Állandó véleménycikk-szerzőnk, Jósvai Péter a művészetben bevett gyakorlatnak számító kisajátításról ír, két olyan példát vizsgálva, ahol ezzel nem volt minden rendben. Legalábbis mai szemmel nézve. Most, amikor minden művészeti ágban átalakulóban vannak az eddig bebetonozottnak hitt hatalmi viszonyok, visszamenőleg is kritika tárgyává lehetnek akár a legnagyobb idolok is.

Az úgynevezett appropriation – kisajátítás, eltulajdonítás – különös jelenség a képzőművészetben. Ma persze, a mémek és a közösségi média világában már megszoktuk, hogy az egyik ember expresszióját egy másik ember a következő másodpercben már sajátjaként adja elő. Ezzel együtt, ha nincsenek meg egy mű tisztán lekövethető keletkezési gyökerei a közreműködő művészek, művek említésével együtt, akkor hiba keletkezik a vizuális kultúra szövésében. Amit egyszer majd úgyis helyre tesz vagy a közösség, vagy a természet. Az alábbi sorok a közösség erőfeszítését tükrözik.

1. Virginia Woolf

Ha ez itt most egy előadás lenne, azzal indítanék, hogy „nők a képzőművészetben”, és ezt rögtön párhuzamba is állítanám Virginia Woolf előadásával, „nők az irodalomban”, amelyből végül a csodálatos Saját szoba (A Room of Your Own) keletkezett. Ez nem kevesebbet állít tézisként, minthogy ahhoz, hogy valaki regényt írjon (mondjuk: élvonalbeli műveket hozzon létre bármilyen művészeti ágban), szükséges, hogy rendelkezzen független jövedelemmel és egy saját szobával. Woolf kimondja: nincsenek nők a 19. századi irodalomban, illetve, akik vannak, azok azért elbírtak volna némi extra adag életélményt, utazásokat, világot látást és hasonlókat. Hozzáteszi, hogyan is várhatnánk, hogy valaki (jó) regényt írjon, amikor a napjait egy nappaliban tölti, ücsörögve, hímezgetve, bájcsevegve, kitéve a ház férfijai és a vendégek társalgási kedvének (hogy csak ezt említsük); és nem tud visszavonulni a szobájába, mert nincs neki olyan.

Woolf, miközben a regényírás kapcsán megvilágította ezt a jelenséget, a lányok és nők elnyomott helyzetét, olyan dolgokat mondott ki, amiknek a férfiak nem örültek, és nem örülnek azóta sem, hiszen leleplezte azt az egész berendezkedést, amelynek hatalmukat köszönhetik. Nem örülnek, lásd: „Nem félünk a farkastól” – egyetemista vicc egy Greenwich Village-i kocsma wc-jének a falán, a piszoárok felett, itt pillantotta meg Edward Albee is darabja címét: Who's Afraid of Virginia Woolf?

Nem csajok írták oda, az biztos, és nem is csajok nevettek rajta. Köszönet Albeenek, ez a poénkodás bekerült a Nyugati Civilizáció kultúrájába „örökre” – akármit jelentsen is ez. Woolfba belerúgni – Albee nem ezt tette – egyfajta férfias gesztussá vált; még egy igazán jó második világháborús angol filmbe, az Enigmába is bekerült egy párbeszéd, amelyben az egyik pasi azt mondja: „Virginia Woolf legjobb műve az volt, hogy megölte magát.” 2001-es film, azaz a maszkulin Woolf-utálat mint kollektív csapatjáték, átszivárgott még ebbe az évezredbe is.

De miért számít Woolf most? Csupán csak azért, mert egy „nők a képzőművészetben” című képzeletbeli előadást szerettem volna felvezetni, feminista (a nők minimum egyenrangúságát aláhúzó) szándékkal. A kép pedig, amelyre szeretném a figyelmünket ráirányítani, Evelyn McHale műve.

2. Evelyn McHale

Esti kép. Így emlékszünk rá, a hangulata miatt, pedig nappal készült, reggel 10:40-kor, csak kontrasztos, plusz nyilván nem sütött a nap. Egy fiatal lány leugrott az Empire State Building kilátójából és egy autó tetejére esett. Az autó teteje behorpadt, üvegszilánkok mindenütt, a lány ruházata nagyjából mégis ép, leszámítva a harisnyáját, ami által az egész olyan, mintha a szüzességét veszítette volna el az ágyon, amit az autó behorpadt teteje képez számára, immár nyughelyül. Nem akart feleségül menni a vőlegényéhez, derült ki búcsúleveléből.

Evelyn McHale-nek hívták, 23 éves volt.

A lány gyönyörű performanszot hajtott végre, s végül reflektorfénybe került egy arra járó fotós, Robert Wiles kamerája, s a LIFE magazin révén. Az autó behorpadt teteje nemcsak ágy volt, hanem színpad is.

Pici magyarázat, ami az öngyilkosság indítékát illeti. Búcsúlevelében azt írja, jobb lesz a vőlegényének nélküle. S hozzáteszi, túl sok van benne – mármint Evelynben – anyja tendenciáiból. Evelyn anyja nem-diagnosztizált és nem-kezelt depresszióban szenvedett, ez vezetett a válásához, állapították meg utólag akik, Evelyn McHale történetét kutatták.

Mindezt tekinthetjük úgy is: Evelyn félt attól, hogy az ő hibájából, örökölt depressziójából (?) kifolyólag rossz és boldogtalan lesz a házassága. De hogy jut eszembe mégis azt írni, hogy nem akart feleségül menni a vőlegényéhez? Intuíció, Sylvia Plath Üvegbúra című önéletrajzi regénye alapján. Illetve intuíció Virginia Woolf öngyilkossága s búcsúlevele alapján. Woolf sem hibáztatja ebben férjét semmiért, sőt hálás neki, mindenért. Plath pedig zseniálisan mutatja be, hogyan veszi egy pasi készpénznek, hogy a lány élete legnagyobb dobása az, hogy hozzámehet feleségül.

Formailag, a szavak direkt jelentését tekintve nem nehéz önlebecsülést és önutálatot belelátni a lány búcsúlevelébe, mindössze annyit kell elfogadnunk, hogy a legfontosabb dolog az életében az volt, hogy jó feleség váljon belőle. Vőlegénye elmesélte a riportereknek, „Evelyn aggódott, valami buta ok miatt, hogy nem elég jó ahhoz, hogy a feleségem legyen, de azt hittem, sikerült lebeszélnem erről a buta képzetről”. Ehhez csak annyit tehetünk hozzá: hát, úgy látszik, mégsem sikerült…

Persze, az általános elképzeléseket tekintve (arról, hogy egy nő mit vár az élettől) a narratíva, hogy félt, hogy nem lesz eléggé jó feleség a férje számára, nagyjából illeszkedik abba, ami történt, viszont lehetséges egy másik verzió is, és az már tökéletesen illeszkedik az egész történethez. Csak annyit kell feltételeznünk, hogy azért nem akart megházasodni, mert rettegett, nem lesz belőle más, csak feleség, háziasszony.

Evelyn a háború idején érettségizett, és utána rögtön beállt a hadseregbe, a női hadtestbe, ahol „irodai gépkezelő” volt a beosztása. Titkárnő, mondhatni. 1944-ben, miután leszerelt, elégette az egyenruháját. Szomorú volt? Depressziós? Vagy inkább frusztrált és dühös? És impulzív? Vőlegényével '45 szilveszterén ismerkedett meg. Esküvőjük '47 júniusára volt kitűzve. Előző év júniusában vőlegénye bátyja házasodott, és az esküvőn Evelyn koszorúslány volt, a ceremónia után azzal tépte le magáról a ruhát: „nem akarom ezt még egyszer látni [megtörténni]”. Depresszió? Szomorúság? Baja volt magával? Vagy utálta a házasság intézményét, kezdve az esküvőkkel?

Öngyilkossága után vőlegénye a riportereknek azt nyilatkozta: „amikor búcsúzásként megcsókoltam, normális volt és olyan boldog, mint bármelyik lány, akit hamarosan feleségül fognak venni”.

„Boldog és normális”? Ez akár egy Sylvia Plath-regény egy sora is lehetett volna. „Mint bármely lány, akit feleségül fognak venni”? Ebből mellesleg kiderül, kinek a rögeszméje az, hogy Evelyn életének legnagyobb dobása az, hogy feleségül veszik. Vegyük észre, továbbá, hogy nem azt mondta: „amikor megcsókoltuk egymást” (we kissed good-bye), és nem azt, hogy „összeházasodik” (get married). Beszédes részletek. S vajon Evelyn bárkiben is együttérzést, szimpátiát tudott volna kelteni, ha azzal állt volna elő, hogy nem akarok férjhez menni, ennél sokkal többet várok az élettől, nem akarok az anyámmá válni? S vajon egy pszichológus hogyan értelmezné egy fiatal lány ismételt elidegenítő próbálkozásait a vőlegénye felé? „Attól tartok, nem leszek eléggé jó feleség a számodra"…?

3. A performansz

Evelyn McHale előadott valamit, performanszot csinált. Demonstrált, azt demonstrálta, amit magáról, a világról, és benne a saját helyzetéről gondolt. Megkomponált egy jelenetet. Olyan gesztust talált ki, ami megoldja az életét. Mármint, elnézést, a konfliktust, ami felbukkant az életében.

Azt mondani, hogy nem volt normális, vagy hogy zavarodott lett volna, nonszensz. Azt mondani, hogy öngyilkossága hirtelen ötlet volt, ugyancsak valóságtól elrugaszkodott állítás. Hogy kétségbeesésében tette volna, szintén nonszensz.

A demonstráció üzenete annyi volt: ő egy szép és értékes személy, aki megérdemelte volna, hogy szabadon és boldogságban élhessen, de tragikus módon ennek lehetőségétől megfosztották őt a körülményei. Pontosabban az egész berendezkedés, a „rendszer”. Nem volt hova fordulnia. A fatalista szabadságot választotta – élet, túlélés nélkül. Fejesugrás a semmibe. Az égbe. Szabadon halt meg és szépen. Ezzel az általa komponált jelenettel és a fotóval örökre beköltözött az emlékezetünkbe. Ahogyan a katonatisztek felveszik magukra – lásd Egy asszony illata – egyenruhájukat az összes kitüntetéssel, úgy „vállalta fel” saját ünnepi kinézetét, kosztümben, s prezentálta saját magát Evelyn McHale az utókor számára.

4. A fotó

Robert Wiles-t nem lett volna szabad sztárolni azért, hogy ennyire szép fotót készített, mivel ez nem az ő jelenete, nem az ő performansza. Ezt a szépséget nem Wiles hozta létre, és nem is a LIFE magazin, ahol a fotó megjelent. Wiles csak arra járt, és érzékelte, hogy szép, amit lát, úgyhogy lefotózta. Ma, aki Oslóban a Nemzeti Múzeumban lefotózza a Sikolyt, ugyanazt teszi, amit Robert Wiles tett 1947. május 1-jén, vagy amit a koncerteken tesznek a rajongók a telefonjaikkal. Lefotózzák, ami előttük van és tetszik nekik.

Az, hogy Wiles fotóját a „the most beautiful suicide” (a legszebb öngyilkosság) címkével látta el a kollektív emlékezet, annyiban félreértés, hogy – egyébként nyilvánvalóan – nem a fotónak szól, hanem annak, amit a fotó megörökít: Evelyn McHale öngyilkosságának. Ezért pedig Wiles-t elismerés illeti, mindenképp. Érzékenyen tolmácsolta a lány művét. Szépségként közelített meg és dolgozott fel egy bűnügyi helyszínt, egy „crime scene”-t. Objektivitás helyett teljes odaadással dolgozott, szépségként közelítette meg a lány halotti ágyát, urbánus nyugvóhelyét a város közepén, egy behorpadt autó tetején, a városban, amely sosem alszik – ami azt illeti csoda, hogy Ginsberg nem készített verseiben képeket Evelyn McHale-ről. Warhol azonban igen.

5. Warhol színre lép

Andy Warholt (sokkal) kevésbé illeti meg, nézetem szerint, bármiféle elismerés a Fallen Body (Lezuhant test) című „művéért”, mint Robert Wiles-t Evelyn McHale öngyilkosságának dokumentációjáért.

Warhol persze ugyancsak megérdemelné az elismerést, mivel neki köszönhetjük, hogy ez a kép nem tűnt el a történelem süllyesztőjében – bár azért a LIFE magazin archívuma sem nevezhető süllyesztőnek (lásd LIFE címlap). Megérdemelné az elismerést, de csak akkor, ha Evelyn McHale személyét állította volna reflektorfénybe, a lány drámáját, a performansz szépségét, és nem önmagát, Andy Warholt. Ráadásul azzal, hogy ezt a rigid, törvényszéki címet adta a képnek – amit nem is ő fotózott –, hogy Fallen Body, azzal nem kevesebbet kísérelt meg, minthogy elvegye a lánytól azt, amiért az egész rituális performanszot elkövette: a nevét és a történetét.

Ez nem egy lezuhant test, hanem Evely McHale. És nem, Warhol nem az öngyilkosság tragikumát akarta ezzel kihangsúlyozni, hanem névtelenségbe taszítani a lányt, a show hostját, létrehozóját, főszereplőjét és áldozatát, a show-t pedig elvinni. De nemcsak a show-t, hanem azt az 1 másodperc hírnevet is, amit a szépségre és művészetre nyitott fiatal fotós srác kamerája szerzett neki. Elvenni, kisajátítani, a maga számára. Ráadásul még egy sorozatot is csinált belőle, Death and Disaster (Halál és katasztrófa) címmel, amiben nehéz nem észrevenni az elkendőzés kísérletét – mintha azt nyilatkozná: Evelyn McHale, ja, igen, tényleg, szerepel az egyik művemben, egy sorozatom egyik képeként, szegény lány, mi is volt vele?. Úgy tűnik, hogy bár elmondása szerint egy légi katasztrófa és Marilyn Monroe halála ihlette a sorozatot, igazából Evelyn performanszának képe volt a sorozat első darabja, 1962-ben. Imádom Warholt – nem vagyok ezzel egyedül –, és ha én lettem volna a helyében, valószínű, hogy én is elkövetem ezt az önző tettet, de szerencsés vagyok, mert már abban a poszt-poszt-poszt korban élek, amikor erre nem kerülhet sor, mert az emberek ma már köszönetet mondanak a közreműködőknek, és igyekeznek elérni műveikkel kapcsolatban a kontribúciós transzparencia jó, sőt kielégítő állapotát.

Nem, nem azt mondom, hogy durva és szenyó férfiak elveszik a nőktől a művüket, gondolataikat, felhasználják az érzékenységüket. Nem ezt mondom, hanem azt, hogy érzékeny férfiak, zseniális művészek – lásd Warhol vagy a Pink Floyd (!) – a limelight vonzásában hajlamosak előretolni magukat egy-egy nő elé, és mivel ezt mindenki elfogadja (és a mindenki többsége férfi), élvezik azt, amit így szereztek, az örök életet a művészet templomában, azaz egyszerűen élnek ezzel a kínálkozó lehetőséggel.

6. Egy másik nő (fiatal lány) zseniális performansza: Clare Torry

A Pink Floyd remek példa ugyanerre. Tökéletes művészek, a Dark Side of the Moon pedig tökéletes mű. És ebben a zeneműben ott van, mint egy kakaós csiga közepe, a legpuhább, legédesebb, leglényegibb, legkatartikusabb rész, a The Great Gig in the Sky – a „visítozó” női hang a csodás zongoraalapra, egy „aktusívet” leírva, szavak nélkül, tisztán, esszenciálisan.

A „nő”, azaz a 25 éves lány neve Clare Torry. Megkérték, hogy menjen el vokálozni a stúdióba a Pink Floydnak. Erre egy vasárnap este került sor, este 7 és 10 között. Az első egy-két nekifutás nem sikerült jól. A lány olyanokat énekelt, hogy „oh, baby” – jegyezzük meg, a vokálok általában ilyeneket énekelnek. Mondták neki, tartsa ki jobban a hangokat, énekeljen hosszú, elnyújtott hangokat. Ezt is megcsinálta, de így teljesen hasonlót énekelt, mint a zongoraalap. Értsd, másolta a zongora akkordjait, hosszú, kitartott hangokkal, amiben nincs túl nagy fantázia.

Ekkor Clare Torry arra gondolt – emlékszik vissza –, „azt kellene tettetnem, hogy én is egy (önálló) hangszer vagyok a zenében" (és nem egy háttérillusztráció – J. P.). Megjegyzi továbbá: „nagyon jó hangzást kaptam a fülesben a hangmérnöktől, visszhangos, de nem túl visszhangos, és a hangom, ahogyan behunytam a szemem, mint mindig éneklés közben, minden felett lebegett, az egészet beborította, az egész zenét" (a visszaemlékezések itt olvashatóak angolul).

Jött az újabb felvétel, és felénekelte „a” tracket. A tracket, amit emberek milliói, százmilliói ezerszer és ezerszer hallottak, hallgattak meg életünkben, átélve a katarzist, amit zene csak nyújthat, Beethoven, Sosztakovics, Bach és Mozart mellett, s a tökéletesség élményét a legközvetlenebb módon. Nem nagy dobás, mondhatja esetleg valaki, mert ilyet mindenki tud ma már. De, igenis, óriási dobás, mivel ma mindenki azt tudja, ami már megvolt, ez pedig akkor még nem volt meg. Ha Clare Torry szólója „nem nagy dobás”, akkor Mozart sem nagy dobás, de a Pink Floyd sem. A Pink Floyd egész zenéje pontosan annyira nagy dobás, mint Clare Torry e feléneklés „gig”-je. Szép, hogy a szám címében ott van a „gig” mint zenés hakni, meló, fellépés. Ez volt Clare Torry „gig”-je. In the sky.

Chris Thomas visszaemlékezése szerint Clare Torry, miután felénekelte „a” tracket, még finoman elnézést is kért a srácoktól. Nézetem szerint ez picit sem annak volt tulajdonítható, hogy azt gondolta volna, nem eléggé jó, amit csinált, hanem annak, hogy annyira precedens nélküli, annyira máshoz nem hasonlítható, sehova nem tehető volt, amit ott és akkor együtt létrehoztak, hogy alkotótársai visszajelzését várta. A srácoknak ott helyben a nyakába kellett volna borulniuk. Ehelyett kiment az album és évtizedeken át foglalta el a minden idők legjobb zenéjét megillető helyet, minden megítélés szerint, ahogyan ma is, viszont Clare Torry, anno, csak egy feléneklős fizut kapott (30 font, mai értéken állítólag 400 font, azaz, 160 000 forint), és senki sem kereste meg, hogy ünnepeljék együtt a srácokkal a Dark Side of the Moon sikerét. Nem kapott pénzt az album bevételeiből sem. Végül perelnie kellett. Erre 2004-ben került sor. És amint Torry előállt a követeléssel, a srácok átgondolták a dolgot, még a bírósági meghallgatások előtt egyezségre jutottak, és 2005-től a szám már hivatalosan úgy létezik, mint Richard Wright és Clare Torry műve. Örülünk, Vincent? Igen! NAGYON-NAGYON!

7. Fallen for FREEDOM – my beautiful jump in the sky

Visszatérve Evelyn McHale-hez, ma mind szerencsések vagyunk, mert már láthatjuk e műalkotás teljes egészét, azt, ahogyan Evelyn McHale végső kétségbeesésében kilátástalanságában egy, a kifejezés (expresszió) szintjén tökéletesen megtervezett öngyilkosság elkövetéséhez folyamodott. Egy szép és letisztult „show”-t adott elő. Olyan szépet, amilyennek elképzelte. Bár lehetett volna, hogy amikor a szél felkapta a sálját a kilátó mellvédjéről, s látta lágyan aláhullani, akkor hirtelen mintegy átélte volna saját semmivé válását, és úgy döntött volna, „írok egy regényt, önéletrajzit!”. Bárcsak… De nem így történt, sőt éppenséggel lehet, hogy az aláhulló sál csak még inkább csábította a repülésre – a fellépésre, a fejesugrásra az égbe.

Evelyn McHale teljes műgonddal komponálta meg a jelenetet. Ahogyan a vőlegényének nem, úgy az őrnek sem tűnt fel semmi a viselkedésében – pedig alig három méterre állt a lánytól a kilátó teraszán. Evelyn McHale mint egy profi performer, pontosan megtervezte, elképzelte, mit fog csinálni, és tökéletesen hajtotta végre. Nem biztos, hogy bármelyikünk csak úgy fel tudna kapaszkodni egy mellvédre bő 1 másodperc alatt. S nem biztos, hogy eszünkbe jutna az épület kiugrásait elkerülendő ténylegesen fejest ugrani az égbe, illetve hogy mindez sikerülne is. Abban, amit tett és ahogyan tette, abszolút nyilvánvalóan ott van a tökéletességre való törekvés, a tökéletesség áhítása. Ugrott, a többit pedig rábízta a szélre és a gravitációra.

Tiszta és szép jelenettel lépett ki az életéből. Gyönyörűen öltözött fel, hiszen nem akármilyen megjelenésre készült. Kabátját az erkély korlátjára rakta. Ott volt kis táskája is, benne a búcsúlevéllel, amelyben mindenki számára megnyugtatóan elvarrt minden szálat, s ott volt a fehér selyemsálja is, amit a szél felkapott, odalent pedig egy közlekedési rendőr azelőtt pillantotta meg a levegőben, mielőtt hallotta volna a hatalmas csattanást. Kosztümben lépett fel, abban ugrott, abban repült. De nem gondolt a közönségre – ezért is tökéletes mű a performansza, mert nem közönségnek készült. Valószínűleg saját maga előtt akarta bizonyítani, hogy egy értékes, tehetséges, szép lány volt, aki megérdemelte volna a boldogságot és a szabadságot és rengeteg hozzá méltó kalandot az élettől.

Nos, mindez átjött a számunkra is… Köszönet a művészileg nyitott fotós növendék srácnak, aki arra járt, mintegy angyali beavatkozásként. A kép címe az lehetne: Fallen for FREEDOM – my beautiful jump into the sky. Mindkettejük életének legeslegjobb képét készítette el (több képét nem ismerjük). Gyönyörű képet egy gyönyörű performanszról, amelynek szépségét még Andy Warhol is megirigyelte…