényes részleteibe a kihallgató szoba, valamint a virtuális tér történésein keresztül nyerhetünk betekintést. Míg az előbbiben megismerkedhetünk Morris nyomozóval (Józsa Bettina), ő vezeti a bűntény felderítését, és a két kihallgatottal, a Nether alkotójával és a tősgyökeres látogatójával, azaz Simsszel (Hajduk Károly) és Doyle-lal (Terhes Sándor). Közben pedig az online világban találkozhatunk a darab többi főszereplőjével: Irisszel (Vitárius Orsolya), a bájos kislánnyal, aki (látszólag) gondtalan gyermeki mindennapjait tölti ott, valamint Woodnuttal (Lestyán Attila), aki pedig álruhás nyomozóként kémkedik a hatóságoknak. Az előadás hamar leleplezi, hogy a pedofília áll a központban, és hogy a Nether ennek paradicsomi környezetet biztosít.

A két tér folyamatos váltakozása jellemzi a színdarabot: a dramaturgia felbontja a lineáris történetmesélést, hol a kihallgatottak és a nyomozó párbeszéde, hol pedig a bűncselekmény színhelye kerül terítékre. A nyitó akció fordulata, amely rávilágít arra, itt nem csak a színház közegének sorsa forog kockán, végigkíséri a darabot is: meghökkentő történések sora zökkenti ki a nézőt a krimi drámai sztorijából. Az előadásban a kortárs tánc is szerepet kap: egy-egy jelenet között a táncosok mozdulatai árnyalják tovább a történet morális kérdéseit.

Menedek0

Doyle (Terhes Sándor) és Sims (Hajduk Károly). Fotó: Déri Miklós

Menedek2

Woodnut (Lestyán Attila). Fotó: Déri Miklós


A nyitójelenetben egy kihallgató szoba tárul elénk, hideg, kékes fény borítja be a sci-fi világát idéző, halvány szürke fémbútorokat. A színpad közepén egy dobozszerű konstrukciót látunk, amelyet leplez egy barázdált, szaténszerű anyag, amelyen ugyanaz a futurisztikus fémes csillogás köszön vissza, mint a már említett bútorokon. A színpad hátterét is hasonló anyag alkotja, a fénytől pedig még inkább kidomborodnak gyűrt, barázdált vonásai. A színpad közepén álló négyzet „szoborszerűsége” Pauer Gyula Pszeudo kockáit idézi, és hogy mennyiben rímel egymásra a kettő, az csak a darab későbbi jeleneteiben nyer bizonyítást.

A következő jelenetben, amely átvált az online térre, életre kel a négyzet. Vibráló fényjáték tölti meg a színpad közepén álló „dobozt”, benne pedig nyomon követhetjük a főszereplők virtuális viselkedését. A négyzetkonstrukció minden látható oldalát vetített képek alkotják, amelyek többnyire zöld, buja növényzetből állnak. Illuzionisztikus hatást keltenek, amelyet a különféle beúszó absztrakt alakzatok tovább mélyítenek. Míg az előadás elején a statikusság és a lassú mozgás jellemzi a hátteret, addig ahogy folyamatosan fokozódik a dráma, nő a feszültség, úgy kezdenek el egyre inkább vibrálni, dinamikusan mozogni a hőn áhított növények képei.

Pauer Pszeudói esetében az egyszerű forma felületére egy másik plasztika képét vetítette, amellyel „egyszerre jeleníti meg a létezőt és a látszatot, az anyagit és az anyagtalant”. Ugyan látjuk, érzékeljük és felfogjuk a formát magát, de a vetített kép illúziója ezt megzavarja. A színdarab díszlete is ezt az „eljárást” alkalmazza, és a célok sem térnek el egymástól, hiszen a mozgóképpel tarkított konstrukció egyszerre valóságos és virtuális, a benne lévők léteznek, csak éppen nem a valós formájukat, hanem az avatárjukat látjuk éppen. A főszereplők, akik a való világ elől menükelnek a képzelet szülte paradicsomba, már nem is vágynak vissza, berántja őket a következmények nélküli élet lehetősége, így nekik már az illúzió az új valóság. Nem csoda, hiszen egy olyan képzetet tár elénk a Nether, ahol bárkik lehetünk, az előítéletek és hiúság kora leáldozott, itt csak a lélek számít.

A vetített hátteret kiegészíti a markáns színek fényjátéka: többnyire a pink izzó árnyalata, amely karakteres, már-már groteszk vonásokat, maszkszerű arcokat kölcsönöz a szereplőknek. A képek és színek elegye olykor ködös, álomszerű összképet tükröz, mintha Alice Csodaországába csöppennénk – bár ezúttal a drámai fordulatok korhatáros (bűn)cselekményeket rejtenek magukban. A sztori végén, amikor lehull a lepel az igazságról, elszáll az illúzió is: eltűnnek a növények és a színes, vibráló fények helyét átveszi a neutrális megvilágítás.

Menedek1
Menedek3
Sims (Hajduk Károly) és Iris (Vitárius Orsolya). Fotó: Déri Miklós


A színdarab díszlete markánsan elkülöníti a két világot: míg a valóság szürke ridegsége nyomasztja a nézőt, addig a virtuális lét színpompás illúziója ígéretekkel kecsegteti. Csakhogy a történet nem ennyire egyszerű, ami az online térben zajlik, az nem feltétlen a felhőtlen boldogságról szól: a következmények nélküli világ illúziójából kijózanítóan hatnak a cselekmény megrázó fordulatai, melyeket a díszlet szervesen végig is kísér. A jelmezek ugyanezt a mintát követik: míg a való világban a nyomozó fekete latex egyenruhája komorságot sugall, addig Iris rózsaszín tüllruhája meseszerű, gyermeki önfeledtséget sugároz az online térben.

Morális kérdések sora csendül fel a színpadon, amelyek nem(csak) a közeljövőt érintik, hanem már napjainkban is aktuálisak. Az online térről, ahol egyre több időt töltünk, és amely egyre távolabb visz minket a valóságunktól, az ott kialakult kapcsolatainkról és arról, ezek mennyiben valódiak? Vagy hogy a következmények nélküli világban elkövetett tettek, bűntények, összevethetők-e a „valódi” bűnökkel? És mi van akkor, ha a virtuális bűntett lehetősége megakadályozza, hogy a való világban bekövetkezzenek ezek a cselekmények? Ezeknek a dilemmáját járja körül az előadás anélkül, hogy választ adna vagy ítéletet mondana bármelyik kimenetel felett.



TÁP Színház – Jennifer Haley: A Menedék

Szereplők:
Sims/Papa: Hajduk Károly
Morris: Józsa Bettina
Doyle: Terhes Sándor
Iris: Vitárius Orsolya
Woodnut: Lestyán Attila

Fordító: Varga Zsófia
Dramaturg: Bíró Bence
Látvány: Juhász Nóra
Jelmez: Bujdosó Nóra
Videó: Varga Vince, Juhász András
Koreográfus: Hód Adrienn
Rendezőasszisztens: Péter Benjámin
Rendező: Vajdai Vilmos

full_005750.jpg
A Lear asztala

Sajnos a fotókon nem igazán érzékelhető, hogy nagyon erősen lejt a színpad a Lear királyban. Mindjárt ránk csúszik a hatalmas asztal, ami kerek ugyan, de úgy ül körülötte a 13 szereplő, mintha az Utolsó vacsorát néznénk, ami egyébként ugyanígy kicsit magasabban van. Itt Pesten mi, a nézők ugyanúgy nézzük (mondjuk csak ha nem az erkélyre szól a jegyünk) hogyan ebédelnek egy másik világban, mint ahogy Milánóban a turisták, vagy ahogy valaha a Santa Maria delle Grazie kolostor szerzetesei.

full_005744.jpg
Elidegenítő bordély a Mikszáth téren

Díszletnéző új rovatunkban megnézzük milyen szoros kölcsönhatásba került mára színház és képzőművészet, milyen az átjárás a művészeti ágak között. Annak próbálunk utánajárni, mi tapasztalható meg ebből a hagyományosnak mondható színházi keretek között – milyen darabokban tudjuk felfedezni a kortárs képzőművészet hatását, vagy milyen színpadképek vannak, amik szinte műalkotásként jönnek létre, vagy hová hívnak meg képzőművészt látványtervezőnek. Arra is szeretnénk felhívni a figyelmet – amire a hazai, színész- és rendezéscentrikus színikritika nem nagyon szokott kitérni – hogy a színházakban néha milyen komoly látványok, műtárgyegyüttesek készülnek. De ezek általában a képzőművészet körébe sorolt installációkkal ellentétben gyakran eltűnnek a süllyesztőben, ahelyett, hogy megőrződnének. 

full_005968.png
Hangképek

A tánctól a színházba érkező Horváth Csaba előadásainak absztrakt látványvilága a kellékek mellett legelsősorban előadóinak mozdulataiból – tehát testekből építkezik. Talán ezért hiányzik Horváth Csaba mellől egyetlen, meghatározó tervező. Ez akkor is így van, ha Benedek Mari jelmezeit vagy Antal Csaba nevét muszáj kiemelni az életműben: előbbi alkotója Az öngyilkosnak is, és mindketten például az azt megelőző Vaterlandnek (2017). Az elmúlt évek egyik legfontosabb Horváth Csaba-bemutatója, A te országod (2015) esetében pedig Mocsár Zsófia neve megkerülhetetlen, akinek „négyzetrácsos”, majdnem kubista díszlete lényegi dialógusban áll ezzel a színházzal.