Hogyan kerültek a Parthenón márványai a British Museumba?

A Parthenón szobrait – illetve azoknak egy részét az őket Angliába költöztető, majd 1816-ban a brit kormánynak eladó skót nemes, Elgin 5. grófja után – Elgin-márványokként is ismerhetjük.

A szóban forgó márványszobrok majdnem két évszázada a londoni British Museum az ókori görögök művészetét bemutató állandó kiállításának központi részét képezik. A múzeum kommunikációja pedig a mai napig az, hogy a szobrok megszerzése egy megőrzési aktus volt – azonban egyre többen adnak hangot annak a kritikának, hogy a márványok Londonban tartása ebben a formában a brit imperializmus igazi jelképe. A növekvő számú kritikai véleményeknek köszönhetően az UNESCO tanácsadói testülete októberben azt javasolta, hogy a British Museum vizsgálja felül a márványokkal kapcsolatos álláspontját, és kezdjen párbeszédet Görögországgal azok visszatéréséről. A szóban forgó javaslatot a múzeum határozottan elutasította.

A továbbiakban a problémás helyzet előzményeit igyekszünk összefoglalni.

Az ostrom alatt álló Akropolisz

A Parthenónt i. e. 447 és 432 között építették, abban az időszakban, amit ma az ókori Görögország aranykoraként tartjuk számon. Az athéniak a templom építése előtt űzték ki otthonukból a perzsa inváziót, megőrizve ezzel demokráciájukat, így az építkezési projekt a korszakot meghatározó sikeres küzdelmek szimbólumává vált. A Parthenónt nem templomnak, hanem fogadalmi ajándéknak tekintették, ezenkívül így akarták kifejezésre juttatni Athénnek a szövetségben betöltött vezető szerepét. I.e. 432-re készült el az épület szobordíszítése, amely a 15. században új kezekbe került – amikor is az Oszmán Birodalom megszállta Görögországot. Az oszmán csapatok az épületet mecsetté alakították át (és egy minaretet is építettek). Emellett az építészeti örökség nagyjából fele meg is semmisült egy a velenceiek és az oszmánok között folytatott csatában.

2014 1121 unnamed 51 large

A Parthenón az 1800-as évek közepén, Wilson Center for Photography

A brit sajtó már a 18. században foglalkozott az emlékmű sérülékenységével – arra bátorítva a nyugati utazókat, hogy a megőrzés érdekében fosztogassanak a helyszínen és annak értékeit lehetőleg nyugaton helyezzék biztonságba. És hogy ez hogyan működhetett jogilag? Az oszmán hatóságok hallgatólagos beleegyezésével. A korábbi brit nagykövetnek, Elgin hetedik grófjának, azaz Thomas Bruce-nak azonban ennél nagyobb ambíciói voltak. 1799-ben azért érkezett Görögországba, hogy szorosabb kapcsolatot létesítsen az ottomán szultánnal, III. Szelimmel. Bruce azt az utasítást kapta, hogy kutasson és készítse el az ország fontosabb emlékeinek öntvényeit – ezért egy Giovanni Battista Lusieri vezette brit művészcsapattal érkezett az országba. De a Partnehón megközelítése ekkoriban már problémás volt, az oszmán csapatok komoly napidíjat követeltek azért, hogy a brit kutatók a helyszínen dolgozhassanak. A gróf, akinek ekkor már komoly pénzhiánya volt közvetlenül a szultánhoz fordult külön engedélyért, annak érdekében, hogy projektjét véghezvihesse Athénban. 1801. július 6-án megis érkezett a szultán engedélye, amely így fogalmazott: “ha a britek el akarnak távolítani néhány kődarabot, régi feliratokkal és ábrákkal, nem kell ellenkezni”. Elgin 5. grófja az engedélyt tehát úgy értelmezte, hogy nem csak hogy másolatokat készíthet a szobrokról, hanem a számára kedves műveket akár el is távolíthatja a helyszínről. A mostani frissen elindult restitúciós vita egy része Elgin grófja saját céljai felé hajló szövegértelmezésére összpontosított – a nemes és csapata ugyanis tizenöt metopét és az évszázadokat túlélt fríz több mint hetvenöt méteres szakaszát távolította el. Az összegyűjtött anyagot 1803-ban dobozolták be és hajón utaztatták el Angliába.

548px felice beato british born italy portrait of lord elgin plenipotentiary and ambassador who signed the treaty google art project

Thomas Bruce, Elgin 5. grófja, forrás: Wikimedia Commons

A márványok megérkeznek Londonba

A gróf a köz számára is láthatóvá szerette volna tenni a szobrokat – és szerette volna a Parthenón egy részét Londonban rekonstruálni. A londoni közvélemény azonban ezekben az időben megoszlott azt illetően, hogy helyes volt-e a márványokat elhozni Görögországból. A projekt egyik legnagyobb kritikusa a romantikus költő, Lord Byron volt, aki többek között rablónak nevezte Elgin 5. grófját. Ennek ellenére a márványok sokakat érdekeltek – amikor 1807-ben a nemes a londoni Piccadillyhez közel álló helyszínen állította ki azokat, hatalmas tömegek zarándokoltak el megtekinteni a műveket. És épp ez a hatalmas érdeklődés volt az, ami arra késztette a brit kormányt, hogy gondolják át a gróf ajánlatát, miszerint a márványokat érdemes lenne megvásárolniuk a nemzeti gyűjtemény számára. A vásárlás végül 1816-ban történt meg, a brit állam harmincötezer fontot fizetett ki a grófnak – de érdemes hozzátennünk, hogy a vásárlásról döntő szavazáson csupán két fővel kerekedtek felül a vásárlás támogatói. A márványok 1832-ben kerültek át a British Museum Elgin-szobájába – ugyanabban az évben, amikor Görögország elnyerte függetlenségét az Oszmán Birodalomtól. 1932 óta több egymást követő görög kormány is petíciót nyújtott be a márványok visszaadását illetően. Sőt, a nyolcvanas években a görög kormány hivatalosan felkérte a British Múzeumot a művek hazatelepítésére, arra hivatkozva, hogy eltávolításukra a megszálló birodalom adott engedélyt, nem pedig a görög kormány.

4626787532 e3c30c32cd c

Metszet a British Museum első, az Elgin-márványokat bemutató kiállításáról, 19. század eleje, forrás: flickr.com

Jelen

A British Museum ma is úgy vallja, hogy az ő intézményük képes arra, hogy a legmegfelelőbb kondíciókat biztosítsa a márványok megőrzésére. A nemzetközi kritikusok azonban nem értenek egyet ezzel, azzal vádolva a múzeumot, hogy kétes körülmények között tárolja görög és asszír gyűjteményeit. Ezekről a kétes körülményekről korábban röviden mi is beszámoltunk.

Forrás: artnews.com