„Kevésnek érzem azt jelenleg, amit egy konceptuális munka tud adni, vagy amit én tudok adni egy konceptuális munkával”

Interjú Balogh Viktóriával

Szilágyi Róza Tekla

Balogh Viktória 2019-ben végzett a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karán fotográfia mesterszakon. 2018-ban és 2019-ben még hallgatóként elnyerte a Magyar Fotóművészek Szövetségének fotográfiai ösztöndíját, 2020-ban pedig bekerült a Pécsi József Fotóművészeti ösztöndíj első évfolyamába is.

Balogh Viktória munkáiban visszatérő kérdéskör a tudás – annak nyomai, megfoghatatlansága, megfogalmazhatatlansága, továbbörökíthetősége és újabban hiánya is. A konceptuális hátterű fotográfiasorozatok után azonban az elmúlt időszakban már nem csak szorosan a kortárs képzőművészet világában értelmezhető tevékenységet folytat – a kertek iránti érdeklődése amellett, hogy munkáiban is nyomot hagy, mindennapjait is jelentősen megváltoztatta. És hogy ez miért aktuális most?

Az a szezonokban gondolkodás, előre tervezés, ami egy kert műveléséhez, életben tartásához kell, ma hiányzik a városi ember életéből. Máshogyan szocializálódtunk, máshogyan rendezkedtünk be mindennapjainkra, mi, városi emberek. A maguktól értetődő életminőségbeli és financiális háttérbeli különbségek mellett többek között talán ezért is lehetséges az, hogy amikor egy több hónapot felölelő, számunkra szokatlan élethelyzetbe kerülünk – lásd: a koronavírus városi életet befolyásoló hatásai –, az a mindennapos előretervezés hiányában erősebben érinti az urbánus kényelemhez szokott embert.

A városi létnek része az, hogy bizonyos szempontból napról napra élünk. Úgyis lesz mit, mikor, kitől – úgyis csak leugrom a boltba, hazafelé találom ki, mit főzzek vacsorára. Ha ennek megváltoznak a játékszabályai, akkor megtorpanunk. Ezért állíthatóak olyan jól párhuzamba Balogh Viktória munkái a jelen valóságával éppen most, mivel más típusú napi gyakorlatokra hívják fel a figyelmünket. Olyan napi gyakorlatokra, amik a fotográfiák művészi értéke mellett örök tudást rögzítenek és közvetítenek.

F323c037406615.59496bd9e9558

Balogh Viktória: Tudások, 2017

Szilágyi Róza Tekla: Több olyan sorozatod is van, amelyekben a tudás vizuális nyomait rögzíted. A 2017-ben készült Tudások iskolai, frissen letörölt táblákat, valamint feketére festett színpadok karcolásait, kopásait örökíti meg nagytotálban. Legfrissebb munkád, az UNKNOWN követi ezt a gondolatmenetet, azonban némileg előrelép: már a ránk maradt ismeretek/tudások megőrzésével és azok továbbadásának lehetőségeivel foglalkozik. 

Balogh Viktória: Igen, ez volt az MA diplomamunkám, ami egy éve lett kész. Ugyanazon az úton mentem tovább, amin korábban haladtam: azt szerettem volna, hogy a tudásnak legyen valamiféle ábrázolása. Aztán nagy hatással volt rám Földényi F. László A melankólia dicsérete című könyve. Ő a melankóliát szorosan összekapcsolja a monolittal mint objekttel – ezután teljesen rákattantam arra, hogy a monolit mint a nem tudás szimbóluma jelenjen meg a képeimen. A monolit egy olyan tárgy, amit nagyon nehéz megfogalmazni. Én ugyanezt éreztem a nem tudásról is. Abba a gondolatkörbe is beleástam magam, hogy minél többet kezdünk el tudni a körülöttünk lévő világról, annál többet tudunk tovább kérdezni. Olyan ez az egész, mint egy buborék, amiben belül van minden tudásunk, a nem tudásunk meg a burok – és ahogyan tágul a buborék, úgy belül is nagyobb lesz a térfogat, de a burok is nagyobbá válik. Abban a gondolatban, hogy minél több a tudás, annál több a kérdés, nagyon elvesztem a munka készítése során.

Screenshot 2020 11 10 at 17.32.02

Balogh Viktória: Monolit, 2018, giclée print pácolt fa keretben, 102 x 152 cm

Érdekes az, hogy az ember nem tudásról való élménye sokkal meghatározóbb, mint amikor tud valamit. Izgalmasnak tartom, hogy a sok, tudásról szóló munkád után a nem tudás felé fordultál.

Szép íve van az egész történetnek. Amikor leszedtem a BA diplomamunkámat a Fugában rendezett kiállításról, ott, a könyvesboltban vettem meg a Földényi F. László-könyvet. Ekkor egy hete volt meg a diplomám. Kinyitottam a könyvet, elolvastam néhány oldalt, és rájöttem, hogy semmit sem tudok. Azon nagyon sokat gondolkodtam, hogy ezt a jelenséget hogyan lehetne vizualizálni. Ekkor indultam el először a monolitok felé – így lett a sorozat kiindulópontja a Monolit című kép. Időben ez a munka egy évvel előbb készült, mint az egész sorozat. Lényegében a lexikális tudás emlékműve. A lexikonok azok a tárgyak, amikre ma már mint objekt nincs szükségünk. Az interneten bármire rá tudunk keresni – magát a könyvtárgyat kezdjük nem használni. Az érdekes, hogy amikor ezt a képet csináltam 2018-ban, az az az év, amikor leállt itthon a lexikongyártás. Az újfajta keresési szokások miatt már nincs szükségünk sok megjegyzendő információra – inkább arra, hogy mit hol találunk. Ez hat az emberi gondolkodásra is.

59430586487021.5d9b51be191ac

Balogh Viktória: UNKNOWN, 2019

Ez a helyzet lett a kiindulópontom – nevezzük fejlődésnek, bár én szeretem inkább változásnak hívni. Az UNKNOWN sorozat képeihez elkezdtem olyan tárgyakat keresni, amiknek erős szimbolikájuk van, de a tárgyak eredeti funkciójától már annyira eltávolodtunk, hogy talán fel sem ismerjük őket. A legjobb példa a csepegőkő. Egy olyan szerkezet, amibe a tetején bele tudsz önteni több liter vizet, majd a nagy kő szépen lassan megszívja magát, és ami lent kicsepeg, az már megszűrt víz. A dunai hajósok használták még 50 évvel ezelőtt is – így tudták szűrni a Duna vizét bármerre mentek. Gondolj bele: régen volt egy ilyen nagy tárgy arra, hogy a Duna vizét szűrjük, most meg, 50 évvel később ott tartunk, hogy a csapvizünket szűrjük. Mennyire jó ez a fejlődés, hova vezet igazából?

7ac70686487021.5d9b51be18b6b

Balogh Viktória: UNKNOWN #3, 2019, giclée print keretezve, 95 x 68 cm

Miért érezted fontosnak, hogy olyan tárgyakat keress, amiktől ma már eltávolodtunk? Amiknek a használata ebben a formájukban már nem része a mindennapjainknak.

Épp a ráeszmélés miatt: vannak nem is annyira régi, nem több ezeréves tárgyak, amiket már nem ismerünk fel. Azt akartam, hogy ezen a szinten is jelenjen meg a nem tudás. A kép ezáltal feladvánnyá is válik. Persze az anyagszerűségből, a textúrákból lehet következtetni, hogy mire valók a tárgyak. Van a sorozatban ágyúgolyó- és fúrómag-minta is, amik az uránbányászat melléktermékei.

De van olyan kép is, ami cseppet eltér: a Szent Gellért tér alatti, az utat tartó támpillér, ami mellett a fürdő ősforrása helyezkedik el. Itt a láthatatlanság megmutatása volt a célom. Egy tévéadásban budapesti, föld alatti helyekről volt összefoglaló – az fogott meg leginkább, hogy nem tudták megmutatni a Gellért fürdő ősforrását, mert ott majdnem 50 fok és 100%-os páratartalom volt. Abban a pillanatban, ahogy leért a stáb, a kamera semmit nem mutatott. Ezt látva elkezdtem kutatni, hogy készült-e erről a helyről fotó, de nem leltem sehol. Végül a vízműveknél találtam rajzokat arról, hogy hol van a forrás. Aztán később megtudtam, hogy indítanak ide túrákat, és így jutottam le. Először csak megnéztem a helyet, mert féltem levinni a fényképezőgépemet. Aztán befizettem még egy túrára, hogy géppel is lemenjek – asszisztencia társaságában.

Balogh viktoria monolit ii proba02

Balogh Viktória: UNKNOWN, 2019

A Világirodalom Remekei sorozatodban, ami a Tudások és az UNKNOWN között készült, a könyv szintén mint a tudás metaforája jelenik meg. Gyerekként szerettél olvasni?

Szuperszorgalmas voltam – amikor nyáron volt feladott nyári olvasmány, akkor nemcsak elolvastam, de jegyzeteket és rajzokat is készítettem hozzá. Azt nem mondom, hogy kifejezetten élveztem volna, amit olvasok – inkább azt élveztem, hogy olvashatok, és hogy azt valamiképpen feldolgozom. Viszonylag későn találtak meg azok a könyvek, amiket imádtam.

Screenshot 2020 11 12 at 10.35.41

Balogh Viktória: A Világirodalom Remekei, 2018

Izgalmas, hogy már A Világirodalom Remekei sorozatnál is jelen van az a mentalitás, ami az UNKNOWN-nál is jellemző: ezek a könyvek amellett, hogy a tudás metaforái, valahol egy letűnt kor megmaradt üzenetei, amiket képileg úgy használsz, mintha építőkockák lennének.

A mi családunkban nagymamám rendelte a sorozatot – havi rendszerességgel érkeztek a könyvek, hónapról hónapra egyre több sorakozott fel a nappaliban. Egy szekrénysor mozdításkor lepakoltam őket, és rájöttem, amikor leraktam őket a parkettára, hogy ezek a könyvek körülbelül ugyanakkorák méretben. És hogy ezek a kötetek mennyire meghatároztak egy adott időszakot – a hetvenes évektől a rendszerváltásig –, és azt, hogy akkor mi volt elérhető. Ezek voltak elérhetőek, ezeket lehetett „egyszerűen” olvasni.

A hetvenes években kötött volt, hogy a kultúra mennyire tekinthet ki akár balra, akár jobbra, akár előre vagy éppen hátra. Sokféle történet van a sorozatban, mégis egyenformába öntötték a könyveket. Ugyanaz képeződik le ezeken a köteteken, mint ami akkor itthon, a szélesebb közeg által elérhető kultúra területén történt. Egy bizonyos szűrőn jöhettek át dolgok, és ami azon a bizonyos szűrőn átfért, az rendben volt, és ami nem, az kint maradt.

Igen. Egy-két könyvbe beleolvastam és végtelenül unalmasnak tartottam őket. Ezután elkezdtem velük játszani – nyilván úgy rendeztem őket vissza a szekrénysorba már akkor, hogy szín szerint rendben legyenek. Kicsit le is váltam gondolatilag arról, hogy mi a könyvek tartalma, és inkább az érdekelt, hogy ezzel a vizuális játékkal mit lehet mondani. Ez a játék szülte a pixeljellegű képemet, ami jóval kisebb méretű, mint a többi munkám. Ez a kép pont arra reflektál, hogy milyen mértékben helyeződik át az olvasási kultúránk a digitális térbe. Én könyvből csinálok pixelt, de a mai világban ugyanez történik: egyre több minden kerül át az online térbe.

Szándékos volt, hogy kisebb méretű a kép? Hogy emlékeztessen egy kijelző méretére?

Igen, ez a játék is benne van. A valóságban, ami a képen látszódik, az majdnem 4 méter széles.

Screenshot 2020 11 12 at 10.37.01

Balogh Viktória: A Világirodalom Remekei, 2018

Ha már a digitális felületekről beszélgetünk: mit gondolsz az online kiállításokról?

Analóg lány vagyok. Szeretem a kézzel fogható dolgokat, és online kiállítást semmiképp nem csinálnék. Akkor már inkább készítek egy filmet vagy egy interjút valakivel, ami megnézhető az online térben. Ezek egyébként folyamatban vannak. A nyári időszakban készítettem egy interjút, ami eléggé meghatározó volt – és bízom benne, hogy lesz belőle valami kézzelfogható eredmény.

A tavaszi karantént arra használtam, hogy a kertészkedéssel párhuzamosan dokumentáltam is a kertészkedés folyamatát – ez része a Pécsi József Ösztöndíjas projektemnek is. Egy teljesen új anyagból építkező könyvön dolgozom ennek keretein belül. Egy nyugodtabb, vidéki élet iránt kezdem vágyódni, egy lassabb élet után. Az a kérdésfelvetésem, hogy ezt hogyan lehet megoldani úgy, hogy közben meg kell élni valamiből és a városhoz is kötődünk. Nyilván közben bennem vannak azok a félelmek is, amiket ez a vírus megerősített. A hatalmas ráeszmélés: teljesen bizonytalan a világ körülöttünk és sokkal biztosabb hely ilyen szempontból a vidék. Hosszú távon vidéken szeretnék inkább berendezkedni.

A jövőt illetően komoly céllommá vált, hogy megkeressek olyan embereket, akik így élnek, közelebb a természethez, hogy lejegyezzem a tudásukat. Ez a tudásmentés érdekel.

Sokáig kifejezetten konceptuális munkákkal foglalkoztam. Most van egy erős gyakorlati út, amin elindultam, és szeretnék is továbbhaladni rajta. 

Df33dc70692279.5babbc9dbc256

Részlet a Kert kiállításból, 2018, ISBN könyv+galéria, Budapest

Tudásmegőrzés és tudásátadás – 2018-ban Kert címmel készítettél fotókönyvet, amit az ISBN könyv+galériában mutattál be egy kiállítás keretein belül. A könyv és a kiállítás központjában szüleid vidéki konyhakertje állt. Amikor elkezdtél ezzel a kerttel foglalkozni, akkor mennyire volt benned a vágy, hogy megőrizz egy olyan tudást, ami sokunknak már ismeretlen?

Az új fotókönyvemnek, amit a Pécsi József Ösztöndíj kapcsán készítek, az a címe, hogy A szivárvány lábánál. Ez egy idilli, a karantén két hónapja alatt felépített kert történetét meséli el. Én sem gondoltam volna, hogy eltelik két év és azért nyitom ki a Kert könyvet, hogy megnézzem, hogy milyen sortávba kell ültetni a növényeket. Az ott rögzített tudás ilyen módon teljességgel beépült a jelenembe. A könyvben rögzített, a szüleim kertjét ábrázoló kis kézzel rajzolt térképemet néztem meg idén, hogy megtudjam, milyen zöldséget mi mellé érdemes ültetni. Most az történik, hogy miután megnéztem, hogy csinálják a szüleim, megcsinálom én.

2db8a570692279.5babbc9dbcdc4

F9a85970692279.5babbc9db72a6

A Kert fotókönyv és a benne megjelenő említett rajz

A kertes projekt ugyanúgy a tudás valamilyen formájáról szól.

2017-ben a Tudások sorozat után hiányzott a gyakorlatias gondolkodás vagy az, hogy valamit csináljak a két kezemmel. Nem akartam ennyire csak elméleti módon foglalkozni a tudással – valami színes, szagos, kézzelfogható dologra vágytam. A Tudások és az UNKNOWN esetében először a koncepción agyaltam, és addig egy kép sem készült el, amíg ezt a konceptet le nem fektettem teljesen. Szinte már előre megrajzoltam a képeket, és utána kezdtem el fotózni hozzá a tárgyakat. A kertes projektek ennek a szöges ellentétei: dolgozom a kertben és közben azt fotózom vagy videózom, ami éppen történik. Amikor a Kert könyvet csináltam, akkor kifejezetten figyeltem a tudáslejegyzésre – folyamatosan vázlatoztam, míg A szivárvány lábánál esetében már koncentráltabb a folyamat. Dolgozom, a végén megállok és elkezdek fotózni.

Van olyan kerthez kapcsolódó rutin, ami része lett a mindennapjaidnak? Olyan tudás, amit úgy érzel, hogy a művészeti praxisodon kívül is tovább tervezel adni?

Most elsősorban a fűszernövények begyűjtése, a virágzatok felhasználása lenne az. Régebben is volt, hogy szedtem hársvirágot, de most tényleg odafigyelek erre. Szeretnék saját fűszernövényeket is ültetni, miután nagyon sok gyógynövénynek néztem utána. Az vált az egyértelmű célommá, hogy muszáj kertet csinálnom. Annyival jobb az életszínvonalam, amikor kimegyek a kertbe, hogy elmondhatatlan. Pesten is kiköltöztem a 12. kerületbe, mert a belvárosban már nem jó.

17741370688431.5baba6683585a

Kép Balogh Viktória Kert című fotókönyvéből

Nagyon sok emberrel ugyanaz történt az elmúlt fél évben, amiről mi is beszélgetünk – sokan kezdtek vidékre, a természet után vágyódni, miután a városi lét a kötött körülmények között egyre terhesebbé vált. A vírus miatt kénytelenek voltunk megváltoztatni, hogy hogyan éljük a mindennapjainkat – és akárhogyan gondolkodunk erről, befolyással van ránk a helyzet.

Én elég szélsőséges lettem: kevésnek érzem azt jelenleg, amit egy konceptuális munka tud adni, vagy amit én tudok adni egy konceptuális munkával. Úgy érzem, hogy ebbe a világba ez most nem elég. Visszaszálltam kicsit a Földre. Van egy olyan gondolat, hogy a művészek ülnek az elefántcsonttoronyban, kitalálnak dolgokat, és azokat megcsinálják, és akkor szép lesz a világ. Azok is izgalmas dolgok, de azt érzem, hogy ennél most vannak fontosabb dolgok is. Közben meg a fene sem tudja, hogy mi működik jobban: egy cuki rozmaringos kép vagy egy fekete tábla. A könyv, amin most dolgozom, például szuper romantikus – és lehet, hogy emiatt nincs ütős hatása. De közben meg ott vagyok én is mellette, és tudok arról beszélni, hogy átértékelődtek a dolgok, felelősségteljesebben kellene működni és művészkedni.

Csak bíztatni tudnám az embereket, hogy csináljanak kertet. Persze lehet, hogy én sem csináltam még eleget ahhoz, hogy megerőltetőnek érezzem. Nyilván, hogyha az életem múlt volna rajta, hogy amit elvetek, abból lesz-e valami, akkor valamennyire máshogyan gondolkodnék róla. Nálam a kertben termett dolgok csak kiegészítésként működtek, nem ezekből éltünk. De tény, hogy az ember sokkal jobban hasznosnak érzi magát akkor, amikor kertet művel. Az év felfedezése számomra az, hogy amikor azt írja a veteményes csomagolása, hogy 10 cm-re rakjam le a bolha nagyságú magot, mert egy fej saláta ki fog belőle nőni, akkor arra érdemes figyelni. Nyilván végig szórtam a sort, mintha mákot szórnék – olyan sűrűn nőttek is ki a növények...