Szeptemberben rendezték meg Szabó Dezső A fény határai című kiállítását a Vintage Galériában, amely tematikájában szorosan kapcsolódik a tavalyi Exposed, valamint a tavaly előtti Black & White/Fekete-fehér kiállításhoz. Mindhárom anyagnál a fotográfia, mint eszköz és anyag, a fotografikus kép, mint kép, mint nem-festmény, a kép mint tárgy és a kép mint mű áll a középpontban. Ezek a teoretikus kérdések foglalkoztatják Szabó Dezsőt már a kezdetektől, a korai absztrakt, majd monokróm képektől a kilencvenes évek végének, illetve a kétezres évek elejének fotográfiáin keresztül, az utóbbi évek munkáiig bezárólag. Az utolsó kiállításokon a fókusz a tisztán fotográfiai eszközökre irányult.

A fény határai című kiállításon bemutatott művek újabb kérdésekkel gazdagítják a korábbiakat. Itt nem egy külső lámpa fénye, nem a vegyszerekkel kezelt vagy épp kezeletlen felület és a fény viszonyában jön létre a „kép” (mint látvány, és mint tárgy egyaránt), hanem különféle pirotechnikai eszközök okozta fényhatásoknak a függvényében, amely eszközök égési ideje határozza meg az expozíció idejét, a feketedést, mi több a kialakuló „formát”, „mintázatot” is. A képek „… események nyomait őrzik. Lényegében heves égések mintázatai rögzültek…”, írja Szabó Dezső a sorozatról.
Kiszorul minden referencialitás, minden utalás a fényképen kívüli „valóságra”. A fotogramoknál a tárgy képe önmagára mutat, a kemogramoknál pedig végképp megszűnik minden ilyen jellegű kapcsolódás valamiféle képen túl referenciához. A kép önmagára zárul mindazon anyagokkal, amelyek jelenlétükkel alapozzák meg a képet, mint a fény képét. A különbséget az egyes lépések sorrendiségének a változása eredményezi, amelyek esztétikai minőségekként jelennek meg. Fény nélkül nem léteznek. A legszélsőségesebb esetben is a fényre kerülő, korábban exponálatlan papír „exponálódik”, majd folyamatosan változtatja megjelenését az eltelő idő függvényében.

A fény határai / Limits of Light I A-C, 2017, Luminogram, silver print, 58x48cm each. Forrás: vintage.hu

Az Exposed kivételével az eljárást tekinthetjük tehát fotogramnak, abban az értelemben, ahogy Moholy-Nagy László gondolkodott erről, mikor arról írt, hogyan nyílik lehetőség a fényfolyamatok direkt rögzítésére a fényérzékeny réteg segítségével. Ezt az optikai formálás saját törvénnyel rendelkező formájának tekintette,^[1] a fényalakítás olyan lehetőségének, ahol a fény egy teljesen új alkotóeszközként szerepel.^[2] Számára a fotográfiát képalkotó eszközként az tette fontossá, hogy általa maga a fény vált láthatóvá. Egy olyan eszköznek tekintette, amely révén a fény akár önmagában, tiszta formájában, akár azáltal ahogy a tárgyakról visszaverődik, vagy, ahogy azok azt elnyelik, válik a képalkotás legfőbb elvévé, minden más csak ebből következett. Nem a valóság ilyen vagy olyan reprezentációja volt fontos számára, nem annak képmását akarta létrehozni úgy, hogy a fotográfiában rejlő lehetőségekkel tegye annak hétköznapiságát artisztikussá. Ahogyan Malevics fehér négyzetét az elbeszélő képet helyettesítő projekciós felületnek tekintett, hogy azon láthatóvá legyenek a fény- és árnyékhatások^[3], hasonlóképp használta a fényérzékeny anyaggal bevont felületet is (amely szintén fehér volt). Elsősorban a fényjelenségek megragadásának a módozatai érdekelték (a „reprezentáló” felvételeken is), a fotogramoknál pedig kimondottan a fény és az anyag interakciója, kölcsönhatása.
A fotográfia tehát Moholy-Nagynál fényalakítás (vagy inkább alakítás a fénnyel, fényformálás), Szabó Dezsőt viszont ezen túlmenően a fotográfiához használt anyagok problémája foglalkoztatja, amihez ugyan sajátos módon, de hozzátartozik a fény is. Moholy-Naggyal ellentétben őt a fotónyersanyag nem csak annyiban érdekli, hogyan lehet létrehozni segítségével a világos-sötét viszonylatokat, ami végső soron a fényalakítás alapja és lehetősége, hanem maga a „nyersanyag”. Nem a fény játssza a főszerepet, hanem az is csak egy olyan alkotóelem, mint a vegyszerek. Ezen túl nála a keret is része a műtárgynak, tehát nem a papír szélén ér véget az, ami a mű anyaga, hanem azon túl, mintegy amikor a tárló is része lesz az installációnak. Itt tehát a közvetítőről (médium) is szó van, nem csak a „képről”, mint láthatóról, illetve a „képről”, mint tárgyról.

A fény határai / Limits of Light II A-B, 2017, Luminogram, silver print, 58x48cm each. Forrás: vintage.hu

A fény határait tehát Szabó Dezső maga jelöli ki, amelyek minden fotográfiai képalkotásban a lehetőségek határait jelentik. Fény nélkül nincsen kép, illetve tulajdonképpen lehet, de nem látható, pusztán a tárgy, a hordozó, az eszköz, az a bizonyos közvetítő. Bár szélsőséges esetben az exponálatlan fotográfiai nyersanyag — akár fotópapír, akár film — lehet az, ami a képet megalapozza, de ott a fény hiánya teszi ezt lehetővé, tehát mégis csak a fény negatívan.
A fény határairól így átvitt értelemben lehet beszélni. A fény itt az, amely egyben lehetőség, de ugyanakkor korlát is, a legfőbb eszköz, amely lehetővé teszi a művet, az alkotást, a válaszokat a felvetett kérdésekre, így az „igazság” érvényre jutását is. A fény határai kijelölik az alkotás határait, Szabó Dezső művészete határait, egyértelműsítik azt a közeget, amelyen belül az érvényes. A fotográfia e formájánál a határ egyértelmű: megsérthetetlen, áthághatatlan, amelyen túl fotográfiai szempontból már nincs semmi. A fény határai egyben Szabó Dezső ilyen irányú művészi útkeresésének a határait is jelentik — ami ezen túl van, ami ezen túlmutat, az már nem a fotográfia problémakörébe tartozik, hanem egyéb képelméleti, művészetelméleti vizsgálódások köre.
Ez viszont egyértelműsíti a kapcsolatot korábbi munkáival, amelyek a monokróm festészet területén nyert belátásokon alapultak, és amelyek itt egy radikális, letisztult formában kerülnek ismét előtérbe. Szabó Dezsőt kezdetektől foglalkoztatta, hogy mennyiben más a fotográfia, mint a képalkotásnak a festészetétől radikálisan eltérő módja. Legalább ennyire fontos kérdés volt, hogy a mik a különbségek és a hasonlóságok a létrehozott tárgy esetében. A fotografikus úton eleve csak kép jöhet létre, mert az eredmény mindig már bekeretezett, lehatárolt (már a kamera keresőjében, illetve a matt üvegen is). Ezért is lényeges, hogy a kamera elhagyásával viszont ez az eleve adott keret nem áll elő, így maga dönt a kép létmódjáról, határáról. Ez bizonyos értelemben tekinthető visszalépésnek a festészet irányába, és távolodásként értékelhető a technikai médium logikájától, de ezen a ponton szemmel láthatóan már nem a fotográfiai problémák foglalkoztatják, hanem a fotografikus anyagok és a fény abban az epochális formában, ahogy arról Hubert Damisch ír.^[4]

A fény határai / Limits of Light IV A-B, 2017, Luminogram, silver print, 58x48cm each. Forrás: vintage.hu

A hangsúly a képre, a vegyszerekre és a fényre helyeződik, amelyek egymással való kombinációja adja a végeredményt. A fotográfiára irányuló kérdések túllépnek a fotografikus képre irányuló kérdések körén, és inkább a (fotografikus) képre, mint tárgyra irányulnak. A tartalom és a forma metafizikai kettőssége felbomlik^[5], illetve jelentésük megváltozik, mivel a tartalom és forma folyamatosan „oszcillál”, pontosabban az, hogy mikor mi konstituálja a tartalmat és mi a formát. Szabó Dezsőnél: a fény lehet médium, majd lehet forma, akárcsak a fotópapír (a képpel együtt) lehet forma, hogy aztán médium is legyen, és így tovább. Ebből egy olyan komplexitás adódik, amely összetettségében ráirányítja a figyelmet a fotografikus kép bonyolult struktúrájára (analóg fotográfiáról gondolkodva), amely figyelmen kívül marad, ha a fényképet a világ reprezentációjaként látjuk. A fotópapír és a vegyszer — bár szükséges, nélkülözhetetlen — ugyanúgy figyelmen kívül maradt a hagyományos fotográfiai képalkotás folyamatában, mint a képalkotó eszköz és a fény. Az egyedül fontos dolog itt a látvány volt, amely képként megjelent a hordozó felületen, vagy ha nem, akkor az, ami ehhez képest többletként tartozott a műhöz, nem tudta kikényszeríteni az őt megillető figyelmet. A kép létrehozásának folyamatában így minden ennek a végső látványnak rendelődött alá. A fenti alkotóeszközök ebben a viszonyrendszerben reflektálatlanul kaptak helyet. A médium és a forma kapcsolata itt, Luhman gondolatkísérletét követve, arra irányítja rá a figyelmet, hogy az alkotói szándék nem egy reprezentáció létrehozására irányul, hanem azokra a tényezőkre, folyamatokra, amelyek eredménye ez a reprezentáció, illetve arra a médiumra, amely hordozza és közvetíti ezt a „képet”. Miközben Szabó Dezső dekonstruálja a fotográfiát, a rögzítés folyamatát, a fotografikus képet, és elemeire bontja a képalkotás, a kidolgozás folyamatát, rákérdezve mindezek lényegére, mégsem mond le a képről, mint a folyamat végeredményéről, amely önmagában nyugvón