Elstartolt az OFF-Biennále A nyugtalanság versei címet viselő ötödik kiadása, amely tizenkilenc kiállítás és megannyi kapcsolódó program keretén belül a biztonság kérdésköreit vizsgálja. Az OFF nyitónapján Rachel Fallon és Alice Maher ír képzőművészekkel beszélgettünk monumentális textilművük kapcsán. Rachel és Alice elkalauzoltak minket a térkép világában és az abban megjelenített női sorsokhoz kapcsolódó traumatikus eseményekben, melyek közös feloldására invitálnak mindenkit.

*

Artmagazin: Az OFF-Biennále méretében legnagyobb darabja a The Map (A térkép) nevet viselő alkotásotok. Mesélnétek arról, hogy honnan indult ez a projekt, hogyan találtatok egymásra és miként alakult ki a mű koncepciója?

Alice Maher: Monumentális textilszoborként szoktuk leírni a művet. Egy kiállítássorozat, a Magdalene Series keretében készült, amely Mária Magdolna életéről, örökségéről, történelméről és mitológiájáról szólt. Rachellel aktivistaként találkoztunk, amikor hazánkban a reprodukciós jogok bevezetéséért folytattunk kampányt. Akkoriban textilekkel dolgoztunk, transzparenseket készítettünk az utcai menetelésekhez. Természetes folytatásnak tűnt, hogy textilből készítsünk valami újat.  A térkép mozgatható, szép és forradalmi hagyományai vannak – bele van varrva, szőve a története. Maga a téma is, amivel dolgozni akartunk kötődik a textilhez: nálunk Írországban voltak ezek az úgynevezett „Magdolna mosodák”. Ide zárták be a nőket, ha házasságon kívül estek teherbe.

Rachel: A „Magdolna mosoda” egy egész intézményrendszer volt, szinte börtönszerűen működött. Csak éppen ítélet nélkül. Az egyház finanszírozta és működtette, de az állam is nagyon örült, hogy a probléma terhét levették a vállukról. Ezeket a nőket eredetileg azért büntették, mert házasságon kívül szültek gyereket. De úgymond „problémás” lányként is bekerülhettek ezekbe az intézményekbe. Ott pedig mosniuk kellett, szállodáknak, kórházaknak, plébánosnak, püspököknek. Ez nagyon kemény fizikai munka volt, és nem tudták, meddig kell ott maradniuk. Ha megszöktek, az őrség visszahozta őket. Szörnyű rendszer volt, ami egészen 1996-ig működött Írországban. Akkor zárták be az utolsó mosodát.

Gyakran több generáció is érintett volt ebben. Az anyáktól elvették gyermekeiket, akik aztán vagy árvaházba, vagy ipari iskolákba kerültek. Amikor valaki ilyen intézménybe került, levágták a haját és új nevet kapott. Egyenruhát, kötényt és csizmát adtak rá, onnantól kezdve megszűnt az önálló identitása. 

Fontos volt, hogy ne tekintsük ezeket lezárt ügyeknek, nem akartuk azt az érzést kelteni, hogy „na, ezt megoldottuk, félretettük, kész”. Három jelentés is készült akkoriban: a Ryan-, a McAleese- és a Murphy-jelentés,¹ melyek a különböző intézményekről szóltak: az anya- és csecsemőotthonokról, az ipari iskolákról és a Magdolna-mosodákról. De nem történt semmi, nem volt jóvátétel vagy következmény. Alice-szal ezt nem tudtuk elfogadni – egyszerűen nem akartuk, hogy bárki azt higgye, ez le van zárva, el van intézve.

Alice: Igen, mert van egy ilyen állami hozzáállás, hogy „jó, ezt most már lerendeztük, tovább léphetünk?” De mi pont az ellenkezőjét gondoljuk.

És honnan indult a térkép ötlete és a kartográfiával való párhuzam? Hogyan váltak a szimbólumok helyszínekké?

Rachel: A térképkészítésnek nagy múltja van a gyarmatosító rendszerekben, de egyébként világszerte is. Mi pedig gyarmatosított ország vagyunk.

Alice: Természetesen a test gyarmatosítása is ehhez a kérdéskörhöz tartozik. Nézegettünk nagyon régi térképeket is, középkoriakat, ahol még szörnyek jelennek meg az ábrázolásokon, vagy olyan helyszínek szerepelnek, mint például a „törött szívek országa”. Nagyon érdekelt minket az is, hogy a humort hogyan lehet feminista eszközként használni a traumák gyógyítása és a gyógyulás érdekében. Úgyhogy humor mindenhol található ezen a térképen.

Rachel: Például ott van rajta a Little Island of Shits (Kis ürüléksziget).

Alice: Vagy a Slag Island (Ribanc-sziget), ahol a rossz lányok laknak.

Rachel: És jól érzik magukat.

Alice: Van ott egy nagy bár is számukra.

Rachel: Igen, a Hound and Harlot (A Vadász és a Ringyó).

Alice: Rachellel oda járunk inni, hogy tartsunk egy kis szünetet. Ott van felsorolva az összes rossz szó is, amivel a nőket illetik. Azok a negatív kifigurázó kifejezések, amiket a női beszédre szoktak használni, mint például „pletykálás”, „vijjogás”. A női hangot a nyilvános beszédben sokáig nem preferálták, csúnyának, zavarónak tartották. Írországban is évekig tartott, mire a nők hangját, például a rádióban vagy tévében elfogadták.

Rachel: Volt egy kiváló írónőnk, Edna O’Brien, akinek az első könyvét, a The Country Girls-t (A vidéki lányok) betiltották. Valójában csak a nők által megélt tapasztalatokról szólt, az ő saját, személyes élményeiről, arról, hogy miket csinált a barátnőivel fiatalon Dublinban. Ezt teljesen felháborítónak találták, mert szerelmi kalandokról, és hasonló témákról beszélt. De az, hogy a női tapasztalat ilyen nyíltan megjelenjen, akkoriban elfogadhatatlannak számított.

Alice: A térképen rajta van a Country Girls’ Scope (Vidéki lányok tere), ami erre a könyvre utal. Ott van még a Wood of Twisted Desires (Torz vágyak erdeje) – ezt egyfajta műbőrből csináltuk, csak a poén kedvéért.

Rachel: Vagy ott van például a Lover’s Leap (Szeretők Sziklája), ahol az olyan nőkről emlékezünk meg, akiket terhesen elhagytak és emiatt öngyilkosok lettek.

Alice: A Slippery Slope (Csúszós lejtő) után jön egy híd és aztán ott a mocsár. A katolikus kultúrákban kétféle bűn van: halálos bűn (mortal sin) és bocsánatos bűn (venial sin). A bocsánatos bűnt is meg kell gyónni, de ha halálos bűnt követtél el és meghalsz, mielőtt meggyónnád – egyenes út vezet a pokolba. Szóval ez itt a mocsár, a vétek mocsara. 

Alkotás közben nagyon élveztük, hogy ilyen kis humoros helyeket csinálhatunk, amik valójában komoly dolgokról szólnak.

Rachel: Megpróbáltunk könnyedséget vinni az alkotásba. 

Alice: Ha továbbsiklik a tekintetetek a térképen, láthattok csillagképeket is – mivel szárazföldön és tengeren is lehet a csillagok alapján tájékozódni, úgy éreztük, fontos eszköz lehet, ha beemeljük ezt a szimbólumrendszert is. Az éjszakai égbolt csillagképei többnyire a görög és római mitológiából származnak. Mi viszont úgy döntöttünk, hogy ezt a motívumrendszert visszavesszük és átnevezzük a saját történetünk szerint. A térkép felső részén van a Pecatrix Minor és a Pecatrix Major – a Kis Bűnös és a Nagy Bűnös, akárcsak a Kis Medve és a Nagy Medve. Kis bűnös az a nő, aki először esik teherbe házasságon kívül, és elveszik tőle a gyereket. Aztán ha másodszor is megtörténik...

Rachel: ...akkor már nagy bűnös lesz.

Alice: Ez az ábrázolás szerintünk egy módja annak, hogy kozmikus szintre emeljük ezeket a történeteket. Mitologikus dolgot csinálunk belőlük a szőnyeg alá söprés helyett. Az ír múlt szörnyű, nőket érintő szeletét mi nem tekintjük lezártnak, nem kicsinyeljük le. Pont, hogy így dolgozzuk fel – a felemelés, az égivé tett szépség által.

Jobbra lent látható a „Metamorphopolis”. Miközben dolgoztunk, folyamatosan beszélgettünk egymással, olvastunk és kutattunk. Egyszer a rádióban, egy tudományos műsorban olyan lényekről meséltek, amelyek átváltozáson mennek keresztül, mint a molylepkék. A testük tele van úgynevezett „imaginális korongokkal”, ami azt jelenti, hogy már eleve rendelkeznek a következő átalakulási szakasz képével. Ez annyira szép metaforája a változásnak! Megkértünk mindenkit, aki valamilyen módon részt vett a Magdolna-projektben, hogy küldjön nekünk bármi olyat, ami számára fontos. Kis korongokat készítettünk belőlük és létrehoztuk a „képzeletbeli erdőt”, ahol a korongok élnek.

A textilmunka kézi megalkotásában csak ti ketten vettetek részt vagy nagyobb koprodukció részeként született?

Rachel: Ketten dolgoztunk rajta három éven át. Az ország különböző részein éltünk, ezért ritkán tudtunk találkozni, akkor is maszkban. De nagyon jó projekt volt számunkra.
Fontos volt a személyes anyagok és a jelentéssel bíró öltések használata. Felvarrtunk például egy olyan plébános házából származó asztalterítőt, aki több nőt is a mosodákba küldött. Érdekelt bennünket az az emlékezet, a történetek, amiket az anyagok hordoznak. 

Alice: A térkép alján horgolt részletek is vannak. Engem Rachel tanított, ő nagyon ügyesen tud horgolni. Mindenféle vörös fonalat használtunk hozzá. Végül olyan lett, mintha a térkép véreként folyna ki, egészen zsigeri hatása van.

Rachel: Pirossal végigsteppeltük a textil széleit, hogy legyen tartása. A másik oldalon látszanak ezek a vörös vonalak, olyanok, mint az erek, de megidézik a kartográfiát is. 

Számos arckép is megjelenik a térképen. Meséltek ezekről a portrékról?

Rachel: Egy nagyszerű ír szerzőnővel dolgoztunk, Sinéad Gleesonnal, aki nagyon jól megérti és átérzi a munkánkat. Csodálatos szöveget hozott a térképhez, amiben számos nőt megnevezett. Ezután izgalmas volt számunkra, hogy hogyan vigyük tovább azokat a felvetéseket, amiket ő megfogalmazott.

Alice: Végül ezeknek a nőknek a portréit hozzáadtuk a térképhez.

Rachel: Köztük van például Maeve, aki híres harcos királynő volt Írországban, ott van Szapphó, vagy Catherine Corless, aki helyi civil történész volt. Őt nagyon érdekelte egy konkrét terület Tuam városában. Megszerezte az ottani születési anyakönyvi kivonatokat és észrevette, hogy valami nem stimmel, a számok alapján több baba hiányzott. Kiderült, hogy egy szennyvíztározóban temették el őket.

Alice: Név nélkül, tömegsírban. Kapcsolódik ehhez a térképen a „Cillín-sziget” története. Mivel Írország mélyen katolikus és konzervatív volt, a hagyomány szerint ha egy baba megszületett, de még a keresztelő előtt meghalt, akkor nem lehetett temetőben eltemetni, hanem olyan helyekre vitték őket, amiket Cillínnek hívtak. Nagyon szomorú helyzet volt ez a szülők számára, hiszen a gyermekük nem kerülhetett a család mellé.

Rachel: Ráadásul nagyon erősen jelen volt az az elképzelés is, hogy a gyermekük nem fog velük találkozni a mennyországban. Az „X-ügy” esete szintén megjelenik egy portrén. Itt egy nagyon fiatal lányról van szó, akit barátnője apja erőszakolt meg és ejtett teherbe. Amikor abortusz okán el akart utazni, nem engedték, hogy elhagyja az országot, per lett belőle.

Alice: Végül engedélyezték az utazást, de hatalmas traumát jelentett a folyamat. Ezt is láthatóvá szerettük volna tenni. Van egy repülő is a térképen, a légitársaságot úgy neveztük el, hogy „Crying Air”, mint a Ryanair.

Rachel: A Ryanair ír légitársaság, sokan utaztak vele az Egyesült Királyságba, hogy hozzáférjenek az abortusz lehetőségéhez. További olyan alakok is érdekeltek minket, mint Marsha P. Johnson, aki Amerikában harcolt a meleg- és transzjogokért. Rosa Parks a polgárjogi mozgalomban volt úttörő, ő volt az első nő, aki nem adta át a helyét a buszon egy fehér bőrű utasnak. Mother Jones pedig a gyermekek és a munkások jogaiért küzdött.

Alice: A sziget lent pedig, a mi saját szigetünk, Írország, de hanyatt ábrázolva. A kis kivágott figura pedig az egyik aktivista transzparensünkről van, egy lány, egy fiatal nő, aki bőröndjével elhagyja Írországot.

Rachel: Rengeteg részlet van a térképen, de mi abban reménykedünk, hogy az emberek hozzák magukkal a saját kapcsolódásaikat, történeteiket is. Az eredeti galéria, ahol kiállították volna, nagyon nagy volt. Így amikor alkotni kezdtünk, a lépték is fontos volt: valami monumentálisat akartunk alkotni. És valami nagyon szépet is. Hiszen az is fontos volt, hogy az emberek ránézzenek és…

Alice: …és ott akarjanak maradni vele. Az egyik fő célunk az volt, hogy olyasmit hozzunk létre, amit az emberek sokáig nézhetnek, amivel időt tudnak tölteni, újra visszatérhetnek hozzá. Amikor traumatikus történelmet dolgozunk fel, fontos, hogy olyan teret hozzunk létre, ahol az emberek többféleképpen tudnak közeledni a tárgyhoz.

Biztosan láttátok a többi művész alkotását is a Merlinben. Mennyire találtatok rokon alkotókat és munkákat, a közös szálak, a női hangok mentén? Mit gondoltok, hogyan jelenik meg ez a téma a kiállításban?

Rachel: Ó, szerintem csodálatosan! Vannak nyilvánvaló kapcsolódási pontok a mi munkánk és például a Derry Film and Video Workshop között, akik szintén Írországból jöttek. De sok a közös más művekkel is.

Alice: Nagyon világosan látszik, hogy az emberek próbálják feldolgozni a traumatikus történelmet. Rachel: Például a Cigánybűnözők, az ő humorhasználatuk nagyon szimpatikus, hasonló a miénkhez. Vagy a Slavs and Tatars textilhasználatához is tudunk kapcsolódni. Egyértelmű, hogy összefüggő, nagyszabású kiállítás. Igazán csodás. Nagyszerűen jelenik meg benne az identitás kérdése, a  téma végigvonul az egész kiállításon, különösen a vitatott identitásé, amiért meg kellett küzdeni.

Rachel, mesélnél a holnapi performanszról? A hatalom kötényei című közösségi aktivitás keretében nemcsak városi sétára, de közösségi állásfoglalásra is hívod a résztvevőket. Mi volt az ötlet, mit jelent a szoknyaemelés gesztusa? 

Rachel: A holnapi performansz eredetileg egy olyan előadás alapján készült, amit az Artists’ Campaign to Repeal the Eighth Amendment (Művészek kampánya a nyolcadik alkotmánymódosítás eltörléséért) keretében csináltam 2018-ban, akkor készítettük a kötény-transzparenseket is. Ezek részben a Magdolna-mosodás nőkre emlékeznek, mert ők mind ilyen kötényt viseltek. A kötény vagy szoknya felemelésének gesztusa egyfajta átkozási gesztus, az erő kifejeződése: vissza a vulvához, vissza a nőkhöz! Világszerte jelen van vagy volt sok kultúrában, például Nigériában vagy Kínában. Aztán katonai szlogeneket, a patriarchális intézmények szlogenjeit kezdtem használni. Olyan szlogenek ezek, amelyeket elnyomásra, megfélemlítésre használtak, és mi most visszavesszük őket. Amikor a feliratot mutatva a kötényt az ember felemeli, egyszerre egyfajta óriásplakáttá is lesz. Egy pillanatra arctalanná, névtelenné válik, szimbólummá, ami sok aktivistának fontos, hiszen a személyazonosság felvállalása problémás lehet bizonyos esetekben.

Ez a performansz eredetileg Páldi Lívia kezdeményezésére készült a Nők Elleni Erőszak Megszüntetésének Világnapjára, amikor eljöttem Budapestre, hogy művészekkel és aktivistákkal tartsak workshopokat a Budapest Galériában. Úgy döntöttünk, hogy az „ad sum” mottót használjuk, mivel a latin volt sokáig a hivatalos nyelv Magyarországon. Ez egy katonai mottó, melynek jelentése: „jelen vagyok”. Ez három nyelven szerepel a kötényeken: magyarul, angolul és latinul. Amikor egymás mellé állnak a résztvevők, a kötények színei a progresszív Pride zászlót jelenítik meg, ami, mint tudjuk, illegális.

Aztán tavaly nőnapkor visszatértem és a Sándor-palotánál, Orbán Viktor irodája előtt adtuk elő. Holnap is végig fogunk menni a négy helyszínből álló útvonalon, ami a Magyar Rádió épületénél fog véget érni. Mindegyik helyszínnek szimbolikus jelentése van: azt üzenjük, hogy jelen vagyunk, itt vagyunk, akkor is, ha el akarnátok tüntetni minket. Ez az egész a láthatóságról szól, különösen a női és queer láthatóságról egy olyan városban, ahol ez problémás. Egyenként nem feltétlenül tűnik fel senki, de amikor együtt vonulunk, az már erő.

Alice: A felvonulás, az utcák birtokba vétele – nagyon erőteljes dolog.

Rachel Fallon performansza május 9-én több mint húsz résztvevő segítségével valósult meg. A vonuló társaság Rachel Fallon vezetésével a Merlintől indult, itt a Madách Imre térrel szemben, majd a Nemzeti Múzeum lépcsőin, a Nagy Vásárcsarnok épületében és végül a Magyar Rádió volt épülete előtt adta elő a szoknyaemelő performanszot.

Rachel Fallon és Alice Maher The Map című alkotása megtekinthető az OFF-Biennále  „Ezek a falak nem minket védenek” című kiállításán az ötödik kerületi Merlin épületében, június 15-ig. 

1 - A Ryan-jelentés, az ír kormány Gyermekbántalmazást Vizsgálóbizottságának (Commission to Inquire into Child Abuse, CICA), Sean Ryan bíró által kiadott jelentése volt 2009-ben. A bizottság feladata az ír gyermekintézményekben elkövetett gyermekbántalmazás minden formájának kivizsgálása volt, a katolikus egyházi rendek által működtetett, az ír oktatási minisztérium által finanszírozott és felügyelt hatvan bentlakásos ipari iskolában.
A Murphy-jelentés az ír kormány által a dublini katolikus érsekségben történt szexuális visszaélésekkel kapcsolatos botrányt vizsgáló vizsgálóbizottság jelentésének elnevezése, melyet 2009-ben, néhány hónappal a Ryan-jelentés után adtak ki.
A Magdaléna-mosodákat érintő McAleese-jelentést 2013-ban tették közzé, miután a Justice for Magdalenes nevű érdekvédelmi csoport az ENSZ Kínzás Elleni Bizottsága (CAT) elé terjesztette az ügyet, akik felszólították Írországot arra, hogy vizsgálják ki a történteket.

Az interjút Székely Katalin kurátor és Somogyi Hajnalka, az OFF-Biennále Budapest vezetője lektorálták.