A közelmúltban megjelent Eastern Lights című kiadvány a 20. század második felében született, ma már ikonikus lámpacsaládokat és azok magyar, valamint csehszlovák tervezőit mutatja be – Borsfay Tamást, Borz Kováts Sándort, Helena Frantovát, Házi Tibort, Heller Sándort, Josef Hůrkát, Stanislav Indrát, Nádai Tibort, Ján Šuchaňt és az Opteam csoportot – fényt derítve a feledés homályába veszett tervezőkre és tendenciákra.

A kötetben publikált tanulmányok szerzői már hosszabb-rövidebb ideje elkötelezték magukat a magyar dizájn történetének kutatása mellett. Köztük találjuk a Hype and Hyper felületén publikált Tárgyfétis cikksorozat ötletgazdáit, Mayer Kittit és Novák Piroskát, akikhez ezúttal Gollob Lilla, Szőnyeg-Szegvári Eszter, Vikárius Réka és Viski Noémi, valamint Maroš Schmidt és Eva Slunečkova csatlakozott.

Miért a lámpatervezés került most fókuszba? Mi katalizálta ezt a hiánypótló kutatást, a tanulmányok megjelentetését?

A 20. század második felének tárgykultúrája reneszánszát éli, a környezetünkben szinte mindenütt feltűntek a 60-as, a 70-es és a 80-as évek lámpái, de sajnos a tervezők bemutatása, úgy tűnik, ahogy anno, most is mellékes. Szerintem „tárgyközelbe kerülni” azáltal, hogy ismerjük a tárgy történetét, legalább akkora élmény, mint birtokolni a tárgyat. Szeptemberben, a párizsi dizájn hét programjaként megvalósult Lumieres de L’est (Kelet fényei) című kiállításon, az Initio Arts & Design galéria magyar és csehszlovák tervezők lámpáit állította ki, tehát a galéria kiadásában megjelent Eastern Lights-ban azokat a kutatási eredményeket publikáltuk, amik szorosan kapcsolódnak a kiállításon bemutatott, formatervezett lámpákhoz.

Mikor és milyen folyamatok eredményeként intézményesült az ipari formatervezés Magyarországon?

Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) kezdeményezésére életbe lépett intézményügyi reform következtében 1975-ben megszüntették az Iparművészeti Tanácsot és új szervezeteket hoztak létre. Az újonnan megalapított Ipari Formatervezési Tanács az OMFB alá tartozott, az Ipari Formatervezési Tájékoztató Központ, vagy közismertebb nevén Design Center, a Magyar Kereskedelmi Kamara Propaganda Osztályának részeként kezdte meg működését.

Milyen feladatokat látott el a két szervezet?

Az Ipari Formatervezési Tanács úgynevezett elméleti kérdésekkel, például a terület metodikai, ergonómiai, oktatási és gazdasági vonatkozásaival foglalkozott, de a Formatervezési Nívódíjról is a szervezet döntött. A Design Center a kiállítások rendezése mellett a formatervezés fejlődését és népszerűsítését segítette. Szakmai folyóiratukat Ipari Forma címmel 1976-tól jelentették meg. Saját archívumot hoztak létre, benne egy tervezői adatbázissal, amire – londoni és párizsi példák alapján – olyan szolgáltatások épültek, mint például a tervezők kiajánlása, közvetítése.

Mi történt az archívummal? Túlélte a rendszerváltást vagy megsemmisült, mint az Iparművészeti Vállalat iratanyaga?

Mindkét szervezet túlélte a rendszerváltást, igaz, névváltozáson estek át és természetesen a feladatkörük is módosult. A Design Center a 90-es évek elején Design Center Kft.-ként működött tovább. Archívumuk a Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézetbe (KEMKI) került. Az Ipari Formatervezési Tanács iratanyagát pedig nemrég az Iparművészeti Múzeum adattára fogadta be.

Ezek az archívumok bizonyultak a legfontosabb forrásnak a téma feldolgozása során? 

Az általunk kutatott tervezők már az említett szervezetek megalakulása előtt pályára léptek, ezért a kutatható archívumokban csak a munkásságuk bizonyos szakaszairól találtunk információkat, pályájuk kezdetéről jóval kevesebbet. Ebből is látszik, hogy az intézményügyi reform előtt egyik minisztérium sem fordított érdemi figyelmet az iparban tevékenykedő tervezőművészekre. Ha mégis, akkor sem a megfelelő minisztériumok. A területet kezdetben a népművelési (később kulturális) tárca felügyelte, nem a gazdasági. Tapasztalataink szerint gyakran az vezet eredményre, ha sikerül kapcsolatot teremteni és együttműködni a tervezők örököseivel, vagy azokkal, akik szakmai kapcsolatban álltak velük, és szerencsés esetben  megőrizték a kutatás szempontjából értékes dokumentumokat. Bár az Iparművészeti Vállalat iratai valóban nem kerültek elő, a vállalat termékeit évtizedeken át dokumentáló fotográfus, Milos József hagyatéka megmenekült és kutatható a KEMKI gyűjteményében. Ebben a gazdag fotóanyagban lámpák tárgyfotóit és lámpakiállításokon készült felvételeket is találtunk – közülük számos fotó helyet kapott az Eastern Lights-ban.

Mire lehet a fennmaradt dokumentumokból következtetni, hogyan váltak egyáltalán lámpatervezővé a formatervezők, belsőépítészek?

A lámpatervezők mind „különutasok”. Míg a belsőépítész-bútortervezők számára nyilvánvaló volt a feladat, hogy egy szabványosított életteret a lehető legpraktikusabban kell berendezni, addig a lámpatervezők célja, de maga a probléma, a kiindulási pont sem volt egyértelmű. A világítás nem tartozott az új életterek tervezése során felmerülő alapvető kérdések közé. Az Iparművészeti Főiskola egyik későbbi lámpatervezőt sem készítette fel a világítással kapcsolatos problémák megoldására. Eleinte fel sem merült, hogy szükség lehet lámpatervezőkre, mivel a világítás a belsőépítészet, a forma- és tárgytervezés területének csak az egyik, egyébként elhanyagolt szegmense volt.

Milyen lámpákat lehetett megvásárolni az üzletekben? Hogyan kerültek a kínálatba tervezői darabok?

Az üzletekben elérhető lámpák egyedi, iparművészeti termékek voltak, vagy különböző lámpagyárakból származó, sorozatgyártott darabok. Utóbbiakat általában nem formatervezők tervezték, hanem gyáripari mérnökök, leginkább külföldi minták alapján. A mérnökök által konstruált lámpákat ma nem tekintjük tervezői daraboknak. Számos példát találtunk formatervezett lámpákra, amelyek az Iparművészeti Vállalat üzleteiben tűntek fel, de nem gyárakból, hanem kisiparosok műhelyeiből kerültek – zsűrizés után – az üzletekbe, onnan az otthonokba. A Design Center abban is korszakalkotónak bizonyult, hogy megpróbálta a tervezők szempontjait az iparban érvényesíteni és ezzel párhuzamosan igyekezett a vásárlókat „edukálni”, hogy minél többen tudják meg, ki tervezte az adott terméket.

Kik voltak azok a tervezők, akiket nem túlzás közismertnek nevezni?

A legszélesebb körben talán Borsfay Tamás lamellás állólámpáját ismerhették. Érdekes, hogy az ő kollekciói hol, milyen kontextusban jelentek meg. A kutatás egyik izgalmas felfedezése volt, hogy az első Oscar-díjas magyar filmben, Szabó István 1981-ben bemutatott Mephistójában a főszereplő szobájában egy Borsfay karosszék és asztal látható, a Szomszédokban pedig egészen az 55. epizódig szerepelt egy Borsfay-lámpa, amikor is a szereplők úgy döntenek, hogy megválnak tőle. Borsfay belsőépítészeti tevékenysége mellett 1971 és 1990 között több lámpát, valamint fémvázas bútort tervezett az Iparművészeti Vállalat részére. 1983-tól pedig a Velemi Stúdió tagjaként is aktívan tevékenykedett. De közismertnek nevezhető Borz Kováts Sándor Vargánya-lámpacsaládja is, ami több középületben feltűnt, például az Olimpia Szállóban és az Építésügyi Minisztérium székházában. Borz Kováts a hatvanas évek végétől Pohárnok Mihállyal közösen kereste a lehetőségét annak, hogy a magyar dizájn ügyét előre lendítsék. Első, nagy visszhangot keltő akciójukat a Fészek Művészklub kiállítóterében rendezték meg Magyar design (10 kísérlet) címmel, amely később kulcsfontosságú eseménynek bizonyult a dizájn hazai legitimációjában. A 10 kísérlet után még együtt kezdték el tervezni a Házgyári Konyha Programot, de Borz Kováts korai halála miatt sajnos már nem érhette meg a kézzelfogható eredményekkel lezajlott beavatkozási kísérletet.

A tervezők közül egyedül Heller Sándor nem végzett Iparművészeti Főiskolát. Ő milyen területről érkezett a szakmába?

Heller Sándor középiskolai tanulmányai után édesapjával együtt fogorvosi műszereket gyártott, majd a Fogtechnikai Vállalat vezetőjeként dolgozott. Viszonylag későn, munka mellett, családapaként szerzett gépészmérnöki oklevelet a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd kisiparosként kezdett lámpákat készíteni. Tapasztalatai a lámpák kialakításában is jól érzékelhetően visszaköszönnek. Funkcionális darabokat tervezett. Első műve egy olyan asztali lámpa volt, amit kifejezetten a gyermekei számára készített, vagyis a felhasználói igények ösztönözték arra, hogy tervezéssel foglalkozzon.

Kikből állt az Opteam tervezőcsoport és mi volt a programjuk? 

Bánáti János, Bárkányi Attila, Soltész György, Radnóti György mellett egy női tervező, Kovács Erika is tagja volt a formatervezők és belsőépítészek alkotta csoportnak. Legfőbb céljuk az volt, hogy a rendszerelvű tervezés koncepcióját követve hozzanak létre egy olyan, formailag is egységes – s ezáltal gazdaságosan előállítható – lámpacsaládot, amelynek tagjai maradéktalanul képesek az adott célfunkciót betölteni, így állólámpa, asztali lámpa stb. is volt köztük. Az Opteam csoport nem elégedett meg a tökéletes termékkel, a tökéletes csomagolást is megtervezte hozzá, fogantyúval, a terméket láttató és a csomagolás egyedi jellegét is hangsúlyozó „kukucskáló résszel”. Az ő esetükben kiemelt jelentőséggel bírt ez a fajta vásárlói élmény.

A tervezők kapcsolatban álltak egymással?

Szellemi síkon biztosan, mert a tervezői gondolkodás, a módszertan közeli rokonságot mutat. A lámpák többségére igaz, hogy rendszerelvű tervezői szemlélet eredményeként jöttek létre, vagyis a tervezők többsége lámpacsaládokban gondolkodott. Ez a szemlélet az Egyesült Államokból érkezett Európába. A lényege, hogy a tervezési folyamatot tudományos alapokra helyezi, eltávolodva ezzel a korábbi évtizedekben népszerű, elsősorban a tárgy esztétikai minőségére fókuszáló styling fogalmától. A rendszerelvű tervezés elveit követve a tervező egyedi termékek helyett komplex rendszerekben gondolkodott. A szemlélet pozitív hozadéka, hogy a gyártás folyamata praktikus, gazdaságos – vagyis tömegek igényeit lehetett, illetve lehetett volna kiszolgálni dizájn termékekkel.

Hogy zajlott mindez a gyakorlatban Magyarországon?

Mivel itthon, kereskedelmi forgalomban nem voltak elérhetőek a megfelelő alkatrészek, a tervező rákényszerült arra, hogy minden apró részletet – a csavaroktól a lámpabúráig – maga alkosson, de legalábbis tervezzen meg. Ezeket a fejlesztéseket, ahogy azt a korabeli cikkek és tanulmányok, úgy mi is nevezhetjük innovációnak, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a tervezők elsődlegesen az állandósult hiányt próbálták ellensúlyozni, valamint mindannyiuk szándéka szerint, az élhetőbb környezet kialakításának reményében, valóban „jó” dizájn termékeket szerettek volna létrehozni. A munka során szinte alkotótársakká váltak a bedolgozó kisiparosok, akik ugyanazokkal az akadályokkal találkoztak, mint maguk a tervezők. Mindez rendkívül lassúvá tette a kivitelezés egyébként is időigényes folyamatát. Már csak emiatt sem tarthattak lépést a magyar tervezők nyugati kollégáikkal. A tervezőket azok a nagy állami megbízások, reprezentatív belsőépítészeti munkák ösztönözhették. Ezek a feladatok is igazolták, hogy a világítás alapvető igény, amelyre professzionális megoldást lehet és kell kínálni.

Ha összehasonlítjuk a magyar és a csehszlovák tervezők körülményeit, milyen azonosságok és milyen különbségek fedezhetőek fel?

Alapvető különbség, hogy Csehszlovákiában az iparban foglalkoztatott tervezők elképzelései nagy szériában is gyártásra kerültek. Itthon az általunk kutatott magyar tervezők közül csak Borz Kováts Sándor és Házi Tibor került aktív kapcsolatba gyárakkal, Borz Kováts a bútortervei, Házi a lámpáihoz szükséges nagy átmérőjű, gömb alakú üvegbúrák miatt. Házi lámpabúráit üveggyárakban fújták és színezték, míg Borz Kováts tárgyai csupán megfeleltek az üzemi kritériumoknak, de az alkatrészek gyártását mindvégig kisiparosok végezték. Ami a magyar és a csehszlovák tervezők közti hasonlóságot illeti, szembetűnő, hogy mindannyiukra erős hatást gyakorolt a skandináv dizájn. Előfordult, hogy szinte pontos másolatokat készítettek olyan lámpákról, amelyeket csupán magazinokban, fotókon láttak. Ez történt például Nádai Tibor Daru lámpájának esetében, amiről a tervező egy interjúban megosztotta, hogy egy külföldi magazinban talált ihletforrást. Hiába a hasonlóság, ezek mégiscsak egyedi termékek, hiszen az inspiráció csak az első lépés, a megvalósítás menetét nem ismerhette, ezért a technikai részleteket neki kellett kidolgoznia.

Az Eastern Lights jelenleg csak angol nyelven olvasható. Megjelenik a tanulmánykötet magyarul is?

Erről még nem született döntés, de bízunk benne, hogy hamarosan magyar nyelven is megjelenhet. Érdemes lenne a csehszlovák mellett bemutatni a lengyel és az NDK-beli párhuzamokat is, ugyanakkor a magyarországi tervezők között is akad még olyan, akinek a munkásságát fontos volna feldolgozni, például a görög származású Kosztandinidisz Irakliszét. 

Eastern Lights – Czechoslovakian and Hungarian Lamp Designers, 1950s-1980s
Kiadó: Initio Arts & Design, Paris | Budapest
Szerkesztette: Ferenczy Bálint & Marie Tourre de Robien
Szerzők: Gollob Lilla, Mayer Kitti, Novák Piroska, Maroš Schmidt, Eva Slunečková, Szőnyeg-Szegvári Eszter, Vikárius Réka, Viski Noémi
Fotók: Morgane de Schaetzen
Könyvterv: Regős Benedek