A MŰTŐ független, artist-run platform és művészeti kollektíva, amely 2016 óta mutat be változatos programokat, s fiatal, magyarországi és nemzetközi művészekkel együttműködésben dolgozik a képzőművészet határainak tágításán. A MŰTŐ közössége kritikus kurátori megközelítésen és DIY kultúrán alapuló, demokratikus struktúrákra épül. Ennek a közösségnek én is tagja voltam, valamint vagyok is az Alterum artist-run network projekten keresztül. Most Kókai Zsófiával, Pálhegyi Flórával és Romhány Veronikával beszélgettünk a MŰTŐ jelenéről és jövőjéről, változó struktúrákról és táguló horizontokról.

Kókai Zsófia (1991) kurátor, nonprofit művészeti modellek kialakításával és kutatásával foglalkozik. A generációjára összpontosító kiállítások és projektek érdeklik, melyekben a művészekkel szorosan együtt dolgozik. Kurátori projektjeiben a növekvő bizonytalansággal, prekaritással, valamint a társadalmi és személyes dilemmákkal foglalkozik. A Visegrádi Alap támogatásában megvalósuló Alterum – Artist-run hálózat a Közép-Kelet-Európai régióban projekt koordinátora és társkurátora. Emellett olyan zenei projektekben vesz részt, mint az MMN blog és a Lahmacun közösségi rádió.

Pálhegyi Flóra (1989) Budapesten alkotó dizájner és képzőművész. A Double Chin Corp. mikrokiadó alapítója és az Ukmukfukk fanzine fesztivál társszervezője. Érdeklődése középpontjában a személyes-anekdotális jellemvonások kollektív tapasztalatokkal való ötvözése áll. Munkájában az egyéni és társadalmi funkciók találkozásánál az emberi interakciók a megismerés szolgálatába állnak, de az identitást nem politikai állásfoglalásként értelmezi, hanem az intimitás megélésére alkalmas eszközként. Visszatérő témái közé tartoznak a nőiséget behálózó társadalmi konstrukciók tragédiái, a mindennapi élet banalitásában rejlő lehetőségek és a szubjektív történelemalkotás. Egyéni projektjeire épp akkora hangsúlyt fektet, mint kollaboratív és interakción alapuló munkáira.

Romhány Veronika (1987) képzőművész, jelenleg Brüsszelben, Belgiumban él. Hosszú távú, gyakorlati alapú művészi kutatásként 2015 óta Nimova Projeckt névvel keretezi kollaboratív munkáit. E gyakorlatokon keresztül a 3D animáció kísérleti, narratív formáira összpontosít – azon belül is az ember és szoftver (mint eszköz) közötti kapcsolatra, amit Romhány egy reciprokális kreatív gyakorlatként értelmez. A legtöbb esetben ezek a projektek a monitorozás, elemzés, megfigyelés vagy álkísérletek segítségével vizsgálják – paradox módon, egy virtuális, laboratóriumi környezetben – az emberi viselkedést, miközben digitálisan rögzítik is azt.

Molnár Ráhel Anna: Mit jelent jelenleg a MŰTŐ? A galéria fennállása óta már a második térben működik, a kollektíva tagsága is változó. Maga a MŰTŐ pedig nyilván követi ezeket a változásokat. Az elmúlt majdnem egyéves időszakban sok kis galéria is online működésre váltott, ti nem kezdtetek ilyen programot. Mi a hozadéka az online jelenlét nélküli, félig hibernált állapotnak?

Kókai Zsófia: Tavaly január-februárban még ment a programunk, aztán leálltunk. Nem is igényeltem a tevékenységünk online helyettesítését, mert számomra fontos a jelenlét, a személyes kapcsolatok. Jött egy szünet, és valamilyen szinten fel tudtuk dolgozni ezt a szituációt. Nyilván mindnyájunknak hiányoznak a közös programok, de sokunknak az egyéni tevékenységei is más fókuszt kaptak, mint pár évvel ezelőtt. Már négy éve működünk, sokan olyan periódusban vagyunk, amikor egyénileg is újragondoljuk a dolgokat. Ez egyszerre jött a karantén időszakával, de nekem van egy olyan érzésem, hogy egyébként is mostanában történt volna meg. 

Pálhegyi Flóra: Az egyéni változások és az, hogy nem próbáltuk meg online térbe átültetni a MŰTŐ-t, hozott egy teljesen új dinamikát a csoporton belül. Lett arra idő, hogy beszélgessünk egymással és megosszuk a tapasztalatainkat. Erre a folyamatos kiállításokra való készülés közben nem volt lehetőség. Gyorsan kellett megoldani helyzeteket, főleg praktikus feladatokról volt szó. Most ez drasztikusan megváltozott. A találkozók sűrűsége nem, csak a témájuk és a hangulatuk. Nekem ez sokat segített abban, hogy közelebb kerüljek magához a közösséghez, de a MŰTŐ céljaihoz vagy működéséhez is.

Kókai Zsófia: Sokszor kérdés volt, hogy a MŰTŐ kollektíva-e vagy artist-run space, de mindkettő. Ez az elejétől így volt. Nagyon korán csatlakoztam még egy más összetételű csapathoz, más hangsúlyokkal, de a közösség gondolata mindig is megvolt. Akkor nagyon fontos volt, hogy a programokra koncentráljunk, most viszont az került előtérbe, hogy kollektívaként is gondolkodjunk együtt. Most pont készülünk egy közös kiállításra.

Romhány Veronika: Az én helyzetem elég kétélű, hiszen aktív (akár csak online) tevékenységek híján nehéz integrálódni, integrálva maradni külföldről. Ahogy beszélt róla Flóra is, a korlátozások miatt megváltozott a találkozók stílusa is, és most sokkal nagyobb hangsúlyt kap, hogy aktualitásokról beszéljünk, hogy közeledjünk egymáshoz, ami fontos a baráti viszonyok mélyítéséhez, viszont ehhez nehezebb online kapcsolódni, főleg a pandémia alatt, hiszen nincsenek közös élmények vagy pontok... Amikor ilyen találkozók vannak, én sokkal inkább a saját távolságomat érzem, ami az online meetingek árnyoldala. Ha valami praktikus dologról van szó, például tartalmak, videó, tervek satöbbi, ahhoz eleve könnyebb nekem is kapcsolódni. Ez a távolság nem biztos, hogy rossz egyébként, de ezt a totális online jelenlétet én ellentmondásosan élem meg.

Volt egy terv, hogy a MŰTŐ-nek legyen egy brüsszeli meghosszabbítása. Ez egyelőre stagnál, de nyilván nem lett elfelejtve. Mi volt az elképzelés?

R. V.: Egy olyan térbe költöztem pár hónappal a pandémia kezdete előtt, ahol galériatér is volt, benne rengeteg lehetőséggel. Nekem az volt az elképzelésem, hogy összekössem, ha máshogy nem is, de kisebb, eseményjellegű kollaborációk révén a brüsszeli és a magyar alkotókat (zenészeket is beleértve) – nemcsak a MŰTŐ-re korlátozva, hanem az egész budapesti közegből –, ezáltal egy szimbolikus, kollaboratív hidat képezve a két város között. Aztán ezt a szép álmot a leállás és egyéb gazdasági tényezők elmosták ugyan, de maga az elképzelés még él és nagyon szeretném a jövőben ezt valamilyen formában megvalósítani.

P. F.: Ebben nemcsak az lenne fontos, hogy a MŰTŐ-nek Verán keresztül legyen egy helyszíne kint, de itthon is kell egy olyan tér, ami a működést lehetővé teszi. Ez az időszak arra is alkalmas, hogy ötleteljünk rajta, hogyan lehet újra alkotni a MŰTŐ-t egy új fizikai térben.

Az is felmerült, hogy olyan fizikai teret kellene találni, ami a galériás tevékenység mellett megjelenő új működési formákat is támogat – amik esetleg a MŰTŐ anyagi fenntartását is tudják segíteni.

K. Zs.: A helykeresés ismét aktuális. Van egy helyünk, amit közösen bérlünk az 1111 Galériával, gyakorlatilag meghívtak minket, mikor a Heinrich-udvarból költözni kényszerültünk. Abban állapodtunk meg, hogy másfél-két év után egyeztetünk a folytatásról, hogy milyen az együttélés. Amellett, amikről eddig beszéltünk, időközben az 1111 programja is fejlődött, már ők is egész éves tervvel készülnek, és ezért is keresünk újra. Ez pedig jó, legyen minél több ilyen tér. Ősszel végig néztünk a 8. kerület önkormányzati ingatlanjait, olyan szempontok mentén, hogy esetleg ki is tudjunk adni tereket vagy más típusú programszervezésre is legyen lehetőség. A Práter utcán találtunk egy helyet, ami a galéria mellett alkalmas lenne iroda, workshop vagy közösségi tér kialakítására is. Közben kiderült, hogy az aktuális bérleti konstrukció jóval drágább, mint amire számítottunk, viszont időközben elfogadtak egy új civil stratégiát, amiben szerepel egy újfajta kedvezményes, hosszú távú bérleti lehetőség. A pályázás menetének részleteiről még épp most tájékozódunk. Hogyan teremthetnénk meg egy financiális hátteret pályázati lehetőségek nélkül, egy nagyon bizonytalan körülmények között élő művészeti közösségre támaszkodva? Kiket szólíthatunk meg, hogy támogassanak minket ebben? Most ezek a kérdések is felmerültek.  

R. V.: Ez az újratervezés mindenhol jelen van – személyes szinteken és kollektíven a MŰTŐ-ben is. A személyes találkozók nagyon felértékelődtek az online meetingekkel szemben, a helykeresés is ide tartozik. Szerintem mindenki nagyon vágyik rá, hogy legyenek most újra rendes alapok, amire tényleg lehet építeni. 

Azt hiszem, ez globálisan is így van most. Volt szó arról, hogy a MŰTŐ egyszerre artist-run space és kollektíva, én még tovább tágítanám ezt. Csak egy példa, hogy rengeteg együttműködést szerveztetek, szerveztünk zenei projektekkel (nemzetközileg is). Tavaly nyáron csináltunk az aqb project space tetején is egy bulit, ami egy egységes koncepció alatt ment (és része volt pl. vetítés is). Én inkább látom a MŰTŐ-t ernyőnek. A tagok személyes pályája, elképzelése alkotja a kollektívát, de mint szervezet is talán valami ilyesmit jelent, amiben van egy galériás, kiállítási program. Ebben az időszakban viszont arról is lehet gondolkozni, hogy milyen más tevékenységeket foglalhat magába.

P. F.: Ezt teljesen jól látod, hiszen a része is voltál ennek. Én egyre inkább azt érzem, hogy azt is újra kell gondolni, hogy ha mondjuk bizonyos időn belül nem lesz saját terünk, milyen más emberekkel, helyszínekkel tud együtt dolgozni a MŰTŐ.

K. Zs.: Közös megbeszélés még nem volt erről, de már felmerült. Ideiglenesen fix hely nélkül, akár más fókusszal is folytathatjuk a tevékenységünket. Régóta készülünk egy performanszfesztiválra, és már gondolkodunk rajta, hogy hol lehetne ennek a MŰTŐ mellett más helyszíne is. Most azért mindenki bízik abban, hogy lesz saját terünk. Szeretünk egy saját helyhez tartozni, ahová a tágabb közösségünk is kötődni tud.

A Heinrich-udvarban, a MŰTŐ első helyén azért a kiállítások mellett nagyon sok koncert és esemény is volt. Ilyen szempontból a közösségi gondolatot sokkal jobban lehetett ott képviselni. Ez a második térben mindenkinek hiányzott.

R. V.: Igen, de ez közben egy természetes folyamat. A MŰTŐ elkezdett nőni, kiírtunk egy nemzetközi open callt, más nemzetközi projekteken kezdtünk dolgozni. Ez organikusan történt; a közösségi magból, amiből elindult, magától értetődően egy professzionálisabb irányra váltottunk. Most, ha megint teret váltunk, kérdés lehet, hogy milyen módon változtat ez a működésen. Például kérdés, hogy az összes tervbe vett kiállítás az új helyen valósul-e meg.

K. Zs.: Számomra kérdés, hogy azok a projektek megvalósulnak-e, amiket befogadtunk az open callra, vagy lesznek, amik lemorzsolódnak, mert esetleg az adott művész már teljesen másban van. A professzionálisabb, galériás modellt nagyon jó volt kipróbálni, de valószínűleg nem ezt fogjuk folytatni, hanem egy másik fókuszt, másik struktúrát alakítunk ki.

A MŰTŐ programja 2019 elejére kezdett igazán nemzetközi irányt venni. Most, hogy már eltelt egy év úgy, hogy ez a nemzetközi mozgás áll, felmerült bennem a kérdés, hogyan, milyen formákban ápolhatjuk ezeket a kapcsolatokat a távolból; hogyan vehetjük fel őket újra, ha újra mozoghatunk majd.

K. Zs.: Az Alterum nekem még ebben a helyzetben is nagyon sokat adott, így is sokat tanultam ezekről a városokról, működésekről, de arról is, hogy kivel hogy lehet kommunikálni. Ezek a kapcsolatok nem vesznek el. 2019-ben csináltunk egy cserekiállítást a kolozsvári Lateral Artspace-szel. Tavaly pedig Teplán Nórának és Mihaela Hudreának volt közös kiállítása a MATCA artspace-ben. Ezek is nagyon fontosak az együttműködésekben. A kapcsolatok tovább élnek és folytatódnak, tervezünk a megismert emberekkel a jövőben. Ezek nem egyalkalmas dolgok. Lehet, hogy egy ideig még nem lesz utazás, de idővel elkezdünk majd szervezni alternatívákat.

P. F.: Ennek a közegnek ez a mozgatórugója, már csak azért is, mert más a tőkefelosztás, és egyszerűen muszáj az élményekre és kapcsolatokra támaszkodni.

K. Zs.: Szerintem a MŰTŐ-ben épp az a jó, hogy nincs benne semmiféle kényszer. A motivációk vagy a részvétel egyéni hullámzásait is megtartja, kivárja, kivitázza vagy elengedi. 

R. V.: Ez egy önként vállalt csoportosulás, mindenki azért van benne, mert benne akar lenni, és ez nagyon fontos többlet. Bár megjelent egyfajta céges hangulat a rengeteg feladat teljesítése miatt. Egyszerűen azért, mert annyi projektet valósítottunk meg, hogy muszáj volt strukturálni a munkát.

P. F.: Ezt az időszakot nem is tudom, lehetett-e volna máshogy csinálni. A céges szférában sem véletlenül alakultak ki ezek a sémák. Ez nyilván a vállalásnál kezdődik. Ha sokat vállalsz, strukturáltabbnak kell lenned és ezzel sajnos jön egy távolságtartás is.

Igen, csak ezekre kell reflektálni. Én úgy éreztem, hogy idő sincs a reflexióra, ez pedig nyomasztóvá válik, hiába normális a strukturálódás. Ezekről viszont rengeteget kellene beszélni, amire viszont szintén nincs idő.

K. Zs.: Az open call-lal mi is tettünk e felé egy lépést, de kívülről is volt egy igény, ami előidézte ezt a helyzetet. Láttuk, mekkora igény van rá, hogy egyáltalán legyen hely, ahol fiatal művészek ki tudnak állítani projekteket. Mi erre válaszoltunk azzal, hogy máshogy szerveztük meg magunkat és léptünk el egy szervezettebb irányba. Közben viszont tényleg olyan dolgoknak adtunk és adnánk teret, amiknek más esetleg nem.

A cikk a Summa Artium támogatásával jött létre.