Az 1953-ban átadott Népstadion mellett a tervekhez képest késve alakították ki a dromoszt, vagyis a sétányt, aminek tizenhat szobra közül elsőként Makrisz Agamemnon Éneklő fiatalok című alkotása foglalhatta el a helyét. Ezt a művet dolgozza fel Böröcz Judit, Pálinkás Bence és Szigeti Máté kórusszínháza, aminek a bemutatója a Trafó által szervezett Liberty Fesztiválon, ma látható. Az előadásról, a köztéri szobrászatról, a múlt és a jelen azonosságairól, különbségeiről beszélgettünk az alkotókkal.

Mi az előadás apropója? Milyen alkalomból és milyen együttműködés által valósul meg?

Böröcz Judit: Egy nemzetközi, Európai Unió által támogatott projekten belül valósul meg az előadás. A Trafó a 40-es évek végi görög migrációt, illetve a menekültek befogadását választotta témául, és művészeket hívott meg közös gondolkodásra, így Bencét és a többi alkotót, akik a fesztiválon más-más munkát mutatnak be. A Trafó által ajánlott témák között volt Makrisz Agamemnon, de az Éneklő fiatalok című szobrot Bence választotta kiindulási pontként. Ekkor csatlakoztam a projekthez én, és ezt követően találtuk meg a zeneszerzőt, Szigeti Mátét.

Pálinkás Bence: Az Éneklő fiatalokon elég rég, még tavaly szeptemberben kezdtünk el dolgozni, és közben egy másik projektbe is bevontuk Mátét, a Kis olvasztótégelybe, amit az Off Biennálén mutattunk be. Már évekkel ezelőtt lenyűgözött Máté azon munkája, amit Balog Zoltán, az emberi erőforrások miniszterének egyik beszédéből komponált. Egy késő barokk kantátát írt belőle.

Miért pont ezt a Makrisz-művet választottátok? Mit jelképez számotokra?

Pálinkás Bence: Önmagában már az is nagyon izgalmas, hogy a stadion mellett felállított szobrokat a rendszerváltás után nem bontották le és nem szállították szoborparkba, és nem is csak úgy elfeledve állnak ott, hanem egy futópálya és egy játszótér mellé, élő környezetbe kerültek. A tavalyi évre tervezett átadás végül csak idén valósult meg, az új Puskás Arénával egy időben. Így a szobor a jelenünket összeköti egy másik korszakkal, aminek számos szempontból eltérő céljai és ideológiái voltak, de például a kultúra politikai célú felhasználása mindkét korszakban megfigyelhető. A Népstadion akkor az első ötéves tervnek volt az egyik csúcsteljesítménye, hasonlóan a Puskás Arénához, ami pedig a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik fő műve, Magyarország legnagyobb középülete. Mindkét korszakban úgy tartották, hogy nem tud erős politikai rendszer épülni, ha nincs egy olyan sajátos kultúrája, ami egy világnézet kialakítását segíti az emberekben. Ehhez kellenek a hatalmas, reprezentatív épületek, a szobrok és a zenék, a köztér, a populáris kultúra valamilyen fokú ideológiai kontrollja.

Pátzay Pál koordinálta anno a szobrászokat. A koncepció szerint a dromosz szobrainak elsődleges feladata az „új magyar ifjúság” megjelenítése volt. A sportoló alakok mellett megjelennek tanuló, mezőgazdasági munkát végző, népi táncot járó fiatalok is. Meglehetősen konkrét módon kommunikálták, hogy mit vár a hatalom a fiataloktól. Azonos ez a jelenkori állapotokkal? Összefoglalja az előadás ezeket az elvárásokat?

Böröcz Judit: Nem a rendszert elemeztük, hanem a kultúrpolitikával foglalkoztunk és az ezen a területen megjelenő propagandával, amit a jelen felől tartottunk érdekesnek. Mindkét rendszer reprezentálja a kultúra minden területén a maga ideális fiatalját, mintát állítva az elvárt magatartásról. Nem a konkrét elvárások vagy ideálok, hanem az ezekről való kommunikáció hasonlóságait, különbözőségeit kerestük a Rákosi-korszak és a NER esetében. Vannak kísértetiesen összecsengő szövegek is, de inkább a mechanizmusai hasonlóak például a közösségépítésnek vagy az ellenségkép kreálásának. A köztéri szobrászatból, a köztér átpolitizáltságából indultunk ki. Abból, hogy van két nagyon reprezentatív épület, amik egy politikai hatalom képességeit szimbolizálják. A fiatalok, akik ott énekelnek, ezeknek a rendszereknek a kontextusában élnek. Ezekben szocializálódnak, és ebben a zenének is fontos szerepe van. Azzal foglalkoztunk, hogy akkor, amikor odakerültek a helyükre ezek a szoborfiatalok, és most, hogy egy új kontextus született, hogyan működnek ők és hogyan működnek ezek a zenék. 

Pálinkás Bence: Megvizsgáltuk, hogy a két korszakban mit énekeltek a fiatalok. Összehasonlítottuk a Rákosi-korszak tömegzenéjét az elmúlt tíz év pop és rock zenéjével, a NER-hez kötődő előadókkal. Nagyon érdekelt minket, hogy miről is szólnak ezek a dalok. Megnéztük például azt, hogy a két korszakban hogyan nevezik meg az ellenséget. Tőkés banditának vagy brüsszeli bürokratának. Összegyűjtöttük, hogy mit fognak tenni azokkal, akiket ellenségnek kiáltottak ki. A megdöbbentő brutalitást néha lágy és játékos, máskor hősies és felemelő zenével ötvözik. Amikor elkezdtünk dolgozni a dalokkal, amiket tinédzserként énekeltünk, szembe kellett néznünk azzal, hogy akkor még több dal esetében sem tűnt fel, hogy az valójában gyűlöletbeszéd, annyit szólt mindenhol, hogy normalizálódott számunkra, még énekelgettük is.

Komoly vita alakult ki a dromosz kapcsán 1995-ben, amikor a tervezett 1998-as atlétikai játékok miatt időszerűvé vált az épület átalakítása. A stadion modernizálásához át kellett helyezni a szobrokat, ami többekből is ellenérzést váltott ki, mert azt valószínűsítették, hogy más szocialista alkotásokhoz hasonlóan ezeket is megsemmisítik majd. Mit gondoltok az áthelyezés, az eltávolítás lehetőségéről? Hol vannak megfelelő helyen ezek a művek?

Pálinkás Bence: Amikor a Képzőművészeti Egyetemre jártam, Mélyi József óráin gyakran felmerült ez a téma. A három opció közül, vagyis az áthelyezés, az elpusztítás és a helyén tartás közül nekem ez utóbbi szimpatikus, aminek egyik módja lehet az új kontextusba helyezés. De talán nem is az számít, hogy melyiket választja egy adott város vagy ország, hanem hogy van-e erről társadalmi diskurzus. Személyesen azt gondolom, hogy sokkal hasznosabb lenne, ha ezek a szobrok ott lennének, ahol voltak, csak valamilyen új kontextusban. Például ki lennének egészítve új információkkal, mint egy mini múzeum, vagy egy demokratikus folyamat során átalakítanák őket.

Egy olyan direkt szobor esetében is elképzelhetőnek tartod ezt, mint egy Lenin-büszt?

Pálinkás Bence: Amíg egy szobrot el lehet venni a köztérből, addig az emberek életéből nem tűnik el az időszak, amit eredetileg jelképez. Elképzelhetőnek tartom, hogy a jelentőségük szempontjából kiemelkedőbb szobrok a helyükön maradhattak volna. Egy demokratikus rendszerben használni lehetne ezeket, a múlt feldolgozásának eszközei lehetnének. Én nem szeretném a NER szobrait sem eltüntetni, és remélem, lesz egyszer alkalmunk rá, hogy kommentárral lássuk el őket.

Böröcz Judit: Ha kitörlünk dolgokat a történelmi emlékezetből, narratívából, az nem egyenlő azzal, hogy foglalkozunk a traumákkal, de természetesen lehet, hogy az eltávolítás a megoldás, mert nincs az az új kontextus, ami felül tudná írni az erőszakot, amit egy alkotás reprezentál. Amikor versengő narratívák vannak jelen egy társadalomban, akkor fontos, hogy legyenek egyeztetési mechanizmusok és legyen lehetőség párbeszédre.

Pálinkás Bence: A köztéri szobrok ledöntése egy jó gyakorlat lehetne, így az emberek performatív módon dolgozhatnának a traumáikkal, beavatkozhatnak. De sajnos a szobordöntések erőszakossága gyakran nem áll meg bronz emberek elpusztításával, ezért nem buzdítanék rá senkit.

Az előadás, vagyis egy új mű létrehozása lehet tehát a hiányzó társadalmi diskurzus egyik formája. Milyen szempontokat szükséges egyeztetni szerintetek egy ilyen diskurzusban?

Pálinkás Bence: A mi művünk sem egy diskurzus önmagában, csak egy állítás vagy egy kérdés. Arra kerestük a választ, hogy milyen célokat szolgál egy mű. Magyarországon erről nincs elég szó, nem úgy, mint az Egyesült Államokban, ahol ez már olyan hétköznapi vitatéma, hogy a múltkor egy mesefilmben láttam köztériszobor-cseréről szóló jelenetet. Egy köztéri szobor nemcsak egy mű, hanem egy politikai kérdés is. Az esztétikai megjelenése is annak van alávetve. Az Éneklő fiatalokra ez nagyon igaz, hiszen tökéletes lenyomata az akkori ideológiának. Szocialista realista, alumíniumból, vagy ahogy akkor nevezték, „magyar aranyból” készült kétszeres életnagyságú fiatalok, akik a szabadidejüket helyesen, közösségi tevékenységgel töltik.

Böröcz Judit: Az Éneklő fiatalok előadás szempontjából a szobor inkább a vizsgálódás apropója. Nem a szobor rendszereken átívelő sorsával foglalkozunk, inkább innen nyitjuk a fókuszt a kultúrpolitika, az állami direkt és indirekt kontroll témái felé. Bence említette az Egyesült Államokat; ha a rabszolgatartók szobrait vesszük például, akkor szerintem teljesen érthető, hogy azok az emberek és csoportok, akiknek sokáig nem volt beleszólásuk a közterek alakításába, most már szeretnének bekapcsolódni, akárcsak a köztereken is megjelenő történelmi narratíva alakításába, átírásába. Fontos, hogy a társadalom legkülönbözőbb csoportjai jelenjenek meg a köztereken szobrok formájában vagy a közterületek elnevezésében, hogy mindenki viszontláthassa, idézőjelesen, önmagát a közös narratívában, ami ez által képződik.

Foglalkoztok-e a kultúrpolitikának való megfeleléssel az előadásban? 

Böröcz Judit: Olvastunk szövegeket, amik szerint úgy tűnik, hogy Makrisz Agamemnontól nem állt távol az, hogy közérthető műveket hozzon létre. A szocreál alapvetéseivel a társadalom és művészet kapcsolatáról ezek szerint egyetértett. Politikailag aktív ember volt, és nem okozott számára nehézséget, hogy teljesítse az elvárásokat.

A bemutatót követően mikor és hol lesz újra látható az előadás? 

Böröcz Judit: Reméljük, hogy tavasszal újra lesz Éneklő fiatalok a Trafóban.

Az Éneklő fiatalok mellett Kelemen Kristóf: NIKÉ, szabadságunk szobra című előadását is ajánljuk azok figyelmébe, akik érdeklődnek Makrisz Agamemnon művészete iránt.