Új, háromrészes könyvajánló rovatot indítottunk, amelyben csupa művészettel, kultúratudománnyal, művészettörténettel és az ezeket övező társterületekkel foglalkozó olvasmányt ajánlunk azoknak, akik a nyárra hagyott nagyregények mellett szívesen szánnának időt más jellegű olvasmányokra is. Az ajánlott könyvek jelentős része magyar nyelven olvasható – azonban néha egy-egy angol nyelvű kötet is felmerül majd. Íme a második három ajánlatunk:

Földényi F. László: A melankólia dicsérete
Jelenkor Kiadó, 2018, 364 oldal, 3999 forint

A 2017-ben megjelent kötet – habár témája ugyanúgy a melankólia, mint a szerző azonos címet viselő, 1984-es, azóta többször kiadott esszéjének – egy teljesen új könyv, amely teljesen új szempontok mentén vizsgálja a melankólia nehezen elcsíphető, mégis az élet sok területén megjelenő fogalmát. Földényi F. László esztéta, irodalomtörténész, műkritikus saját bevallása szerint is nehezen ad egyszerű választ arra a kérdésre, hogy mi is valójában a melankólia – a kérdés feltárásának szentelt könyv azonban lírai, olvasmányos, a melankólia vonatkozásainak felemelően széles listáját tárja az olvasó elé, mindeközben pedig teret hagy arra, hogy saját élményeinket, emlékeinket és tapasztalatainkat is beleszőjük a szövegértelmezésbe. 

A melankólia dicsérete személyes tapasztalatok és neves művészettörténeti alkotások mentén tárja fel a fogalom lehetséges megjelenési módjait – megismerhetjük a szó eredetét, a melankólia évszázadok során változó megközelítésmódjait, illetve képzőművészeti alkotásokon történő megjelenítési formáit. A melankólia szinte megragadhatatlan – bármiről gondolkodhatunk melankolikusan. A melankólia gazdagítja az életet – mégis, akit utolér, úgy érzi, mintha kisemmizték volna. A melankólia még az örömben is ott lapulhat – nem csak a negatív érzelgősség jellemző rá. A melankóliában van valami nehezen megfogható többlet, épp ennek köszönhetően tud sok helyen feltűnni – és a könyv épp ezeket a felbukkanásokat kutatja. Azoknak, akik a talán egyre kevésbé önreflexív mindennapokban szívesen töltenek időt azzal, hogy Földényi könyvén keresztül megvizsgálják saját melankóliaélményüket, meleg szívvel ajánlom a könyvet. A könyvet, aminek értelmezését Dürer a Szépművészeti Múzeum Grafikai gyűjteményében is megtalálható Melankólia I. metszetéről a könyv megjelenése óta talán évente újraolvasom.

Horst Bredekamp: Képaktus
Typotex Kiadó, 2020, 348 oldal, 5500 forint

A német művészettörténész az interdiszciplináris tudomány egyik jelentős képviselője – ez 2020-ban Nagy Edina fordításában magyarul is kiadott Képaktus című könyvét olvasva is érezhető. A Képaktus a szerző 2007-es Adorno-előadásainak 2015-ben átdolgozott, a változtatásokat magyarázó előszóval kiegészített kiadásának magyar verziója.

A sűrű, hivatkozásokban gazdag szakszöveg a művészettörténet-elmélet és nyelvértelmezés áthatásait kutatja úgy, hogy a gondolatmenetben a művészeti szakszövegekben megszokottnál tágabb képfogalom-értelmezéssel találkozunk, hiszen a szerző mesterségesen létrehozott tárgyak széles körére tekint képként. Ez a tág képfogalom jól megmutatkozik a több, mint háromszáz oldalas könyv illusztrációiban is – láthatunk időszámításunk előtt 40 ezer évvel készült totemisztikus képeket, Charles Darwin jegyzetfüzetének egyik lapját, egy 1912-es Grand Prix-t ábrázoló fotográfiát, Pippilotti Rist híres, autóablakokat betörő performanszának képkockáit és Eduardo Kac-műveket is. 

Bredekamp újszerű és több tudományág – például a biológia, esztétika, filozófia – tapasztalataiból építkező képelmélete nem szorosan a látással foglalkozik, hanem azt igyekszik körülírni és meghatározni, hogy a művek (képek) milyen hatással vannak az emberi gondolkodásra és cselekvésre. A könyv nyelvezetéből és a szöveget körülvevő művészetelméleti hivatkozások gyűrűjéből adódóan kötött figyelmet és odafordulást igényel, viszont izgalmas elméleti összefüggéseket és új szempontot ígér. És hogy az így szerzett tudás mennyire zárt vagy mennyire kapcsolható össze más tapasztalatokkal, azt döntse el az olvasó.

Paul Gauguin: Noa noa
Filum Kiadó, 1999, 98 oldal

Gauguin 1891-ben Tahitire utazott, ahonnan két év után, 1893-ban tért vissza Párizsba. A hosszú utazás családi okai – feleségével, Matte-tal az utazás előtti években romlott meg igazán a kapcsolata – mellett financiális indíttatása is volt. Gauguin ekkorra jelentősebb méretű hiteltartozást halmozott fel, és több gyűjtőjével is megszakadt a kapcsolata. Így amikor 1891-ben lehetőséget kapott rá, hogy a kor egyik legnépszerűbb regényéhez, Pierre Loti: Le Mariage de Loti (Loti házassága) című könyvéhez készítsen illusztrációkat a szigeten, nem hezitált, és útra kelt. A Tahitin töltött két év alatt végig útinaplóban dokumentálta utazásait és a látottakat – aztán amikor visszatért Párizsba, úgy döntött, hogy új műveit megtámogatván első kiállítása mellé Noa noa címen könyvvé rendszerezi naplóját, hogy a kulturális különbségek művei stílusát megváltoztató hatásairól saját szavaival is meséljen. A könyv végül nem készült el a párizsi Durand-Ruel galériában rendezett kiállítás megnyitójáig – és itt kezdődik a kézirat igazán izgalmas históriája. Gauguin, mielőtt újra visszatért volna Tahitire, a kéziratot átadta megőrzésre közeli költő barátjának, Charles Morice-nak – ő egészen 1908-ig (Gauguin 1903-ban hunyt el) tisztességgel őrizte is, amikor is úgy döntött, hogy egy tartozása kiegyenlítésére eladja a kiadó Edmond Sagot-nak. Ekkor az első világháború megakasztotta a könyvkiadás folyamatát, hogy a háború után George Cris megállapodhasson Gauguin özvegyével, majd az özvegy 1920-as halála után néhány évvel, 1924-ben végre megjelenhessen a Noa noa első kiadása. A kötetet fametszetek sorozata illusztrálta – ezeket Gauguin rajzai alapján művész barátja, Daniel de Monfreid készítette. Az eredeti kéziratot, amely Gauguin halála után került elő, jelenleg a Louvre gyűjteményében őrzik. A könyv Magyarországon először 1943-ban, Rónay György fordításában jelent meg a Bibliotheca Kiadó gondozásában.