Mit tanulhatunk egy olyan művészcsoport munkamódszereinek rekonstrukciójából, amely a rendszerszintű változások bizonytalan éveiben prosperált, majd széthullott az intézményesülés nyomása alatt? Mi hasznosítható egy önmagát a szélre pozicionáló kiállítóhely harminc éves történetéből, amely kezdettől fogva az autonóm művészi gyakorlatok legendás hadállása volt? És milyen lesz a magyar művészet a válság után, vagyis remélhetőleg a nem túl távoli jövőben? Ezek a mai intézményes művészeti színtérnek szegezett kérdések a kurátori szakma új hangjaitól érkeztek három, nemrég bemutatott kiállítás formájában, amelyeket – mintegy a tétet hangsúlyozandó – stratégikusan helyeztek el a város különböző pontjain, és amelyek lehetőséget teremtenek a magyar kortárs művészet helyzetének és kilátásainak új szempontú értékelésére.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Művészetelmélet alapszakának diplomakiállításai – az Újlak: Under Reconstruction, a Rejtett Víziók és a Liget30 – tükröt tartanak a művészet helyett sokkal inkább belső érdekellentétekkel, kultúrpolitikával és személyes kapcsolatokkal foglalkozó művészeti szakma elé.  A jelenlegi helyzetben sok elismert művész és kurátor érzi magát megélhetési gondok és etikai kérdések nyomása alatt – pl. hogy együttműködhet-e az uralkodó ideológia befolyása alá került intézményekkel a kortárs művészet korlátozatlan megértésének rovására. Ezért inkább tiltakozik, elfoglal, felmond, vagy új szövetségeket köt. Ezzel szemben ezek a kiállítások a művészet alapvető erejét bizonyítják, és a jelenlegi patthelyzet gyökereit vizsgálva a legkülönbözőbb módokon tekintenek a múltba azért, hogy előre tekinthessenek – mintegy lehetővé téve a magyar kortárs képzőművészet közelmúltjának terápiás célú újraértékelését.

Az egyik kutatási projekt a „rekonstrukció” folyamatának vetette alá az 1989 és 1995 között aktív, kulcsfontosságú Újlak Csoport történetét, hangsúlyozva az ideiglenes, művészek által vezetett helyekben rejlő lehetőségeket, amelyek működnek, amikor az intézmények nem. Az 1983-ig visszanyúló bámulatos archívummal rendelkező és azóta is töretlen szellemben működő Liget Galéria a kiindulópontja annak a kiállításnak, amely az évforduló apropóján igyekezett hangsúlyosan kiemelni e hiánypótló helyszín szerepét: elismert és fiatalabb művészeket kértek fel arra, hogy az egyedülálló vállalkozás érvényességére reflektáljanak. Kissé más megközelítést alkalmazott a Rejtett víziók kurátori csapata, amely a művészet és a társadalom jövőbeni alakulásáról spekulált a Csepel-sziget sokatmondó, posztindusztriális látképe előtt. Bizonyos értelemben mindhárom kiállítás a múltat kívánta újragondolni, ellenszert keresve a ma gondjaira.

A kiállítások helyszínválasztása – bár gyakorlati megfontolásokból fakadhatott – a magyar művészet posztindusztriális fordulatának lehetőségét is jelezte. Az Újlak kiállítás, amelyet egy óbudai felüljárónál álló elhagyott moziban rendeztek meg, nemcsak a csoport első, szintén egy moziban fellelt terére utalt, hanem az ilyen helyek „pop-up” művészeti központokként való használhatóságára is. A Csepel Művek üres irodaépülete hasonló állásfoglalást jelez egy olyan pillanatban, amikor a kiállítási lehetőségek egyre inkább beszűkülnek, míg az Olof Palme Ház nemcsak parkos környezete és a Liget Galériához való közelsége miatt megfelelő, hanem mivel rámutat a város nagyszámú, kultúrának szentelt de kevéssé kihasznált terének létezésére is. Fontos kiállításokat rendezni nem tipikus helyszíneken mindenképpen figyelmeztető jelzésnek minősül a hivatalos kiállítóterek felé.

Másutt a posztgraduális kurátori képzésekre jelentős kritikai figyelem irányul, azt feltételezve, hogy a diákok – magas műveltségű oktatóiktól tanulva – a kurátori gondolkodás legújabb trendjeit mutatják be. Itt most „csak” egy alapszintű képzés eredményéről van szó, bár mindhárom kiállítás színvonala tükrözi a témavezetők – Lázár Eszter, Mélyi József, Nagy Edina és Szoboszlai János – elkötelezett részvételét is. Hanem ezek végeredményben diák-kiállítások, így az osztályozást és az egyes projektek értékelését a tanárokra hagynánk.

LIGET30

A Liget30 alcíme, a „Független re-akciók”, utal a kurátori módszerre, amellyel a non-profit, művész-vezette galéria harminc éves történetét megközelítették. Hiszen ahelyett, hogy a fő történetmesélő szerepébe helyezkedve szárazan rekonstruált volna egy elbeszélést, a csapat úgy döntött, művészeket kér fel párbeszédre egyrészt Várnagy Tiborral [a galéria vezetője 1983 óta – a szerk.], másrészt a galéria programjaival. A meghatározó gondolati szálak – mint az interkulturális és intézmények közti együttműködésre való nyitottság, a fotó iránti érzékenység, a mulandóság és a helyspecifikusság, valamint az egyenlőség biztosításának hagyománya – mind megjelennek a kiállításban. A Liget Galéria megnyitóinak családias hangulatát is megidézte ez a tiszteletadás, olyan eseményekkel, mint például a barátokat, követőket és szimpatizánsokat összehozó nagyvonalú katalógus-bemutató.


Liget30 - Független Re-akciók, kiállítási enteriőr. Fotó: Várnagy Tibor

A kiállítás központi eleme egy, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem két hallgatója által tervezett installáció volt, amely épített keretként a galéria virtuális archívumát mutatta be. A szerkezetet a Liget igen kis kiterjedésű alaprajzára állították fel, mintha a galéria mérete és történetének gazdagsága közötti eltérés mértékét akarták volna hangsúlyozni; rajta a múlt értékes pillanataiba betekintést nyújtó archívumi anyagok voltak láthatók. Egy másik bevezetésként szolgáló mű, az „I Thought I Missed the Place..." – Migráns nők (2011-) Khoór Lillától, migráns nők történeteit mutatta be, és egyben reflektált a galéria érzékenységére a társadalmi témák iránt, valamint a kiállítási programjában egyedülálló módon megvalósult gender-egyensúlyra. A kiállítás egy későbbi pontján egy másik mű, Gosztola Kitti Right Tree, Right Place (2013) című munkája emelkedett ki, megtestesítve a galéria zöld irányultságát. Ez a rajzsorozat az elektromos kábelek elvezetése miatt megcsonkított fákat mutat be, a művelet erőszakosságát az üvegezett kereteken ejtett bevágásokkal hangsúlyozva ki.


Gosztola Kitti: Right Tree, Right Place, 2013. Fotó: Várnagy Tibor

Bár a kiállítás ezt nem tekintette fő témájának, több művész elkerülhetetlennek érezte annak a közelmúltbeli időszaknak az értékelését, amikor a galériát a bezárás veszélye fenyegette egyrészt költségvetési megvonások, másrészt egy, a Liget egy szűk rétegnek szóló programját nem értékelő populista politikai szándék formájában. Ilyen volt a Kis Varsó Megközelítések és nézetek II (2013) című műve, amely egy iskolatáblán Várnagy Liget-beli tevékenységének megalapozottságát vetette össze a közeli Műcsarnok vezetőinek ideológiai hangulatváltásaival a „new wave”-től a „glob. krit.”-ig. Nemes Csaba egy sor szenvedélyes retorikai kérdést illusztráló képregényt mutatott be, amelyeket a cím: Hol a helyünk? (2013) foglalt össze, kifejezve a progresszív gondolkodásúakat érő kihívásokat egy mindinkább polarizálódó politikai légtérben. A bejárati előcsarnokban kiállított munka, a Liget eredeti, ütött-kopott “Nyitva” táblája (Menesi Attila – Christoph Rauch: Liget Open, 2013) ebben az értelemben jó ómennek tekinthető a jövőre nézve.


Menesi Attila – Christoph Rauch: Liget Open, 2013. Fotó: Orbán György

UNDER RECONSTRUCTION

A dokumentáció felől közelítve az Újlak története egész más élményt nyújt, mint a Ligeté. Míg Várnagy nagyon lelkiismeretesen megörökítette és archiválta az eseményeket, a látogatókat és a műveket, az Újlak csoport tárgyi hagyatéka sokkal homályosabb, mindössze néhány szemcsés, fekete-fehér fotó jelképezi. Ezért az óbudai kiállítás egyik fő kérdése éppen az volt, hogy miként lehet közel jutni egy olyan csoport művészi gyakorlatához, amely – bár a ’89 utáni időszakban meghatározó erővel bírt – a különböző ideiglenes helyszíneken megvalósuló művek efemeralitása, valamint a kilencvenes évek elején születő új médiaművészet technológiáinak avulása folytán nem sok válogatni valót hagyott hátra a kortárs kurátoroknak.


Under Reconstruction, kiállítási enteriőr. Fotó: Simon Zsuzsanna

Az Under Reconstruction diák-kurátorai nem bocsátkoztak kétségbeesett kísérletekbe, hogy a fennmaradt dokumentáció alapján egy-egy installációt újraalkotva klasszikus kiállítást rendezzenek. Ehelyett úgy oldották meg a problémát, hogy négy koncentrált napon keresztül megpróbálták minél tökéletesebben újrateremteni egy Újlak esemény hangulatát. Az elhagyott óbudai moziba belépőket szódás szifonok fogadták a retro pénztárnál, majd egy csövekből álló installáció mentén jutottak be a moziterembe, amelyet a megnyitón zsúfolásig megtöltöttek a Besorolás alatt és a Káosz Kemping totális audiovizuális performanszát szolgáló ősrégi vetítőgépek.


Under Reconstruction, megnyitó performansz. Fotó: Simon Zsuzsanna

A fiatal művészek és művészcsoportok meghívása mellett, akik az eredeti Újlakot bár nem hűen másolva, de az ő munkamódszereik „szellemében” hoztak létre kiállítás dizájnt és hanginstallációt, a kurátori stratégiához hozzátartozott egy „emlékmegosztó est” megszervezése a csoport korábbi tagjainak és olyanoknak a részvételével, akiknek szintén közvetlen élményeik vannak azokból az időkből. Egy másik délutáni program egy kerekasztal-beszélgetés volt e nem szokványos „rekonstrukciót” létrehozó provokatív kurátori munkamódszerről. Az Under Reconstruction csapata által készített térképes kiadvány jól példázza a mindhárom kiállításra jellemző odafigyelést az arculatra és a bemutatásra. Ezen jelölték a csoport működéséhez kapcsolható két tucatnyi helyet, és egy weboldalt az Újlak jelenség egy direktebb művészettörténeti leírásával.


Under Reconstruction. A Studio Nomad tereket összekötő csőinstallációja. Fotó: Simon Zsuzsanna

REJTETT VÍZIÓK

A harmadik, Rejtett víziók című kiállítás nem a Vörös Csepel ipari örökségét kívánta rekonstruálni; ez – a sajtóanyaguk szerint – pusztán „politikai és gazdasági kontextust” teremt, és nem a kiállítási kutatás „elsődleges tárgya”. Kiállításukkal tudatosan inkább a jövő, mint a múlt felé fordulnak, míg az impozáns posztindusztriális környezet nem mitizálásra csábító retrodíszletként, hanem a mai Magyarország társadalmi és gazdasági tényeinek szimbólumaként hat. A csepeli rozsdaövezet sajátos bájának ellenállva a Rejtett víziók arra a sürgető, nyitva hagyott és ezidáig megválaszolhatatlan kérdésre irányítja a figyelmünket, hogy milyen lesz a progresszív magyar kultúra, miután elültek az országot elöntő pénzügyi, társadalmi és kulturális válság hullámai.
Válaszolva a kurátori kihívásra Albert Ádám A vakok országa című munkája (2013) egymással összefüggő, az iskolában, közösségekben, munkahelyeken és a családokban megjelenő társadalmi problémák körforgását ábrázolja, a nélkülözés körét, amely megakadályozza egy méltányosabb társadalom kialakulását. Igor és Ivan Buharov legújabb rövidfilmje, Az áru értéke (2013) egy a mai Görögországban játszódó, titokzatos fekete-fehér jelenet a munkásosztály kávéházi életéről, amely egyszerre képes retro- és furcsán futurisztikus hatást kelteni. Meglehetősen sötét kilátásokat sejtet a Randomroutines helyszínen talált törmelékből, törött üvegből és olajból készített installációja, amelyen emberek és állatok munkájának és szenvedésének jelenetei láthatók. A cím, Rajtunk áll, hogy balesetet okozzunk (2013), az emberi felelősség és képviselet fontosságát hangsúlyozza a jövő társadalmának kialakulásában.


Artmagazin videó a Rejtett víziók című kiállításról

Szinte a semmiből érkezve, egy olyan pillanatban, amikor a művészeti színtér döbbenten és dermedten áll, még mindig a fő intézmények leépítésétől, lefejezésétől és kisiklatásától szédülve, ezek a kiállítások képesek voltak a jelen problémái mögé nézve a művészetet középpontba helyezni. Az időbeli koordináta-rendszert megváltoztatva, releváns kérdéseket feltéve, és alternatív kiállítási lehetőségeket felfedezve a végzős művészetelmélet szakos hallgatók 2013-as csapata rávilágított a magyar kortárs művészet közelmúltjára, míg az egy bizonytalan jövő felé halad.

Drs. Maja és Reuben Fowkes
www.translocal.org

(Fordította: Somogyi Hajnalka)