A londoni National Gallery meghökkentő kiállítási ötlettel állt elő: Poussin munkásságát a tánc témáján keresztül mutatja be

Az új kiállítás a francia művész vidámabb műveit sorakoztatja fel a múzeum gyűjteményéből, amelyekhez kölcsönzések is csatlakoznak a világ minden tájáról.

A londoni National Gallery első alkalommal rendez kiállítást Nicolas Poussinnek, a francia barokk és neoklasszicizmus 17. századi mesterének, és Poussin táncot és bacchanáliát ábrázoló festményeinek kevés, ám annál jelentősebb műcsoportjára összpontosít – ami szokatlan lépés, tekintve, hogy a művész az ünnepélyesség és a szigor képviselőjeként ismert. „Pont erre van szükségünk a világjárvány után” – nyilatkozta a kiállítás kurátora, Francesca Whitlum-Cooper.

Whitlum-Cooper lelkes hirdetője Poussinnek, és „rémisztőnek” tartja, hogy a művész utolsó nagyszabású brit kiállítása több mint negyedszázaddal ezelőtt, 1995-ben volt a Royal Academy of Arts-ban. Azt mondja, hogy a Los Angeles-i Getty Centerrel közösen szervezett új kiállítás fő mozgatórugója az, hogy „a Louvre után nekünk van a világ legnagyobb Poussin-festménygyűjteményünk”. Ez azonban a legtöbb ember számára, aki ellátogat a National Gallerybe, nem tűnik fel azonnal. „Amikor hat évvel ezelőtt csatlakoztam a galériához, a Poussin-művek egy eldugott sarokban rejtőztek. Nem éreztem úgy, hogy ezek olyan képek lennének, amelyeket az emberek keresnének.”

84ec2795d9865b41c6116d9357f4504864dac26a 1549x1311
Nicolas Poussin: Bacchus diadala, 1635–36, a Kansas City-i Nelson-Atkins Museum of Art tulajdona, fotó: © John Lamberton; a Nelson-Atkins Museum of Art, Media Services jóvoltából

A Poussin and the Dance (Poussin és a tánc) című kiállítás nyilvánvaló célja, hogy a figyelmet a vidámabb, érzékibb művekre irányítsa, amelyeket Poussin viszonylag korán, 1624-es Rómába költözése után kezdett el készíteni. Ezek között olyan, a múzeum birtokában lévő festmények is szerepelnek, mint Az aranyborjú imádása (1633–34) és A pán diadala (1636), valamint olyan kölcsönzött művek, mint a Tánc az idő muzsikájára (1634–36 körül) a Wallace Collectionből, a Bacchus és Ariadné (1636–38) a Museo del Pradóból és a Bacchus diadala (1635–36) a Kansas City-i Nelson-Atkins Museum of Artból.

Ezek a bacchanáliák egyértelműen Poussin antik frízek és szobrok iránti megszállott érdeklődéséből fakadnak – komor vallási és történelmi festményeihez hasonlóan. Whitlum-Cooper megpróbálja megdönteni azt a hiedelmet, mely szerint „még a művészettörténészek körében is félelem, hogy a képek megértéséhez borzasztóan sok háttértudás szükséges”. „Ezért olyan vonzó a táncot vizsgálni, mert valamilyen módon, formában mindannyian megérthetjük a térben való mozgás gondolatát” – mondta Whitlum-Cooper. „Remélhetőleg ez ráébreszti az embereket arra, hogy valójában nem kell ismerni az egész történelmet, a keresztény liturgiát és minden mást ahhoz, hogy élvezhessük Poussin műveit.”

C69f77af3d9401d42bcca2cbf2719826304eb0a1 1098x1223
Nicolas Poussin: Bacchus híve, 1640 körül, tusrajz, a Los Angeles-i Getty Center tulajdona, a Getty Open Content Prorgramjának jóvoltából

 

Forrás: theartnewspaper.com

full_003230.jpg
Poussin szörnyetege

Különleges csemege várja a Christie’s londoni árverésén idén nyáron a Poussin-rajongókat, adta hírül a Reuters. A hagyományosan történelmi vagy mitológiai történeteket feldolgozó francia klasszikus korai alkotása az Alpokon átkelő Hannibált és seregét ábrázolja.

n-0042-00-000066-hd-859x1024.jpeg
Poussinnek tulajdonítanak egy baccháns festményt, amit egykor csak másolatnak hittek

Poussin Le Triomphe de Silène (Szilénosz diadala, 1637 körül) című festménye idén ősszel lesz újra látható a londoni National Galleryben.

full_001399.png
A budapesti kincsek és a brit műértők

A londoni Royal Academy of Arts, a globális kiállításipar egyik legrangosabb szereplője Kincsek Budapestről címmel mutatta be a Szépművészeti Múzeum klasszikus csúcsműveit és a Magyar Nemzeti Galéria pár kedvcsináló büszkeségét 2010. szeptember 25. és december 12. között. Soha nem látott esély, hogy a hazai múzeumszféra kiharcolja az őt megillető figyelmet a nagy nyugati intézmények médiavisszhangos világában. Magyar muzeológusok régóta próbálkoznak szenzációsnak ígérkező nemzeti tárlatok összerakásával, felemás sikerrel. (A Magyar Vadak most éppen Belgiumot próbálja meghódítani.) A londoni bemutató rendezője viszont David Ekserdjian volt, a 16. századi itáliai reneszánsz felkent szakértője, ismert egyetemi professzor és komoly monográfiák szerzője, aki pontosan ismeri a helyi közönség ízlését.