Gold und Liebe II. – Nincsenek határok

A Hyperlink Athensról, művészi és kurátori együttműködésről és az ellenállás formáiról Görögországban

Molnár Ráhel Anna

A Hyperlink Athens két fiatal görög művész, Alexandra Koumantaki és Yannis Voulgaris projektje, független kurátori platformja és önálló, elasztikus művészi entitása. A kollektíva 2017 óta alakul át és újra a művészi és kurátori munkát, a valós és virtuális teret, illetve a műtárgy mediális határait lebontó és újraértelmező együttműködéseken, térspecifikus, off-site és in-situ munkákon keresztül.

Alexandra Koumantaki (1993) Athénban élő multimédia-művész. A Ioannia Egyetemen végzett képzőművészeti és art science tanulmányokat. Egyéni művészeti gyakorlatát különböző médiumok sora formálja, beleértve a fényinstallációt, a szobrászatot, a filmet, a fotót és a hangot. A munkáin keresztül felépített narratíva a biofilció, a miszticizmus, az archeológia, a technológia koncepcióin, az egyetemes, a fantasztikum és a másság kutatásán alapszik.

Yannis Voulgaris Athénban élő képzőművész, a Birmingham City Universityn végzett 2015-ben, korábban pszichológia diplomát szerzett. Munkái a szobrászat, az installáció és a videó összeolvasztásából születnek, a műtárgyak performatív aspektusa foglalkoztatja.

Molnár Ráhel Anna: Össze tudnátok foglalni, hogyan élitek meg az athéni művészeti szcénát? Azon kívül, hogy több aktív, nonprofit galéria működik a városban – mint a Hot Wheels Athens vagy az ERGO Collective –, Magyarországon nincs átfogó képünk a közegről.

Alexandra Koumantaki: Szabadnak érezzük magunkat, azt hiszem, ez a legfontosabb. Korábban Berlinben éltem, de Németországban rengeteg a szabály. Itt nincsenek törvények. A város lényegében egy játszótér. Mind félünk egy túlszabályozott, vállalati típusú artworld képétől, és ez egy nagyon is valós jelenség – mindenesetre mi nem akarunk részt venni benne. A professzionalitás ugyanúgy fontos számunkra, mi is energiát és pénzt fektetünk a munkánkba. Komolyan vesszük, amit csinálunk, de élvezni is akarjuk. Azt hiszem, Athénban ez az általános hozzáállás. Talán nem ez a legjobb fogalom, de primitívebb attitűdnek nevezném. Ha intézményekhez pályázol, mindig alkalmazkodnod kell bizonyos keretrendszerekhez. Ahhoz, hogy egy szervezet támogasson, tudnia kell, hogy pontosan mit fogsz csinálni. Ezzel viszont az ismeretlen szikrája is eltűnik. Yannis Voulgaris: Igen, keretek közé kell szorítanod magad. A szcéna nagyonis aktív, ahogy maga a város is. Mindig feltűnik egy projekttér, egy új helyszín vagy kollektíva. Hiányzik az intézményrendszer, és tényleges állami támogatásokra sem számíthatunk. Évekig még kortárs művészeti múzeumunk sem volt. De mivel nem várhatunk segítségre, az egész közeg kreatívabb és kezdeményezőbb. Az emberek önállóbbak, megszervezik a közösségeiket. A. K.: Ott van viszont a metró. Ha modern görög művészetet akarsz látni, csak meg kell állnod minden metrómegállónál – minden állomáson van egy mű, főleg a 60-as évek ismertebb művészeitől. A Current Athens például egy online platform, ami a kortárs művészeti helyszíneket, kiállításokat, művészeket és kurátorokat gyűjti. Nekem mégis hiányzik egy másfajta közösség. A zenei közegben megvannak azok a kiadók, amik csak helyi művészek albumait adják ki, képviselnek egy helyi elektronikus zenei szcénát. Szeretném azt érezni, hogy az emberek a kortárs művészetben is jobban kapcsolódnak egymáshoz. Gyakran túl individualista a hozzáállás, holott maga a közeg nagyon is szabad. Illene hozzá valamilyen közösségi platform, ami közelebb hozza a tagjait.

Y. V.: Azt hiszem, az individualizmus globális jelenség, az egész társadalmunk sajátja.

A Hyperlink első csoportos kiállításait még galériaterekben szerveztétek, azóta a projektjeitek átkerültek a virtuális térbe. Tulajdonképpen mi a Hyperlink, és mi okozta ezt a váltást?

A. K.: Amikor együtt kezdtünk dolgozni, csináltunk pár galériás kiállítást, de nemsokkal később tartottunk egy szünetet, hogy végig tudjuk gondolni, tulajdonképpen mit is akarunk csinálni. Úgy gondoltuk, a szcénának nem erre van szüksége, nem kell egy újabb kurátori projekt. Elkezdtük kétségbe vonni a műtárgyat, azzal foglalkoztunk, tulajdonképpen mi egy végső mű? 2018-ban kezdtünk el online kiállításokat szervezni – There’s nothing left but you címen valósult meg az első –, és onnantól nem is volt visszaút. Ugyanebben az évben jött a Seeds of Caleum, amit Christina Gigliotti kúrált és Berlin botanikus kertjében valósult meg. Akkor még kész munkákat installáltunk a kert különböző pontjain. Az off-site és in-situ fogalmakat gyakran keverik és mossák össze. Ha fogsz egy követ, elrejted és valaki megkeresi, az in-situ. Vagy ha rajzolsz rá valamit és odaadod valakinek.Bár szeretjük és nagyra értékeljük az olyan platformokat, mint a Tzvetnik, az AQNB vagy az OFluxo, nem akartuk a munkánk puszta fotódokumentációját bemutatni. Készítettünk egy weboldalt, ami struktúrájában és esztétikájában is nagyon hasonlít a videojátékokhoz. Ezzel a projekttel megint kicsit tágítottuk a határainkat.

Y. V.: Nem éreztük kihívást a galériás kiállításokban. Tágítani akartuk a határokat, új területeket akartunk megismerni, úgyhogy elhagytuk a galériateret és új helyszíneket kezdtünk keresni – üres műtermeket, elhagyott épületeket és gyárakat –, miközben elkezdtünk az online kiállítás médiumával kísérletezni. A munkánk szempontjából fontos, hogy egyikünknek sincs saját műterme. Ez egyben lehetőség is, folyton keressük az új helyszíneket. Minden projektünk más-más térben valósul meg, a tér pedig mindig az adott kontextushoz illeszkedik. Egy-egy projekt között pedig mindig tartunk egy szünetet. Tudnunk kell, hogy miről akarunk beszélni.

A. K.: A weboldal a kezdetektől fontos volt számunkra. Teremteni akartunk egy virtuális helyet, ahová belépve a néző a művek saját valóságán belül lehet. Teljesebb élményt akartunk adni annál, mint hogy egy négyzetet nézzenek Instagramon. Nagy tanulság volt számunkra, amikor a karantén ideje alatt egy nap az Instagram letörölte több mint ezer követőnket. Próbáltuk építeni a közösségünket, természetesen anélkül, hogy fizessünk érte. De ezeken a platformokon folyamatosan jelen kell lenned, posztolnod és reagálnod kell, máskülönben nem létezel. Van Instagram-profilunk, mégis ez csak egy négyzet. Örökké egyetlen formátumot tudsz használni. Ennél nem is kell többet hozzátenni.

A tale of the future damned courtesy of hyperlink athens

A tale of the future damned © Hyperlink Athens

A Silent Machines áprilisban, a világjárvány első hulláma és a globális lezárások közepén jött ki. A filmet a korábbi Colombia lemezgyár elhagyatott, entrópikus terében felépített szobrokról, installációkról forgattátok. Az egész szellemjárást Georgios Karamanolakis feliratozott verse és zenéje narrálja. Idén volt egy másik filmes projektetek is – A tale of the Future Damned –, ami viszont önmagában egy kész videómű. Mondhatjuk, hogy a Hyperlink lényegében a művészeti gyakorlatotok kiterjesztése, egy másik perszóna?

Y. V.: A Silent Machines megint csak a határainkat tágította. Mondjuk úgy, hogy a film médiumán keresztül szerveztünk egy kiállítást. Nevezhetjük kurátori platformnak, de ez egyszerre egy művészeti munka is. Ezek a szerepek állandóan mozognak és fejlődnek a munkánkban. Mi is kísérletezünk velük. Egyéni művészként és Hyperlinkként is meghatározó a munkánkban egy posztapokaliptikus koncepció.

A. K.: A Hyperlink önmagában egy mű, amit a művészeti munkám részének tekintek. Többre vágyunk, mint egy szöveges, hang- vagy fotódokumentáció – mindezeket egyszerre használjuk. Szinte csak együttműködéseken keresztül dolgozunk, de sosem arra kérünk fel művészeket, hogy készítsenek egy konkrét munkát. A cél, hogy legyenek részesei ennek, hogy vegyenek részt benne és maguk is tágítsák a gyakorlatukat. Hogy gondolkodjanak úgy, ahogy egyébként nem tennék. A Silent Machinesen 2019-ben kezdtünk dolgozni, nem a koronavírus inspirálta, mégis eléggé illik ehhez az időszakhoz. Mindkettőnkhöz közel állnak az utópia és disztópia témái, és mindkettőnket, így a Hyperlinket is inspirálja a science fiction világa. Főleg most, hogy az egész világ egy múltbéli sci-fi film jövőjének tűnik, valamiféle posztapokaliptikus környezetnek vírusokkal és poszthumán lényekkel.

Paul barsh and tilman horning tanzende bügeleisen 2019 for silent machines courtesy of hyperlink athens

Paul Barsh és Tilman Horning, Tanzende Bügeleisen (2019), Silent Machines, © Hyperlink Athens

Y. V.: A jelenlegi krízis lehetőséget is adott a reflexióra – a személyes kapcsolatainkról, arról, hogyan mozgunk a társadalmi térben, lényegében mindent újra kellett gondolnunk. Ez a jó oldala mindennek. A videómunkával kapcsolatban – A tale of the Future Damned – a Plague Pro kért fel minket egy kurátori munkára, a Garden of Death című projekten belül. A járvány első hulláma alatt a szűkebb közösségünk legtöbb tagja nagyon zavaros helyzetekben volt, senkit nem akartunk erőltetni ebben az időszakban. Végül egy műtárgyat készítettünk ketten, ezt a videómunkát.

  A. K.: Most mindennek komolyabb jelentése van. Próbálunk politikai felelősséget vállalni. Nem csinálhatsz már csak úgy dolgokat, csak azért, hogy jelen légy. Egy globális válság közepén dolgozunk. Ha ebben a környezetben aktív vagy, akkor miért – számomra ez volt a legnagyobb kérdés. Miért fontos számomra, hogy művész legyek? Mi a hasznom? Még ha nem is konkrétan politikus tevékenységről van szó, még ha csak megbújik valahol a tartalom, tudatosnak kell lennünk. Azt hiszem, sokat tanultunk ebből a helyzetből. Jelenleg csak görög művészekkel dolgozunk együtt, aminek nagyon örülünk. A nyár nagy részében egy együttműködéssel foglalkoztunk – Delphian Landscape – az OMIO-val. Az OMIO egy helyi intervenciós csoport, a 2000-es évek óta építenek fényinstallációkat. Egy víz alatti struktúrát építettünk velük Korintosz környékén, közel egy ipari területhez. A végtermék itt egy videó, amit a Manifestán mutattunk volna be a marseille-i Sissi Clubban. Végül ez és az összes többi novemberi esemény elmaradt, a járványügyi korlátozások miatt.

Hyperlink x omio video still

Hyperlink x Omio, részlet a videóból © Hyperlink Athens

Athén és főleg a város Exarcheia része „anarchista negyedként” lett ismert. Az anarchista közösség több menekült squatot működtetett itt, de a 2019-es választások után Kyriakos Mitsotakis és az Új Demokrácia Párt támadni kezdte a város foglalt házait. Mi történik most ezzel a kultúrával?

Y. V.: A kormány rettenetesen korrupt, és az övék az egész média. Folyamatosak a botrányok, és összességében végtelen történetnek tűnik a válság. A választások után rögtön bezáratták a squatokat és kitették a bevándorlókat. Ugyan még mindig vannak környékek, ahol próbálnak segíteni nekik, de ezeket a kezdeményezéseket állandóan támadják. A politikai helyzet nagyon bonyolult, de a közelmúltban óriási eredmény történt, mikor a bíróság bűnügyi szervezetként ítélte el a Golden Dawn neonáci pártot. Ezek az emberek 2012 óta bent ültek a parlamentben. Ez persze nem azt jelenti, hogy vége a fasizmusnak Görögországban. Ez is egy veszélyes vírus, ami a társadalmunk rengeteg különböző szintjén van jelen. Ott voltam a bíróságnál, mind az ítélet kihirdetését vártuk. Abban a pillanatban, ahogy kihirdették, a tömeg ünnepelni kezdett – a rendőrség pedig könnygázzal támadt ránk.

A. K.: A teljes tömegből (ami legalább 12 000 embert jelent) minimum 3000 szervezett anarchista csoport tagja volt, viszonozták a készenléti rendőrség támadását. Nagy megkönnyebbülés, hogy az Antifa mozgalom ennyire szervezet Athénban. Azt hiszem, leginkább ez az oka, hogy ilyen szabadnak érezhetjük magunkat. A tevékenységüknek hatalmas hatása van a fiatalokra, a művészeti szcénára és az egyetemi közösségekre egész Görögországban. A törvényhozás olyan mértékben korrupt, hogy a valóságban utcai törvények működnek.

Y. V.: A fasizmus itt valós probléma, olyannyira, hogy muszáj harcolni ellene. A Képzőművészeti Egyetemen volt egy remek kezdeményezés. Itt a hallgatók a szigetekre járhatnak egyetemi rezidencia-programokra. Amikor idén szeptemberben leégett egy menekülttábor Moriában, Leszbosz szigetén, a hallgatók felajánlották a rezidenciahelyeket a menekültek számára. Néhányan elkezdtek aláírást gyűjteni és kitettek egy nyilvános nyilatkozatot arról, hogy átadják a helyüket a rászorulóknak. Az ilyen események reményt adnak.

Azt hiszem, mindenhol kreatívabban kellene gondolkoznunk az ellenállásról, amellett, hogy eljárunk a klasszikus tüntetésekre. Ezek (Magyarországon legalábbis) általában azzal végződnek, hogy hazasétálunk anélkül, hogy különösebb eredményt várnánk.

A. K.: Olyan, mintha bármikor feléghetne ez az egész, minden nagyon érzékeny. Az ellenállásra viszont mindenhol szükség van, és a tudatosság már önmagában számít. Példaként ott vannak az anarchista csoportok, akik egyszerűen minden héten találkoznak és politikai helyzetekről beszélnek. Már csak az sokat számít, ha ott van melletted valaki, hogy elmondja: nem, nem vagy bolond, hogy ezt vagy azt gondolod. Beszélgetésekre van szükség, ezért olyan fontosak a közösségi terek és önszerveződések. Még a főzés is ide tartozik. Athénban ezek a dolgok működnek – ezt jelenti az ellenállás: a közeledést az eltávolodás helyett. A kapitalista és fasiszta rendszerek is a szeparációra és az egyénre építenek. Egyedül vagy, ülsz a lakásodban és rendelsz az Amazonról. Az ellenállás az ellenkezője ennek. Bármi lehet ellenállás.

Nyitókép: Origins, részlet a videóból © Hyperlink Athens