2018 nyarán meghirdettük harmadik kritikaíró-pályázatunkat a Magyar Nemzeti Galéria Frida Kahlo – Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból című kiállítása kapcsán. A beérkezett szövegeket átolvastuk, shortlist-eztük, megvitattuk – így választottuk ki azt a három írást, Cserna Endre, Juhász Nóra és Király Zsuzsanna pályamunkáit, amelyeket az Artmagazin Online felületén publikálunk.

Nemrégiben egy reptéren késő éjszaka hosszú perceken át szemeztem egy Basquiat-képet ábrázoló pólóval. Kissé dekoncentrált voltam az álmatlanságtól, sajogtak a szemeim, lassabban pörgött az agyam a sokadik kávéval átvészelt óra után – lehet, ezért is húzódott el olyan sokáig a gondolatmenetem, hogy megér-e nekem annyi pénzt az a póló, mint amennyibe a repjegyeim kerültek. Lehet, hogy percek nem teltek el, de a sokórás várakozás alatt az idő idegesítően belassult a fejemben. Arra jutottam, hogy erről a legokosabb lenne megkérdezni az alkotót, de mivel ez egyértelmű okokból persze nem volt lehetséges, a harmincadik ébren töltött órában megpróbáltam elképzelni, mit mondana nekem Jean-Michel Basquiat. És Jean-Michel valószínűleg lelkiállapotától függetlenül azt mondta volna, hogy hagyjam a francba, tényleg, költsem drogokra vagy amire akarom, ne tömjem a butikok zsebét meg egyébként se hordjak hülye pszeudo-designértelmiségi cuccokat. Legalábbis úgy képzelem, hogy Basquiat volt ennyire vagány. Ott hagytam végül is a pólót, becsekkoltam, és a tetemes összeget más célokra fordítottam.

Hasonló érzés futott végig az agyamon a Nemzeti Galériába érkezve is, ahogyan megláttam az irdatlan sort, kikerülve a szintén súlyos tömeget, ami a múzeumshopot rohamozta meg. Mit szólna Frida Kahlo, ha azt látná, hogy a művészete és arcképe bögrén, tollon, párnán, vászontáskán, szemtakarón és jegyzetfüzeteken éli éppen őt túl? Nem tisztem megválaszolni ezt a kérdést, nem is lehet, azt hiszem, azt viszont megkockáztatom, hogy az ügyesen a Sziget fesztivállal párhuzamosan futó tárlaton a művek kerültek háttérbe.

Tudom, hogy egy rajongott alkotó kommercializálódásával foglalkozni unalmas, amolyan fiatalos anarcho-nyűglődés. Nem is új keletű hozzáállás. József Attila 1929-ben például így írt az Ady Endrét megkérdőjelezhetetlenül felemelő belvárosi közvéleményről: a művész ilyen-olyan értékű, de embertelen teljesítményét, a művet, mellékesen kezelik annak külső vagy belső, természetesen történeti eredete mellett – és milyen pontosan mutatott rá e problematikára! Frida Kahlo embertelen teljesítményéről aligha esik szó.

Azontúl, hogy gigantikus kulturális ikonná nőtte ki magát, avagy a „Fridamania” öltött monumentális méretet, Frida Kahlóval sokan és egyszerűen tudunk azonosulni. És itt nem csak a mozifilm által hozzánk közel hozott művészről van szó. Frida a feminista, a kommunista, a mexikói, a díva, a szexszimbólum, a művész, az egyetemes női sors, az áldozat, a túlélő, a szerelmes, a bohém, a magyar(!), a tetoválás, a divatikon, a ruha, az inspiráció, a Salma Hayek, a szemöldök, a bajusz és egészen biztosan folytatható még a felsorolás. Azt fontos látni, hogy ezek a dolgok nem Frida Kahlót teszik ki, hanem a köré épült (mit mítoszt?) brandet. A művészt, akármennyire is vadromantikusan szexi a körítés, a munkái építik fel – legalábbis merek ennyire idealista lenni jelen esetben, hisz az egyedülálló életművet tekintve erre minden kreditünk megvan.

Guillermo Kahlo: Frida Kahlo, 1932
Reproducción Facsimilar por Gabriel Figueroa ©Archivo Museo Dolores Olmedo

Ez az alkotói páratlanság rengeteg dolog szerencsés konstellációja, nehéz lenne az egészet feltérképezni, hiszen ez a komplexitás hemzseg a (csak látszólagos) ellentmondásoktól. Egyszerre sugárzik át rajta a termékeny szexualitás energiája és a roncsolódott test és lélek fájdalmainak feketelyukba húzása; végtelenül személyes és meglepően kis méretű, intim képein közel enged minket a személyéhez, életéhez és annak kardinális eseményeihez, azt gondolhatnánk, hogy belelátunk felülnézetből pszichéje labirintusába, de mindeközben tud végtelenül misztikus és akár politikus is lenni – ezzel bőven túlmutatva önmagán és valamiféle univerzálisat és ősit hozva fel rendre a „mélyből”. Gondolok itt a Gyökerek című képre például, de a Dajkám és én című, viharos hátterű festményen is ugyanaz az indián őserő tör fel. Nem indián, nem spanyol, de nem is európai teljesen, viszont nem keveset merít a nyugati hagyományból; mondható szürrealistának, emellett a Száz év magány szintén prekolumbiánus gyökerekkel kombináló mágikus realizmusának jegyeit és hangulatát is magán hordozza.

Tabukat dönt: művészete feminista és kommunista, ő maga a korát művészileg és invenciózusan meghaladó „holnaplány”, de a hagyományoktól sem szakad el, mind a katolikus, mind a prehispán, azték mitológia szereplői visszatérő alakjai műveinek. A festőnő művészete olyan koktél, ami csak Molotov lehet a vásznon, és bizonyosan kiugrasztja a tankból a bennünk élő, képzőművészetre nem mindig fogékony orosz katonát, hogy egy ilyen kusza képzavarral éljek.

Egy ennyire grandiózus személyiség egyetlen hátránya, hogy hiába tudta minden ecsetvonásába belevinni ezt, még a gyakorlott szemeknek is sokszor nehéz túllátnia rajta és meglátni magukat a műveket saját valójukban. Főleg nehezíti ezt, ha temérdek nyugati turista és opcionális tárlatvezetés zsizseg, fotózkodik és lökdösődik a képek előtt, de ez tényleg mellékes. Frida Kahlo képei kétségkívül szakrálisak: megérdemlik a csendet, a figyelmet és az elmélyülést – máshogy lemaradunk arról, ami a képeken történik. Nem vesszük észre például Az élet virága című apró képbe belesűrített zúgolódó kozmikus szexualitást, lemaradunk a Henry Ford Hospital komplex ikonográfiájából előbújó beletörődő fájdalomról és nem lesz alkalmunk, hogy megszólítson minket az önarcképek valamelyikének fájdalmasan acélos pillantása. Mindez meglehet, túlságosan érzelmesen hangzik, de señora Kahlo művészete a legjobb értelemben kitárulkozó, szentimentális, emocionális – nem kis részben ennek is köszönheti rendkívüli népszerűségét.

Az intimitás fontos része volt művészetének, de nem lehet elmenni amellett, hogy ezzel párhuzamosan zsigeri politikus és forradalmi művész volt. Baloldalisága és feminizmusa nem pusztán az elhíresült afférjaiban leledzik, hanem képein rendre kikerülhetetlen statementek. A busz című képén a mexikói társadalmi osztályok sorakoznak. Egyedül a képen szereplő gyermeket nem érdekli ez az osztályöntudat, neki még izgalmasabb a táj. A csecsemőt szoptató, Madonna-szerű indián asszony mellett egy gringó üzletember ül pénzeszsákjával a kezében. Egy munkásember utazik, balra tőle egy háztartásbeli viszi a kosarát, és a jobb szélen egy fiatal nő, aki ránézésre akár Frida is lehetne. Társadalmi tabló önéletrajzi utalással. A törött oszlop szintén reflektál a festőnő életére, de ennél sokkalta többről van szó. Egy erős nő portréja, de teleütve szögekkel, egy fallikus oszlop omladozik benne, arcán könnyek. Nem a merevítői tartják meg őt ennek ellenére, hanem diadalmas tekintete és elfojtott sikolya.

Frida Kahlo: Reményt vesztve, 1945, olaj, vászon farostra húzva, 28 × 36 cm
Col. Museo Dolores Olmedo, Xochimilco, México Photo credit: ©Erik Meza/Javier Otaola – ©Archivo Museo Dolores Olmedo

Egyszerre van fent az égen a nap és a hold a mexikói táj felett a Remény nélkül-ön. A repülőn egy ideig azt a jelenséget figyeltem bágyadtan, hogy ugyan felkelt már a nap, de látszik még a hold is. Frida Kahlo művészete ilyen félálomban utazás: két világszint közötti lebegés. Csak legyen lehetőségünk belegravitálni.