A Stroboskop Art Space fizikai tere egy kis garázs, Varsó Ochota negyedében.

A galéria lengyel és nemzetközi művészek alternatív platformjaként működik. Kritikus, kísérletező programját főként performanszok, előadások, vetítések és közösségi események alkotják. A Stroboskopot Norbert Delman, Agnieszka Delman, Przemek Strozek, Franek Buchner és Jacek Słoniewski alapították 2016-ban – Katie Zazenski 2018 januárjában, Martyna Stołpiec pedig 2019 júniusában csatlakozott a csapathoz. A Stroboskopot jelenleg Zazenski és Stołpiec vezeti.  Katie Zazenski amerikai, Varsóban élő művész, kurátor, író és tanár. Munkájában kapcsolati hálózatokat, rizomatikus struktúrákat, a közösség, kedvesség és gondoskodás témáit kutatja. Korábban az Egyesült Államokban, Európában és Kínában, öt éve pedig Lengyelországban él és dolgozik. Óraadó tanárként olyan intézményekkel dolgozik, mint a Darthmouth College, a Rutgers University vagy a School of Form. Zazenski idén csatlakozott a Blok szerkesztőségéhez, ahol Kelet-Európa intézményen kívüli, artist-run projektjeivel és tereivel foglalkozik. 

Ráhel Anna Molnár: Önszerveződő, artist-run galériaként a Stroboskopot is egy csapat kreatív működteti – beleértve színházi rendezőket, kritikusokat, művészettörténészeket és művészeket egyaránt. Mi a szereped ebben a közösségben?

Katie Zazenski: Mire 2018 januárjában csatlakoztam a Stroboskophoz, Norbert Delman tulajdonképpen egyedül maradt a galéria vezetéséven. Valójában ez a helyzet hozta számomra a lehetőséget. Most Martyna Stołpieccel együtt vezetem a galériát, aki 2019 júniusában csatlakozott hozzám. Nincs mögöttünk háttérintézmény vagy támogatás, így 100%-ban mi vagyunk felelősek azért, ami a galériában történik. A feladatokat sem igazán osztjuk fel, ezt elég rugalmasan kezeljük. Én nem vagyok lengyel, viszont sok különböző közösséggel dolgoztam világszerte. A Stroboskopban is része a munkámnak, hogy több globális kapcsolatot hozzak be. Olyan metropoliszokban, mint amilyen New York vagy Los Angeles, gyakorlatilag bárhonnan találsz embereket. Tényleg megvan a lehetőséged, hogy különböző hangokat mutass be. Varsóban van ugyan egy nemzetközi közösség, a szcéna összességében mégis sokkal inkább homogén. Nagyon fontossá vált számomra, hogy kapcsolatot teremtsek a különböző közösségek közt – hogy párhuzamos narratívák, beszélgetések léphessenek kapcsolatba.

2019-ben két vetítést szerveztünk az USA-ban működő artist-run galériákkal együttműködésben. A POWER POSE egy 50 perces videóantológia, 11 művésszel a világ minden tájáról. Ebben a projektben a brooklyni DĄĄB volt a partnerünk, és a test érzelmi és politikai tereit jártuk körül. Arra kérdez rá, milyen lehetőségei vannak a queer identitások és közösségek emlékműveinek – olyan emlékművekről szól, amelyek például a boldogságról vagy a szexuális élvezetről emlékeznek meg. A FOREIGN BODIES-t a Carnation Contemporaryvel (Portland, OR) együtt szerveztük. Kilenc művésszel dolgoztunk együtt, akik a nemzetállam normalizációját és a testet mint a szellemi ellenállás közegét vizsgálták.

Ezek az együttműködések elég organikusan alakulnak; mi (a kurátorok) közösen kiválasztunk egy témát, amit aktuálisnak érzünk, és különböző szcénák művészeit hívjuk meg, hogy csatlakozzanak egy megkezdett dialógushoz. Néha pontosan tudják, hogy mit akarnak, máskor erősebb a kurátori jelenlét. Számunkra bevált ez a működés, és minden megnyitón tágul a közönségünk; persze van egy mag, de mindig van ott valaki, akit még sosem láttunk, akivel még egy szót sem beszéltünk. Azt hiszem, ez az egyik legjobb dolog ebben az egészben.

Mi történik most Lengyelországban? Jarek Kubicki, a tüntetésekhez készült plakátsorozatáról már olvastunk. Hogyan viszonyul a helyzethez a művészeti szcéna?

(Ami az abortusz teljes betiltása elleni tiltakozásként kezdődött, azóta a kormánypárt elleni tüntetéssorozattá vált. Az Alkotmánybíróság október 22-én ítélte alkotmányellenesnek a deformált magzat abortuszát. Nem is kell belemenni, mennyire embertelen ez a döntés. A nők sztrájkja (strajk kobiet) a nőkkel szembeni igazságtalanságok általános ernyőszervezetként képes a társadalom legkülönfélébb rétegeit egyszerre mozgósítani – az egész világon –, hogy támogassák a nőket a kormányuk ellen folytatott harcban.)

Október 28-án Jarosław Kaczyński, a PiS vezetője felszólította Lengyelország lakosságát, hogy minden lehetséges eszközével védjék meg a nemzetet a tüntetőktől. Természetesen ez célzott, fasiszta támadásokhoz vezetett az október 30-i, pénteki tüntetések során. Amerikaiként ez mélyen lesújtott, hiszen 2016 óta szemtanúja voltam a nacionalizmus robbanásának. Trump nemcsak hogy nem volt hajlandó kiállni a szélsőséges, fasiszta erőszak ellen, hanem egyszerűen szabadon engedte. Őszintén remélem, hogy Lengyelország jobb ennél. Ami a művészeti közösség válaszát illeti, nos, mindannyian feltettük a vörös villámcsapás frame-et Facebookon. A Blok magazinnál együtt írtunk egy nyilatkozatot a tiltakozások támogatására, és felkértük a nemzetközi művészeti munkatársakat, hogy fejezzék ki szolidaritásukat. A Stroboskop nem tett konkrét intézkedést, de egyre inkább elköteleződünk amellett, hogy platformot teremtsünk a progresszív elképzelések számára. Az egymás iránti felelősségvállalásban hiszünk. Hiszünk a konvenció megkérdőjelezésében, a közösség ápolásában és megerősítésében, a kommunikációban és az átláthatóságban, valamit a művészet szerepének kritikus feltárásában és bővítésében.

A nők és melegek jogai mindig problémásak voltak Lengyelországban, de ezen a nyáron, a globális vírushelyzet és a választások közepén a queer identitás teljes elutasításával és stigmatizációjával néztek szembe. Andrej Duda miniszterelnök az LGBTQ kultúrát „a kommunizmusnál is rosszabb ideológiának” nevezte, kijelentése után nem sokkal pedig újból megnyerte a választásokat. Ebben az időszakban rendeztétek Karolina Sobel LEZBY című kiállítását a Stroboskopban.

Nyárra nyilvánvalóak voltak a járvány elhúzódó gazdasági hatásai, és közeledtek a választások. Ebben a helyzetben az anti-LGBTQIA+ retorika figyelemelterelés volt. Ez nem egy új taktika. Karolina kiállítása pár nappal Duda nyilatkozata után, június 20-án nyílt. Az időzítés nem is lehetett volna jobb. A „lezby” lengyelül pejoratív jelző, lényegében azt jelenti, „picsa”. A projekt válasz (is) volt Karol Raziszewski 2005-ös úttörő kiállítására (Pedały), amely a homoszexualitással, a cenzúrával, a kockázattal és a vággyal foglalkozott mind a mainstream, mind a szubkultúrákban – és férfi nézőpontból. A LEZBY egyrészt a lengyelországi queertörténelmet tükrözi az elmúlt 15 évben, másrészt felveti a kérdést: hol vannak a nők ebben a narratívában? Karolina arra használta ezt a kiállítást, hogy egy közösséget mutasson be. Számomra ez volt az együttműködésünk leginspirálóbb része.

A nyári eseményekben az LGBTQIA+ közösségek jogaiért tüntetőket érő rendőri erőszak kavart fel leginkább.

A nyári eseményekben talán az egyre erősödő rendőri brutalitás volt a leginkább felkavaró, ami az LGBTQIA+ közösségek jogaiért tüntető embereket érte. Két és fél hónappal George Floyd meggyilkolása után, Rafał Milach fotós rögzítette, ahogy egy lengyel rendőr a földön fojtogat egy tüntetőt. A két helyzet persze teljesen más, mégis vannak összefüggések, amelyekre érdemes figyelni. Úgy tűnik, hogy az intézményes erőszak egyre inkább normává válik. Többeket ismerek személyesen, akik nem érezték magukat biztonságban a történtek után. Karolina nem az első queer művész, aki kiállított a Stroboskopban. Projektek hosszú sora kérdezett rá normatív ideológiákra performamszokon, szobrokon, a legkülönfélébb médián keresztül.

A Stroboskop nézőpontja és attitűdje szorosan kapcsolódik a queer-feminista gyakorlatokhoz. Közvetlen az előtt, hogy a COVID-19-ből világjárvány lett, Spring Fling néven rendeztetek egyszerre valós és virtuális projektet. A gondoskodás mint alternatíva gondolatkör itt is erősen megjelent. 

A Spring Fling volt az első projektünk 2020-ban – egy együttműködés a SAM Rozkwit aktivista csoporttal. Ők azzal foglalkoznak, miként élünk és miként létezik a természet a városi környezetben, ezen belül a „działkával” (közösségi kert – a szerk.) és annak szerepével a lengyel urbánus társadalomban. A közös munkánkban hálózatokkal és közösségi struktúrákkal foglalkoztunk, tudással, az információ megosztásával és csúsztatásával. A gombák rizomatikus természetükön keresztül megtestesítik a liminalitást és horizontális struktúrákat – úgy gondoltuk, a velük való foglalkozás szép és aktuális módja, hogy a világ helyzetéről beszéljünk. Szóval a galériatéren belül gombákat kezdtünk növeszteni egy fürdőkádban. Mivel a projekt megnyitója épp a karantén bejelentése után volt, streameltük a megnyitót, amin elültettük az első gombákat. Létrehoztunk egy Facebook-csoportot is, amely aztán a különböző ötletek, projektek megosztásának nyitott platformjaként működött. Streamelt beszélgetéseket és performanszokat tartottunk, de a csoport tagjai is bármilyen tartalmat bemutathattak. A legkülönbözőbb eseményeket tartottuk így: baltimori művészek, Zachary és Sarah Titford főzőműsorától kezdve a kínai születésű, New Yorkban élő művész és tervező, Carrie Sijia Wang élő online performanszáig. Eközben a galériában három adag gombát termesztettünk! Egy része még mindig lefagyasztva várja, hogy megegyük, ha újra biztonságos lesz a találkozás. Hivatalosan nem zártuk le ezt a projektet, a csoportba még mindig posztolnak felhívásokat, eseményeket, projekteket.

A működésünk alapja a gondoskodás és a bizalom. Egyedül a közösségünk támogatásával tudjuk fenntartani a tevékenységünket. A világ épp elég bonyolult, elég benne a szar és az elnyomás; igenis képviselhetjük egyszerre a kedvességet és lehetünk kritikusak. Ezek nem zárják ki egymást.

A karantén első időszakában én is kötelezőnek éreztem a hiperproduktivitást, miközben nyilvánvaló volt, hogy ez nem működik. Miközben megtapasztaltuk, milyen, amikor a kommunikáció nagy része az online térbe kerül, mindenkin eluralkodott a pánik és a kényszer. Hogy látod a gondoskodás és intimitás lehetőségeit a virtuális térben? Létrehozhatunk-e olyan tereket, ahol egy virtuális identitás képes a saját politikai tartalmát közvetíteni?

Jó kérdés. Márciusban, amikor mindenkit elért az első karantén az emberek egyszerűen mindent áttetettek az online térbe. Teljesen új helyzet volt, úgy tűnt, nincs más megoldás. Az internet egy csodálatos eszköz és valóban megakadályozta a globális társadalmi és gazdasági összeomlást, mégsem szabad a valóság tükreként gondolnunk rá. Most, hogy már eltelt egy kis idő, rá kell kérdeznünk: mit fogunk kezdeni ezekkel az eszközökkel, hogyan használhatjuk őket tényleg elkötelezett és fenntartható formákban – amelyek még a fizikai énünket, azok határait is figyelembe veszik. Épp most vettem részt egy rezidencia-programon, a Re–Directing: East x Empathic Pedagogies: Future Intimacies címűn a CSW Zamek Ujazdowskiban. Két csoportra osztottak minket, egy innen, Varsóból vett részt a programon, egy pedig Mexikóvárosból. Egy hónapon át dolgoztunk együtt egy szeminárium keretein belül, ami az intimitással foglalkozott az elszigeteltség időszakában – és persze főként a digitális térben. Ez volt az egyik leglebilincselőbb, leginkább kritikus és intim élmény, amit mostanában átéltem, és még mindig próbálom megérteni, hogy alakulhatott így, a jelenlegi körülmények között. Természetesen nincs egy követendő formula. Ola Andrzejewskával közös munkánk egy identitáskísérlet volt – azzal foglalkoztunk, mit jelent két testet egyként irányítani olyan alapértékek mentén, mint a bizalom, az önazonosság és a kíváncsiság. Azt gondolom, hogy az internet önmagában felkínálja azokat a tereket, ahol az ember szabadon kísérletezhet identitásával (a közösségi média tereiben) és az intimitással (például a pornón keresztül). Valójában olyan jól megtestesíti ezt a kísérleti teret, hogy lassan helyettesíteni kezdi a fizikai valóság társas kapcsolatait. Egyénekként több identitást is elfoglalhatunk, méghozzá úgy, hogy azok mindegyike legitim legyen. De az átjárható identitás, a nem-bináris terek még mindig fenyegetésként jelennek meg a bürokrácia számára. Ezeket kell kibékítenünk egymással.

A cikk a Summa Artium támogatásával jött létre.