A Hollow Szeri Viktor koreográfus, Páll Tamás játéktervező és Muskovics Gyula kurátor közös hallucinációit testesíti meg. A csoport 2018 óta valósít meg immerzív installációkat, tereket és valóságokon átívelő élményeket. Látható és immateriális erőiket zenével és játékmechanikával ötvözik, a koreográfiát és a kortárs tánc eszközeit pedig költészettel, kiterjesztett valósággal és szerepjátékos módszerekkel vegyítik. Munkáik világprototípusok, amelyekben a konszenzuális valóság uralkodó rendszerei megkérdőjelezhetővé és módosíthatóvá válnak. Eddig leginkább homály fedte témákkal foglalkoztak, mint például a dark roomok, a millenniarista szekták, az ökoszorongás, a természet mint feketedoboz vagy a séta mint pszichoaktív hatóanyag. Állandóan alakulnak, performanszaik pedig sosem ismétlődnek: ahhoz a térhez és pillanathoz igazodnak, annak alapján mozognak, transzformálódnak és mutálódnak, amelyben épp zajlanak.

Az első közös munkátok, a Phoenix (2018) egy többórás, immerzív szituáció volt valahol a performansz és a buliélmény határán. Itt sok más referencia mellett a klubkultúrával és kifejezetten a darkroomok* felszabadító tereivel foglalkoztatok, amelyek képesek megkerülni a társadalmi intézmények szabályrendszereit, és az intimitás egyéni és közös, szabad formáit engedik meg.

A Phoenixet először a Trafóban, pontosabban a színház mellett, egy régóta nem működő szupermarket elhagyatott tereiben mutattuk be. A helyszín azért érdekes, mert az egész eseménynek olyan hangulatot adott, mintha egy nem túl távoli jövőben játszódna. Ezen kívül megelőlegezett számunkra egyfajta szemléletmódot, hiszen azóta is jobban vonzanak minket a rendhagyó színhelyek, mint a hagyományos művészeti terek. Előadásainkat és installációinkat pedig igyekszünk mindig az adott körülményeknek megfelelően kialakítani, vagyis hely(zet)specifikussá tenni.

Mint első közös projekt, olyan szituáció megteremtése volt a célunk, amelyben mindhármunk nézőpontja érvényesül. Fontos volt azonban, hogy ne csupán a különböző médiumok találkozását mutassuk be, hanem immerzív környezetet alkossunk meg, amelyben a virtuális és a fizikai, a szöveg, a mozgás, a test és a zene összeolvad és együtt mozog, a néző pedig mindezeknek a részévé válhat. 

Beszéljetek még a darkroom-referenciáról: milyen irányokat nyitott meg ez a tér, és hogy kapcsolódott össze a Minotaurusz és a főnix mitológiai alakjaival? 

A darkroomban elmosódnak a határok identitások és realitások között. A testek véletlenszerűen találkoznak a sötétben, egymásba fonódnak, és új kombinációk, szövetségek születnek. Ezek aztán átalakulnak, megsokszorozódnak vagy nyomtalanul eltűnnek. A sötétség a valamivé válás állandó állapota, megfoghatatlan és reprezentáción túli, és ezért a domináns rezsimek felforgatásának eszköze is lehet, legyen szó akár a heteronormatív társadalmi értékekről, akár a művészeti intézményrendszer merevségéről. 

A címben szereplő, hamvaiból mindig újjászülető főnix egyfajta ciklikusságra utal, ami az egész, zenei és performanszloopok sorozataként kibontakozó eseményt jellemzi. A labirintusban magányosan az áldozatára (vagy felszabadítójára?) váró Minotaurusz pedig a meleg/queer kultúrával kapcsolatos képet árnyalja. A darkroom és (az elmúlt évtizedben) az online randi appok amellett, hogy felszabadító, biztonságos teret képesek nyújtani, nem feltétlenül mentesek a külvilágra is érvényes hierarchiáktól vagy normatív rendszerektől, így könnyen traumák helyszínévé válhatnak. A Phoenix központi kérdése éppen ezért az, hogy miként tematizálható valami, ami egyébként rejtett – anélkül, hogy sérülne az adott közösség vagy tovább erősítenénk a sztereotípiákat.

Az az immerzív környezet, amiről írtatok, az összes további projekteteket meghatározza. A Summit (2019) témája egy disztópikus jövőbeli esemény volt, és az elkerülhetetlen katasztrófára felkészítő beavatási szeánszként valósult meg. Honnan indult ez a munka? 

Amikor elkezdtünk ezen a projekten dolgozni, már akkor is erősen apokaliptikus volt a közhangulat. Az ökológiai válsággal kapcsolatos diskurzusok egyre elterjedtebbé váltak, és kezdte mindenki belátni, hogy ez az egész nem hitkérdés. A művészetben is gyakoribb lett az emberiség környezetre gyakorolt romboló hatásának és az ebből fakadó kihívásoknak és kérdéseknek a tematizálása. A Summit (Csúcstalálkozó) innen indul: egy bolygószintű esemény eljövetelét vizionálja, amely radikálisan megváltoztatja a Földön az életkörülményeket. Ez a projekt a várakozásról, a spekulációról és a sötétben tapogatózásról szól. Folytonosságát az „Eljövendő Esemény” elérhetetlensége és felfoghatatlansága adja, ami a jelen és a jövő közötti távolság leküzdhetetlenségéből fakad. Ennek ellenére különös módon olyan helyzetet sikerült megteremtenünk, ami több szempontból is hasonlít a Covid–19 világjárvány kirobbanása óta tartó időszakra. 

Az elsötétülés, mint a „valamivé válás” állapota itt is hangsúlyosan megjelent.

Részben azért, mert fontos volt számunkra, hogy ne természetimádó „széplelkekként” közelítsük meg a problémát, akik a világ egyensúlyának a helyreállítására törekszenek. Ugyanis épp az ember kívülállóságának az illúziója, vagyis a természet tárgyiasítása a felelős leginkább a bolygó által elszenvedett károkért. Sokkal jobban érdekelt minket egy sötétebb ökológia gondolata, amelyben egyetlen lehetőségünk emberként az elmerülés a pusztulásban és a vég kizárólagosságának elfogadása. Mindemellett kérdés volt számunkra az is, hogyan lehetne ezt az elképzelést az egyén szintjére hozni. Sokat foglalkoztunk az elmúlás gondolatával és a saját, halállal kapcsolatos félelmeinkkel, valamint azok leküzdésével. A kezünkbe akadt például egy interjú, amiben a francia filozófus, Michel Foucault arról beszél, hogy ha kultúránk engedné, hogy egész életünkben gondosan készüljünk a halálra, sokkal kevésbé lenne hátborzongató a vég gondolata (és valószínűleg sokkal kevesebben oltanák ki az életüket idő előtt). A Summit éppen ezért egy szertartás, készülődés az ismeretlenre. A temetésre emlékeztető gyűlésnek különösen intim hangulatot adott, hogy amikor először előadtuk a prágai MeetFactoryben, ahol épp rezidens művészek voltunk, csak húsz fős csoportokban lehetett részt venni rajta. Azóta már többször is bemutattuk nagyobb formátumban. Legközelebb májusban, a Placcc Fesztiválon lesz látható köztéren.

Munkáitok ugyan külön fejezetekként működnek, de nincsenek köztük lezárt határok. Az intimitás, a közösség különböző formái, az újjászületés lehetősége vagy a spontán szerepjáték például mind központi módszerek, jelenségek és hangulatok.

Immerzív előadásainkban sokat merítünk az élő szerepjáték műfajából, valamint fontosnak tartjuk, hogy ne lezárt projektekben gondolkozzunk, hanem inkább kontinuitásokban és diszkontinuitásokban a különböző világok között. Ehhez a módszerhez szükséges, hogy legyen egy eszköztár, amire építeni és amellyel formálni tudjuk ezeket a fiktívvalóság-töredékeket. Metodológiánkban a koreográfia, a narratívaalkotás, a költészet és a technológiai szimulációk összeforrnak egy-egy tematikus kutatással, amit mindhárman szimultán és egymásra építve végzünk. Sokszor indulunk ki disztópiákból és utópiákból, valamint fontos szerepet kap munkáinkban az improvizáció, a projektek adaptálása az adott helyzetre, illetve saját modulprojektjeink újradolgozása. Ez utóbbi nemcsak a világépítés felől nézve, de kultúratermelési szempontból is érdekes. Miközben a régi világok újakkal keverednek, az egy-egy projekt során felhalmozott anyag méretére, ezen keresztül pedig a befektetett (láthatatlan) munka mennyiségére is szeretnénk felhívni a figyelmet. 

Ez a munkamódszer egy térben is több irányban terjedő mozaikot hoz létre. Egy-egy történetszálat – témát, elemet, karaktert – újra és újra felvesztek, építetek tovább, majd engedtek el ismét.

Az első projekt, amiben tudatosan használjuk a crossovert mint eszközt, az aqb-ben megvalósult MMM-en szereplő Archive II (The Beyond) (Archívum II. [Odaát]) című installáció és performansz. Ezt követte a The Camp (A tábor) című kísérleti szerepjáték, ahol egy tízfős társaságot hívtunk össze, hogy egy vacsorán „összefűzzük” velük Hollow obskurus történelmének szereplőit. Mindenkinek egy már létező karaktert kellett megtestesítenie, szabadon értelmezve annak személyiségét, valamint viszonyát a helyzethez és a többi karakterhez. Ez volt egyébként az első Hollow néven megvalósított esemény. Hollownak pedig, aki tulajdonképpen hármunk közös avatarja, az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy összekeveri a különböző valóságokat, és ebben a keverékben oldja fel az identitások közti határokat, hogy valami újat olvasszon ki belőlük.

Meg tudjátok fogalmazni, mik azok a csomópontok, amelyeken keresztül összeérnek a különböző projektek? 

Az előadásainkban kiemelt szerepe van a hangnak és a zenének, ami a Phoenix óta Molnár András és Marquetant Tamás zenészekkel együttműködésben jön létre. Nagy hangsúlyt kap az interakció a közönséggel, emiatt is lételeme munkáinknak a folyamatos alakulás. Egy-egy bemutató gyakorlatilag az adott közönséggel folyó párbeszéd (legyen az testi vagy narratív) során manifesztálódik a konkrét térben és időben. Narratív eszköztárunkba tartozik még a különböző jóslatok, előrejelzések és technopolitikai fejlemények feldolgozása, újraértelmezése és néha rekombinálása is. A koncepciók kialakításánál sokat merítünk a különböző kortárs filozófiai és elméleti keretrendszerekből, amik a darabokban legtöbbször liminálisan vagy szomatikusan mutatkoznak meg, néha azonban konkrét idézeteket, referenciákat is megjelenítünk.

Hogy látjátok ezeket a munkákat a mából, amikor (kisebb megszakításokkal) már egy éve tilosak a közönséggel együtt mozgó, élő események? 

Bár leginkább az élő események érdekelnek minket, a csoport sokoldalúságából adódóan az aktuális korlátozásokhoz is képesek vagyunk alkalmazkodni. Jelenleg például a berlini Omsk Social Club nevű művészcsoporttal hozunk létre közös projektet, amelyben a kiindulópontunk szintén a sötétség volt. Az eredeti terv szerint egy élő szerepjátékon dolgoztunk volna, de a járványhelyzet miatt az egész projektet úgy kellett alakítanunk, hogy ne igényelje több ember együttes jelenlétét ugyanazon a helyen, azonban mégse csupán az online térben valósuljon meg.

Ez a munka – Windspeed – a járványhelyzetre tartalmában is reagált, és a lezárások ellenére mégis megvalósítottatok egy fizikailag távoli, de kollektív élményt. A történet szerint a 2021-es, februári teliholdkor a Merkúr pozíciója hozza létre azt a csillagászati állást, amiben Thermadite, az első karakter feltöri a Telegram kommunikációs rendszerét, a chat pedig kollektív hallucinációvá válik. A résztvevők egyfajta holdkóros alvajárásban vesznek részt. Hogy épül fel az együttműködésetek az Omsk Social Clubbal, és mit lehet tudni a folytatásról?

A Windspeed (Szélsebesség) a Sprawled Soilware című projekt első része, amelyen tavaly ősszel kezdtünk el dolgozni. Hozzánk hasonlóan az Omsk munkáiban is meghatározóak a különféle szerepjátékos módszerek, ezért is indult el köztünk az együttműködés, ami egyébként a budapesti Sín Művészeti Központ és a berlini Montag Modus koprodukciójaként, a Goethe Intézet Nemzetközi Koprodukciós Alapjának támogatásával valósul meg. Először élő eseményben gondolkodtunk, ami lehetőséget ad a feloldódásra a természet sötétjében, valamint a realitások közti határ elmosódásának megtapasztalására. Mivel azonban már a közös munka elején egyértelmű volt, hogy egy ilyen esemény megszervezése akadályokba ütközhet a járvány miatt, megpróbáltunk az adott körülményekből kiindulni. Arra jutottunk, hogy egy jelenleg sokaknak ismerős élményre építjük az egész projektet. A Sprawled Soilware három különböző sétából áll, amit három kitalált karakter vezet. Ezek a lények meghackelték a Telegram nevű messenger-programot, hogy segítsenek a közönségnek felfedni környezetük láthatatlan rétegeit. Három chatbotot terveztünk, amik hangfájlok, videók, stickerek, gifek, AR-objektek és versek formájában lépnek kapcsolatba a játékossal, valamint különböző feladatokat adnak neki.  

A projekt lényege, hogy bárhol és bármikor részed lehet ebben az egy-két órás élményben, akár egyedül, akár csoportosan, tehát jól illeszkedik a jelenlegi bizonytalan helyzethez. Az első részt ettől függetlenül igyekeztünk úgy publikálni, hogy Thermadite Renji, a Windspeed fő karaktere közbenjárásával valamiféle kollektív élmény is létrejöjjön. A „bemutató” időpontjára, vagyis április 27-én, budapesti/berlini idő szerint délután öt órára a világ különböző városaiban is kijelöltünk egy-egy helyszínt, ahol egyénileg csatlakozni lehetett a Szélsebességhez. Ennek eredményeképp – a lezárások ellenére – egy időben nagyjából százötven ember vehetett részt ugyanazon a sétán az okostelefonja segítségével, csak míg valaki a Görlitzer Parkban vagy a Népligetben, mások a mexicói UNAM botanikus kertben vagy a hongkongi Shek O Country Parkban. A következő két részt az áprilisi teliholdkor, 26-án tesszük elérhetővé. Míg Thermadite egy invazív karakter, L. inkább olyan, mint egy vándor, O. pedig egy melankolikus útitárs. A Windspeeddel és az új epizódokkal kapcsolatban egyaránt a soilware.net oldalon lehet tájékozódni.

  * A darkroomok (sötét- vagy hátsó szobák) a queer szexualitás terei. Ezek a terek máig képesek kibújni a konzervativizmus és a megfigyelés rendszerei alól. A szabad szexualitás és függetlenség pontjaiként és a queer mozgalom számos aspektusának szimbólumaiként jelennek meg, amelyek menekülési lehetőséget teremtenek a heteroszexuális elnyomás alól.

A cikk a Summa Artium támogatásával jött létre.