A Szentendrei Képtárban volt látható annak a kutatómunkának az eredménye, ami a híres, 1959-es műcsarnokbeli francia könyvkiállítás történetét dolgozta fel. Erről tudható, hogy a kéthetes nyitvatartási idő alatt a könyvek nagy részét ellopták a látogatók.

A szemtanúk és „tolvajok” között akadtak főiskolás művészek és művészettörténet szakos egyetemisták is. A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítás kurátorai, Árvai Mária és Véri Dániel velük készítettek interjúkat, hogy a könyvlopás téma mellett feltérképezzék: az 50-es, 60-as évek elszigeteltségében hogyan lehetett „nyugati” információhoz, képekhez, reprodukciókhoz jutni. Ezek a forrásértékű interjúk – a kiállítás katalógusa mellett – az Artmagazin Online-on jelennek meg.

Tót Endre (1937) festő, neoavantgárd képzőművész.

Francia könyvkiállítás

Emlékszem a kiállításra a Műcsarnokban, az első nagy teremben volt. Nagyon hamar elterjedt a híre a körünkben, hogy megnyílt ez a francia könyvkiállítás. Az éhségünk onnét eredt, hogy teljesen el voltunk zárva a nyugati világ publikációitól, és természetesen mindenki nagyon kíváncsi volt – hát rohantunk a kiállításra. Talán ez első napokban voltam ott, egyedül, és nem voltam olyan bátor, mint a későbbiekben. A későbbi napok folyamán már albumokat, vastag könyveket is elemeltek. A kiállításnak volt politikai, kultúrpolitikai háttere is. Az a gyanúm, hogy mintha a franciák szemet hunytak volna erre a rablásra. Tulajdonképpen óriási siker volt nekik.

Nyomdatechnikailag a művészkönyvek közül a Skira kiadó[1] adott ki akkori viszonylatban nagyon magas színvonalú könyveket. Azokból nagyon sok szerepelt a kiállításon. Én még egy kicsit bátortalan voltam, és egy A6-os, egész parányi Modigliani-könyvet[2] vittem el. Azt hamarosan, egy év, másfél év után el is adtam Hencze Tamásnak.[3] Nem volt véletlen, hogy Modiglianit választottam. A kezdet kezdetén, tizenkilenc-húsz éves koromban szerettem a dolgait, az első éves főiskolás időkben még egy kicsit utánoztam is.

Hogy sikerült elhozni a könyvet?

Nem nagyon emlékszem rá. Alig volt ellenőrzés, könnyen el lehetett hozni, pláne egy ilyen kisméretű kiadványt: majdhogynem zsebre lehetett tenni. Napról napra egyre bátrabbak lettek az emberek, nem éreztek rizikót. Olyan volt a légkör, hogy ha valaki lebukott volna, az nem lett volna olyan tragikus dolog.

A kiállítás után megszemlélték, hogy ki mit hozott el?

Azt nem tudom, hogy Hencze hozott-e el valamit, és másokról sem nagyon. Nagyon-nagyon fiatal voltam, kereken húsz éves, akkor még szinte nem is ismertem a későbbi kollegáimat. Henczével azért voltam nagyon korán kapcsolatban, mert együtt dolgoztam vele a főiskolai éveim előtt. Együtt voltunk kirakatrendezők.

Fészek Művészklub

A kortárs és korábbi nyugati művészetről hogy lehetett információhoz jutni?

Négy nagyon fontos dologról szeretnék beszélni. Először is a Fészekben Molnár Éva[4] volt a könyvtáros, és az ő révén. Éva meg tudott rendelni külföldi folyóiratokat, és azok szépen be is jöttek. Nem volt sok, természetesen. Például a Studio International-re[5] emlékszem, és talán valami francia folyóirat lehetett még. Az úgynevezett Iparterv társaság[6] majdnem minden tagja föl-fölbukkant a Fészekben, úgy nyálaztuk át ezeket a nyugati publikációkat. Egyszer Korniss-sal[7] voltunk ott, és néztünk valamit. Szabadi Judit[8] jött el mellettünk, és kissé gúnyosan odaszólt hozzánk: „Nahát, mi újság az absztraktéknál?” A mai viszonylathoz mérten a rendelkezésre álló információ hihetetlenül minimális volt. A Fészekben volt egy-két folyóirat, de azok is rendszertelenül jöttek.

Szabó Ervin Könyvtár

A másik információforrást viszont én fedeztem föl, azt hiszem, a kollégáim nem találtak rá. A Szabó Ervin könyvtárban volt egy külön terem, ott lehetett ezeket a Skira kiadványokat megnézni. Nem lehetett kikölcsönözni, csak helyben olvasni. Az első igazi információt az absztrakt expresszionizmusról, a lírai absztrakcióról, a tasizmusról, az informelről ezekből a kiadványokból kaptam.

A Skira kiadványokból meg lehetett ismerni, hogy mi van New Yorkban, tehát a New York-i iskolát: Pollocktól[9] kezdve, aztán Motherwell,[10] Jasper Johns,[11] Rauschenberg.[12] Az egész New York-i társaságot, akikről én már akkor tudtam, hogy ők a kor legerősebb figurái. Sokkal erősebbek, mint a franciák. Nem beszélve a németekről. Az egész informel[13] gondolat valahol mégiscsak Jackson Pollocktól jött, de voltak nagyon komoly európai előfutárai. Például a német Wols,[14] aki Párizsban teljesedett ki.

Nagyon kíváncsi voltam ezekre a dolgokra, de akkor szinte egyáltalán nem tudtam angolul. Viszont az akkori legjobb barátom, egy sárospataki fiú kitűnően beszélt angolul. Sárospatakon az angoloktatás jó lehetett, mert Néray Kati[15] is sárospataki volt, és ő is nagyon jól tudott angolul. Ezt a fiút megkértem, hogy fordítson ezekből. A vizuális dolgokhoz elsősorban a szemével közelít az ember, de rendkívül sokat adtak nekem ezek a fordítások. Rendszeresen jártam a Szabó Ervinbe emiatt.

Illyés Ika, L’ Œil

Húsz-huszonegy éves koromban nagyon szoros kapcsolatban voltam Illyés Gyula[16] lányával. Jegyben jártunk, és neki, Ikának,[17] járt a L’Œil[18] francia művészeti magazin. Ezt nekem egyszer gyanútlanul megmutatta, ami teljesen megváltoztatta az életemet és az egész szemléletemet a művészetről. A cikk Georges Mathieu[19] egy manifesztuma volt, mellette ott voltak Mathieu munkái is.[20]

Én akkor benne éltem a magyar valóságban: Bernáth,[21] Barcsay[22] voltak akkor az óriási nevek, [ők jelentették] azt a művészetet, amit itthon észleltem, amivel együtt kellett élnem. Akkor úgy gondoltam, hogyha ez művészet, akkor én nem vagyok művész. Amikor Mathieu-t megismertem, egy olyan lökést kaptam, hogy oké, meg vagyok mentve, mehetek másik irányba. A manifesztumban fantasztikus dolgok álltak. Mathieu arról beszélt, hogy a világtörténelem, a világ művészetének legnagyobb fordulópontján voltunk, amikor az informel föltűnt. Előtte a barlangrajzoktól kezdve addig az időig azt festették a festők, amit láttak, és ez megfordult. A belső világból indultak ki, a jel megelőzte a jelentést.

Ika megmutatta az apjának ezt a manifesztumot. Illyés a húszas években éveket töltött Párizsban, azt mondta, akkor minden héten olvastak ilyen manifesztumokat. Nem vette komolyan. Nekem odáig ment az imádatom Mathieu felé, hogy később gondoltam arra, hogy – most egy kicsit fogódzkodjanak meg – színpadon festek. Egy hat-hét méter nagy vásznat a színpadon közönség előtt, mint Mathieu csinálta annak idején. Ez a két említett dolog meghatározta az indulásomat, indirekt módon természetesen.

Keserü Ilona, Cy Twombly

Később, sokkal később, Illyés Ika után, egy nagyon rövid ideig ismertem Keserü Ilonát.[23] Ő ismeretségünk előtt hosszabb időre ki tudott jutni Olaszországba, de magyar turistaként csak az a lehetősége adódott, ahogyan járta a galériákat, hogy mindenhol a flyereket, az apró kis információkat összegyűjtötte. Szép köteg lett, és azokat nekem megmutatta.

Nyolcvan százalékát teljesen jelentéktelennek találtam, viszont egy dolgot kiszúrtam: Cy Twombly[24] műveit. Twombly később is Olaszországban maradt, ott is halt meg. Nekem Twombly őrületes nagy élmény volt. Annyira mások voltak a laza firkálmányai, mint amit Bernáth Aurél meg a többiek festenek. Kértem Ilonát, hogy fordítsa le nekem, mert volt mellette egy szöveg is. Akkor én valami miatt hazamentem Sümegre (ott születtem), és oda küldte utánam a fordítást. Óriási élmény volt olvasni. Viszont Ilona adott hozzá egy kommentárt, azt írta, hogy ez egy beteges dolog, teljesen használhatatlan. Nagyon óvott attól, hogy én ezt szeressem…

Tulajdonképpen fekete-fehér, parányi kis reprodukciók alapján indult el a fantáziám. Beleláttam. Az idő engem igazolt, mert Twombly azóta óriási név lett. Semmivel sem rosszabb, mint Warhol.[25] Twombly most már a Louvre-ban is ott van: egy mennyezetfreskót csinált.[26] Meg kell mondanom, az én korai informel darabjaimban érződik Twombly hatása, de egy kicsit megvédeném magam. Nem durván utánoztam, csak nagyon sok mindent elindított bennem.

Idegenyelvű Könyvesbolt

Az Idegennyelvű Könyvesboltba járt?

Oda is járogattam, de nagyon jelentős élményre nem emlékszem. Olyan dolgok, amik bennünket érdekeltek, nem voltak ott. Cenzúrán ment át. Nem hiszem, hogy Skira könyvek lettek volna ott, elképzelhetetlen lett volna.

Angol követség

A főiskolás évek alatt járt követségekre, külföldi kulturális intézetekbe?

Egy dologra határozottan emlékszem. Az angol követség meghívta Joe Tilsont[27] és egy másik művészt, akik az angol követségen pompás vetítéses előadást tartottak nekünk.[28] Utána volt fogadás az angol követség Ady Endre utcai villájában.

Erős reprodukciók

Volt esetleg Twombly-n kívül nagyon erős hatást keltő mű, amit könyvben vagy reprodukción látott?

Mathieu-n kívül nem hatottak rám a többi franciák, de érdeklődéssel figyeltem a munkáikat. Messagier-ra[29] gondolok, meg ott volt Fautrier,[30] Soulages,[31] és hát a mi Hantaink.[32] Kitűnő figurák voltak, de engem a New York-iak sokkal jobban érdekeltek. Twombly-n kívül nagyon hatott rám Jasper Johns és Rauschenberg is.

Egy kicsit előreugorva: nekem a hatvanas évek olyan volt, mint egy ámokfutás a korszerűség felé, hogy ilyen csúnyán fejezzem ki magam. 1964–65 körül volt a par excellence informel, a Twombly-hatás, és utána a Rauschenberg-művek és Johns, ahogy a zászlót megfestette. A hatvanas évekbeli rohanásom után egyre nyugodtabbak, rendezettebbek lettek a képeim. Nemcsak a korszerűség felé volt egy rohanás, hanem a semmi felé. Azzal fejeztem be, ha így mondhatom, a tradicionális festészetet, hogy négy üres vásznat idézőjelben festettem, ahol csak a fölső részen futott végig egy magyar trikolór. Azok voltak az utolsó vásznaim, és 1968–69-ben – ezt a Lumúban lehet látni – a Kalapok,[33] amik popos indítékúak, később meg szinte a minimal artban kötöttem ki.

Később éreztem, hogy a hatvanas években igazából nem tudtam eredeti dolgot létrehozni. Nem csak én, a kortársaim se. Nekem a rohanást az indokolta, hogy volt bennem egy vágy a magyar átkot megtörni, hogy ne utánozzunk, ne fussunk a nyugati törekvések felé, hogy próbáljunk a képességünkhöz mérten valahogy azsúrban lenni azzal, ami kint történik. Azért hagytam abba a tradicionális festészetet, mert éreztem, hogy amit a hatvanas években csináltam, nem volt nemzetközi szemmel nézve valóban radikális és új.

A nagy fordulat akkor történt, mikor 1971-ben, mondhatnám, nagy szerencsével ki tudtam állítani a Biennale de Paris-n az első konceptuális darabjaimat.[34] Az óriási fordulatot idézett elő a pályámon. A párizsi biennálén először, rendhagyó módon, kapott egy francia kurátor egy külön részt, ahol ki tudta állítani az úgynevezett mail art darabokat, a mail art addigi történetét.[35] Ez egy abszolút történelmi kiállítás volt. Bemutatta az előfutárokat, Duchamp-t,[36] Yves Kleint,[37] Ray Johnsont,[38] és természetesen az egész fluxus társaságot. A fluxus nagyon szívesen használta a mail artot.

Félreértett reprodukciók

Festészeti technikák tekintetében a reprodukciókból mit lehetett kivenni, hogy hogyan készül egy Rauschenberg-mű például?

Egy érdekes tévedés, félreértés történt. Lakner[39] a legeslegelején a reprodukciók alapján nem tudta azt fölmérni, hogy Rauschenberg figurális dolgai szitanyomatok. Nem is volt Magyarországon szitatechnikára lehetőség – Lakner ezt megfestette. Ez óriási nagy különbség. Rauschenberg nagy találmánya az volt, hogy használta a szitát, és azért volt nagyon érdekes, mert ezt az absztrakt expresszionizmussal vegyítette, a szitanyomatokat átfestette. Rauschenberg tulajdonképpen a következő: Schwitters[40] (az alkalmazott kollázstechnika hasonlósága miatt), plusz Kooning[41] (az expresszivitás révén).

Idősebb pályatársak segítsége: Korniss Dezső, Czóbel Béla

A tájékozódásban segítettek az idősebb pályatársak (például Bálint Endre[42] vagy Csernus Tibor[43]), akik hazajöttek?

Én kizárólag Korniss-sal voltam jóban ezekben az években. Korniss nagyon nem szerette Bálintot, kölcsönösen nem szerették egymást. Meg szerettem volna látogatni Bálintot, de ez nekem tiltva volt. Nem akartam a barátságomat tönkretenni, azután Korniss nem állt volna velem szóba. Ugyanúgy, nem ilyen durván, de eltiltott Kassáktól[44] is, pedig Kassák is érdekelt volna. Csernust nagyon hamar kissé túlhaladottnak éreztem, így őrá nem voltam nagyon kíváncsi.

Egy jó darabig Korniss Dezsőnél volt az a Max Ernst-album[45], amit eredetileg Lakner László lopott el.[46] Ezt a könyvet esetleg látta akár Kornissnál, akár másutt?

Nem tudom. Erre csak azt tudom mondani, hogy Kornisst Max Ernst-ügyben egy nagyon súlyos vád érte Czóbel Béla[47] részéről. A régi művésztelepen, Szentendrén, a szomszédban volt akkoriban Czóbelnek egy műterme és lakása, majdnem a szomszédom volt. Vele megismerkedtem, Korniss vitt át hozzá először, gyakran találkoztunk. Egyik alkalommal Czóbel egy portrét festett rólam, csak úgy, és közben beszélgettünk. Kihasználtam a lehetőséget, hogy így megtudjak egyes dolgokat róla – fantasztikus élmény volt.

Épp Modiglianiról érdeklődtem, mondta, hogy pár hétig együtt laktak a Montmartre-on, és olyan büdös volt Modigliani, hogy egy idő után el kellett onnan menni. Szóval kibírhatatlan figura volt. Ugyanúgy kérdeztem Picassóról,[48] mert őt is ismerte. Azt mondta, hogy a tízes években először mindenki Mondrianról[49] beszélt Párizsban, hogy egy új csoda. Akkor Czóbelnek nagyon jó barátja volt a német Heckel,[50] és gyalog vagy biciklivel elmentek Amersfoortba Mondrianhoz. Mondriant hihetetlenül szigorú, szent embernek érezték. Soha nem felejtem el, azt mondta Czóbel, Mondrian arcára rá volt írva, hogy minden őnála van. Ez elképesztő és igaz is lehetett. Hát ez volt Mondrian, de nem ezt akartam mondani.

Miközben Czóbel festett, kérdeztem tőle – egy kicsit huncut módon –, hogy mondja, mi a véleménye a Kornissról? Egy nyúlásra volt tőle a Művészet című folyóirat.[51] Akkor a nagy tiltás után először jelent meg egy terjedelmes cikk négy reprodukcióval Kornissról ebben a folyóiratban.[52] Épp ott volt Czóbel keze ügyében, abbahagyta a festést, elővette a folyóiratot, és azzal kezdte. – Szóval nézze, ez egy Picasso ’45-ből festve. Kérdeztem: – Ez? Azt felelte: – Ez Joan Miró.[53] Ez a tücsök.[54] – Ez pedig egy Max Ernst. Azután a negyediknél nem jutott eszébe Jackson Pollock neve, és leszólt Máriához,[55] a feleségéhez a kertbe: – Mondd, ki volt az amerikai, akit mi láttunk pár hónappal ezelőtt Párizsban? – Tudod, Béla, a Jackson Pollock. – Ez meg Jackson Pollock. Czóbel azt mondta – kicsit gúnyosan –, ha kiviszik a barátját Párizsba, ugyanezt fogják mondani róla, mert nem eredeti.

Természetesen, van abban valami, amit Czóbel mondott, de Korniss magyar szempontból rendkívül fontos volt. Ez tagadhatatlan. Ha nagyon gonoszul fogalmaznék, akkor azt mondanám, hogy ő volt szinte az egyetlen, aki importálta a legfrissebb nyugati eredményeket Magyarországra, de későn, késve. Láttam a mostani Korniss-kiállítást az MNG-ben.[56] Azért nem lennék olyan szigorú, mint Czóbel. Ez egy komoly életmű. De nagyon megjegyeztem Czóbel kijelentését, hogy mi eredeti, mi nem eredeti, hogy ezen múlik szinte minden.

Azért is említettem Kassák nevét az előbb, mert nagyon fontos volt, amit Kassák a húszas években Bécsben csinált, és a képarchitektúrák, meg minden. Együtt lélegzett az oroszokkal. Bortnyik[57] is egy kitűnő figura. Volt egy nagy kiállítás a Neue Sachlichkeitről Németországban a húszas években, ez az úgynevezett új tárgyilagosság,[58] és ott az egyik fő helyen volt a mi Bortnyikunk. Ez nagy dolog. Teljesen együtt volt az akkori törekvésekkel, egy időben. Sőt, talán egy picit előbbre is volt.

Az interjú A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítást előkészítő kutatás keretében készült. (Szentendrei Képtár, 2019. 09. 20. – 2020. 03. 01., kurátorok: Árvai Mária, Véri Dániel)

Ennek alkalmából 2020 elején kétnyelvű, magyar–angol kiadvány jelenik meg, amely három bevezető tanulmány mellett közli a tíz interjú teljes, szerkesztett szövegét.

Az interjút Árvai Mária és Véri Dániel készítette Budapesten 2019. február 19-én, a szöveget ők szerkesztették, az olvasószerkesztő Zelei Bori volt.

^{1 A Skira kiadót Albert Skira alapította 1928-ban, Lausanne-ban. Később Genfbe költözött a központ, de Párizsban is volt irodájuk. Albert Skira 1973-ban meghalt, ezután a kiadó válságba került és többször tulajdonost váltott. 1996-ban a tulajdonosok Milánóba helyezték át a székhelyüket.}

^{2 Amedeo Modigliani (1884–1920), zsidó származású olasz festő, nagyrészt Franciaországban élt.}

^{3 Hencze Tamás (1938–2018), festő.}

^{4 Molnár Éva (1927–2019), művészettörténész, 1955-től a Fészek Művészklub munkatársa, 1957-től a művészeti szakkönyvtár létrehozója, a Fészekben számos kiállítás rendezője.}

^{5 A The Studio: An Illustrated Magazine of Fine and Applied Art 1893-ban indult képzőművészeti folyóirat, a Studio International nevet a második világháború utáni újjászervezésekor vette fel.}

^{6 Az Iparterv építőipari tervező cég belvárosi székházában Sinkovits Péter által 1968-ban és 1969-ben rendezett Iparterv I. és II. kiállításon szereplő neoavantgárd művészek.}

^{7 Korniss Dezső (1908–1984), festő.}

^{8 Szabadi Judit (1940), művészettörténész.}

^{9 Jackson Pollock (1912–1956), amerikai absztrakt expresszionista festő.}

^{10 Robert Motherwell (1915–1991), festő, a New York-i iskola tagja.}

^{11 Jasper Johns (1930), amerikai festő, a pop art képviselője.}

^{12 Robert Rauschenberg (1925–2008), amerikai festő, a pop art képviselője.}

^{13 Informel (jelentése: forma nélküli), a gesztusfestészettel rokon absztrakt művészeti irányzat.}

^{14 Alfred Otto Wolfgang Schulze, Wols (1913–1951), német festő, fotográfus. Az art informel kifejezést Michel Tapié francia kritikus használta először, éppen Wols festményeire utalva.}

^{15 Néray Katalin (1941–2007), művészettörténész.}

^{16 Illyés Gyula (1902–1983), költő, író.}

^{17 Illyés Mária Ika (1944), művészettörténész, műkritikus, 1975–92-ig a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni gyűjteményében dolgozott.}

^{18 A L’Œil 1955-ben Rosamond és Georges Bernier által alapított francia kortárs művészeti folyóirat.}

^{19 Georges Mathieu (1921–2012), francia festő, a lírai absztrakció képviselője.}

^{20 Georges Mathieu: „D’Aristote à l’abstraction lyrique”, L' Œil, 52 (1959. április), 28–35.}

^{21 Bernáth Aurél (1895–1982), festő, grafikus, a Gresham-kör tagja, 1945-től a Képzőművészeti Főiskola tanára.}

^{22 Barcsay Jenő (1900–1988), festő, grafikus, 1945-től tanár a Képzőművészeti Főiskolán, anatómiakönyve meghatározó jelentőségű.}

^{23 Keserü Ilona (1933), festő.}

^{24  Cy Twombly (1928–2011), amerikai absztrakt festő.}

^{25 Andy Warhol (1928–1987), amerikai képzőművész, a pop art képviselője.}

^{26 A Louvre 2010-ben avatta fel a Cy Twombly által készített, az antik bronzok termének (Salle des Bronzes) mennyezetét díszítő mintegy 400 m2-es freskót.}

^{27 Joe Tilson (1928), angol festő, a pop art képviselője.}

^{28 A Derek Boshier (1937) angol festővel közösen 1968-ban tartott előadásra utalhat, amelyen Gyémánt László is részt vett. Ld. a kötetben a vele készült interjút. Boshier a budapesti előadással kapcsolatban így emlékezett vissza: „A budapesti előadásommal kapcsolatban két emlékem maradt meg. Az egyik, hogy az előadásom egyik angolul tudó résztvevője szólt, hogy a tolmács nem egészen azt fordítja, amit mondok, a másik pedig, hogy a szállodai szobámba látogató ismerősöm ujját a szájára téve figyelmeztetett, hogy vigyázzunk a beszélgetéssel, mert lehallgatják, majd sétálni hívott.” Cserba Júlia: „Monokolor, multikolor? (Monokróm, multikróm?) avagy Olivier Mosset és Derek Boshier”, Balkon 4 (2013), 27.}

^{29 Jean Messagier (1920–1999), francia festő.}

^{30 Jean Fautrier (1898–1964), francia tasiszta festő.}

^{31 Pierre Soulages (1919), francia festő.}

^{32 Hantai Simon (1922–2008), magyar festő, 1949-től Párizsban élt.}

^{33 Tót Endre: Kalapok, 1969, Budapest, Ludwig Múzeum.}

^{34 VII. Biennale de Paris (Envois Section), 1971, Parc Floral de Paris.}

^{35 A Jean-Marc Poinsot által rendezett Envois szekció, ahol Tót Endre munkái is szerepeltek.}

^{36 Marcel Duchamp (1887–1968), francia festő, képzőművész.}

^{37 Yves Klein (1928–1962), francia festő, a Nouveau Réalisme képviselője.}

^{38 Raymond Edward Johnson (1927–1995), amerikai képzőművész.}

^{39 Lakner László (1936), festő, grafikus, konceptuális művész, 1974 óta Németországban él. Ld. a kötetben a vele készült interjút.}

^{40 Kurt Schwitters (1887–1948), német dadaista képzőművész.}

^{41 Willem de Kooning (1926–1997), holland absztrakt expresszionista festő.}

^{42 Bálint Endre (1914–1986), festő.}

^{43 Csernus Tibor (1927–2007), festő, grafikus, 1957-ben Párizsba utazott, 1964-től ott élt.}

^{44 Kassák Lajos (1887–1967), író, költő, képzőművész.}

^{45 Max Ernst (1891–1976), német festő, grafikus és szobrász.}

^{46 Erről ld. a kötetben a Lakner Lászlóval készült interjút.}

^{47 Czóbel Béla (1883–1976), festő, fiatal korában Franciaországban élt, a második világháború után is gyakran járt Párizsban, a teleket ott töltötte.}

^{48 Pablo Picasso (1881–1973), spanyol festő.}

^{49 Piet Mondrian (1872–1944), holland festő, a geometrikus absztrakció képviselője.}

^{50 Erich Heckel (1883–1970), német expresszionista festő.}

^{51 A Magyar Képzőművészek Szövetségének folyóirata 1960–90 között Művészet címmel jelent meg. 1990-ben jogutód nélkül szűnt meg, helyét a még abban az évben induló, Sinkovits Péter által alapított Új Művészet című folyóirat tölti be.}

^{52 Solymár István: „A Monológ és Korniss Dezső”, Művészet 8 (1964), 31–33.}

^{53 Joan Miró (1893–1983), katalán festő, szobrász.}

^{54 Utalás Korniss képére: Korniss Dezső: Tücsöklakodalom, 1948, Szentendre, Ferenczy Múzeumi Centrum.}

^{55 Modok Mária (1896–1971), festőművész.}

^{56 Csak tiszta forrásból. Hagyomány és absztrakció Korniss Dezső (1908–1984) művészetében, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2018. 12. 19. – 2019. 04. 07.}

^{57 Bortnyik Sándor (1893–1976), festő, grafikus, tervezőgrafikus, 1949–56 között a Képzőművészeti Főiskola vezetője.}

^{58 Német művészeti mozgalom az 1920-as években, objektivitásra, tiszta, tárgyilagos ábrázolásmódra törekszik.}