Bartha Máté Pécsi József Ösztöndíjas fotográfus és filmrendező KONTAKT című sorozata 2018-ban elnyerte a Capa Nagydíjat, a 2019-es Arles-i Fotófesztiválon pedig Prix Découverte Louis Roederer díjban részesült. Anima Mundi című sorozata az emberi észlelésből indul ki, és a struktúrakeresésen alapul. Az új anyag kihívásairól, a reneszánsz és kortárs korszellemről, a világot leíró álkódexekről és két hónapos párizsi rezidenciaprogramjáról beszélgettünk.

Hogyan fogalmazódott meg benned a sorozat ötlete?

A Gyógyír című kiállításra készítettem épp anyagot Gellér Judit felkérésére a Capa Központba. Ekkor kezdtem el egy új technikával, hatszor hatos formátumra fényképezni. Kifejezetten valami olyasmit szerettem volna csinálni, ami nem dokumentarista, mert az előző, Kontakt című anyagommal ellentétben érdekelt, hogy milyen az ha nem valami konkrét helyhez és időhöz köthetővel foglalkozom. 

Azt éreztem, hogy jó lenne egy szerzői anyagot csinálni, ami a gondolataimról szól, a hangulataimat tükrözi és talán nehezebben megfogható, de nagyon őszinte. Azt egyértelműen tudtam és szerettem volna, hogy könyv formátumban jelenjen meg, és ez az egész anyagot befolyásolta. 

Azt írod, hogy ebben a sorozatban te is úgy szemléled a világot, mint egy reneszánsz tudós, és képeken keresztül próbálsz kapcsolódásokat, struktúrákat felfedni. Mi az, ami megfogott a reneszánszban, és volt-e bármi egyéb inspirációs forrásod?

A humanizmus maga izgalmas dolog szerintem. Az embert középpontba állítani és léptékként használni nagyon fontos fordulat volt a kultúrtörténetben. Én ezzel együtt tudok rezonálni, mert azt gondolom, hogy valahogy csak az emberen és az észlelésen keresztül értelmezhető minden. Azt hiszem, ebben az anyagban azzal a folyamattal foglalkozom, hogy az ember hogyan próbál a dolgoknak értelmet és struktúrát adni. Nem a konkrét tartalom és tudás, hanem annak módszertana az érdekes számomra. Az összehasonlítás, a tipológiakészítés, a mintázatok keresése érdekel.

Az inspirációim olyan, a reneszánsz körül készült kódexek voltak, amelyek valamilyen módon a világ szerkezetét mutatják be vizuálisan, emblémákkal, diagramokkal. Korai infografikáknak is lehet nevezni őket, amik képi módon akarnak egy komplex megértést átadni, legyen szó a csillagok mozgásáról vagy arról, hogy a zene hogyan függ össze az építészettel. Olyan ábrázolások ezek, amelyekben az összetett filozófiai tanok sűrítve vannak jelen, és amelyek megpróbálják összefoglalni és érthetővé tenni ezt a tudást az emberek számára. Például ilyen Athanasius Kircher tudós és polihisztor munkássága vagy Jakob Böhme illusztrációi, ahol a misztika, az alkímia és a természettudomány olvad egybe. 

Emellett az álkódexek is nagyon inspiráltak. Például Luigi Serafini olasz grafikusművész munkája, a Codex Seraphinianus a hetvenes évekből, ami egy elképzelt világ enciklopédiája, illetve a Voynich-kézirat, egy 12. századból származó, meg nem fejtett kódex. Sok verzió kering arról, hogy ki készítette, és hogy hamisítvány-e vagy sem. Egyébként a világmagyarázó munkák meghamisítása vagy mímelése is egy hagyomány, ami szerintem nagyon érdekes. Mindig is mozgatott, hogy milyen lehet mindent képekben és összefüggésekben elmagyarázni. Szinte képtelenség, de közben nagyon emberi gondolat. 

A vizsgálódásod színtere nem a természet, hanem a város – ami fontos aspektusa az anyagnak. Ez evidens volt neked már az elején?

Egyrészt nekem van kötődésem a városi és utcai fotóhoz, másrészt ez egy gondolatkísérlet is inkább. A várost úgy használom, mintha az az egész világ lenne. A pár ezer évvel ezelőtti asztronómus a csillagok mozgását vagy az árapály változását figyelte, illetve hogy a bogarak hogyan futkároznak a kövön. Én ezt felcserélem arra, hogy egy utcában a drótok hogyan keresztezik egymást az égen, az árcédulákat hogyan ragasztgatják a cigiző áruházi dolgozók a villamosszekrényre vagy hogy milyen mintát adnak ki a lekapart plakát alatt a ragasztócsíkok maradványai.

Ma több ember él a földön városban, mint nem városban. Ez a valóságunk, ez alkotja a mindennapjaink díszleteit, anélkül, hogy igazán értenénk. Valami, amit mi teremtettünk, de nagyobb nálunk. Ez az elképzelt tudós, aki ide csöppen, egyszerűen csak ebből indul ki, számára ez a teremtett világ.

Most fogsz hazatérni egy két hónapos párizsi rezidenciaprogramról. Mit adott az anyagnak ez a párizsi kint tartózkodás?

A Cité des arts nevű rezidenciaházban vagyok Párizs belvárosában, ahol lakásműtermekben sok száz művész lakik egyszerre különböző időtartamú programokkal. Én két hónapra jöttem ki a Budapest Galéria csereprogramjának résztvevőjeként.

Amikor ezzel az anyagommal pályáztam, akkor még azt gondoltam, hogy fényképezni fogok itt, mert Párizs nagyon intenzív és komplex város. De mire idejutottam, igazából már a szerkesztéssel foglalkoztam, és új irányokban kísérleteztem a meglévő képanyaggal. Ezalatt a két hónap alatt csináltam egy olyan verziót, ami kevésbé az egyes képekről szól, mint inkább ennek az egésznek egy elképzelt rendszeréről. Például elővettem és elkezdtem használni a rengeteg mobiltelefonnal készült jegyzetképet, mert a filmre készült képeket önmagukban túl statikusnak éreztem, hiszen hiányzott a képanyagból a kutatás, az összehasonlítás aktusa. Elkezdtem mindenféle módon belenyúlni ezekbe a képekbe, ami az összehasonlításnak és rendszerépítésnek az aktusát hivatott bemutatni. Pont a próbálkozások tűnnek el, ha csak a kompresszált, jó képek maradnak fent.

Volt alkalom, hogy megnyitottam a műteremet a közönségnek, ahova egy gondolatfelhőszerű installációt készítettem, mert a képek enigmatikussága miatt kellett egyfajta behívás, belépési pont. Ennek az egymásba fonódó installálási módnak az volt a lényege, hogy eltávolítsam a képeket a dokumentumszerű ábrázolástól, mert a fotó fotószerűsége itt alakult át valami képzőművészeti, absztrakt minőséggé. Jó volt látni, ahogy interakcióba léptek vele, és gondolatokat ébresztett. Egyelőre csak kísérletezés és iránykeresés, de izgalmas fejezet ez most. 

Szerinted ez az összefüggéseket kereső és vizsgálódó attitűd miért fontos ma?

Sokrétű bizonytalanságban éljük az életünket. Soha korábban nem volt példa arra, hogy ilyen mennyiségben kelljen fogyasztani és feldolgozni az ismert civilizációs értékek pusztulásával kapcsolatos információkat. A történelem során jellemző volt, hogy az ilyen kizökkenésekben vagy bizonytalanságokkal teli korokban elkezdtek kiemelkedni olyan alternatív hit- és tudásrendszerek, amik átmeneti megkönnyebbülést adtak az útkeresőknek, bizonytalanoknak. Volt egy intencióm – cinizmustól nem mentesen –, hogy egy olyan könyvet csináljak, ami magát a totális káosznak kétségbeesetten értelmet adni igyekvő folyamatot jeleníti meg. 

Munka közben mennyire vannak előre megkomponált képek a fejedben? Van-e központi képe az anyagnak?

Az anyag tele van megrendezett képekkel, de alapvetően mindig a megfigyelésekből indultam ki. A visszatérő elemeket kezdtem el vizsgálni. A dolgok esszenciáját és rendszerét megmutató fotókat akartam megrendezni. Aztán itt Párizsban végül már a meglévő képekbe nyúltam bele, és módosítottam őket.

Az anyag egyik fő képe talán az, amelyik egy elektromos dobozt ábrázol, amire a bolti dolgozók vagy a vásárlók ráragasztgatták az árcédulákat. Kezdetben katonás rendben, majd össze-vissza, majd valaki mintát kezdett alkotni belőlük. Mindezt pedig megtükrözi az üvegfelület. Azért fontos kép, mert nagyon egyszerű és banális, de rajta a rendszer és a rendszertelenség közötti átmenetnek több módozata is megjelenik. Számomra abszolút ez a központi képe a sorozatnak, ami egyfajta értelmezése is az anyagnak.

A sorozatból a TOBE Galériában nyílik kiállítás november végén.