Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Galériát nyitni nem egyszerű feladat, főleg azért nem, mert a megnyitásban egy pontba sűrítve összekapcsolódik múlt, jelen és jövő. A múlt annyiban jelenik meg, amennyiben megidézzük. Indulhatnánk az első budapesti galériák felől, beszélhetnénk a gyűjtés vagy a műkereskedelem történetéről, emlékeznünk kell Zsófi édesapjára, Rechnitzer Jánosra, az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb magyar gyűjtőjére. És gondolhatunk először a házra is, amelyben most állunk, ahol 200 évvel ezelőtt még az Újépület állt (elképzeltem, hogy egy időgéppel most mennyire furcsa helyzetben lennénk – itt állnánk egy kaszárnya egyik terében, körülöttünk értetlenkedő osztrák katonák – hogyan is értenénk meg egymást). 100 évvel ezelőtt már ebben az épületben lennénk, Grauer Vilmos ecetgyáros felesége jönne le az emeletről megnézni, hogy vajon a rendőrség jelent-e meg ismét, Bécsben élő testvérét, Herzmann Jenő bankárt keresve.

Ha a jövőbe mennénk, bizonytalanabb lenne a kép. Nehéz megmondani, hogy 100 év múlva lesznek-e még galériák Budapesten, úgyhogy jobb, ha az időgépet képzeletben csak öt, tíz vagy húsz évre állítjuk be. Furcsa azt is elgondolni, hogy húsz év múlva, az évfordulós ünnepségen megint itt állunk majd mindannyian, Budapest egyik legfontosabb művészeti intézményében, én már nagyon öregen; mindenki más nagyjából ugyanígy mosolyog. De most a jelen a fontos. Egy új galéria nyílik a jövőre, amelybe új történetek kerülhetnek be, egy olyan művészet történetei, amilyet még elképzelni sem tudunk. Talán a legérdekesebb az egészet a múltra hivatkozva elképzelni, a jövő felől. Michael Asher amerikai képzőművész, akit az intézménykritikus művészek közé szokás besorolni (emlékszel, Zsófi, tanultunk róla), egyszer egy Santa Monica-i múzeumban csinált egy kiállítást: elkérte a kiállítótér addigi valamennyi tárlatának dokumentációját, és megépítette az összes addigi álfal vázát, egyszerre. A látogatók aztán úgy közlekedhettek a kiállításban, mint egy labirintusban, a régi tárlatok szkeletonjai között. Itt és most elképzelhetjük az összes jövőbeli tárlat összes képét, a falra és a térbe rajzolva. Rengeteg művet, amelyeknek azután a sorsát is kirajzolhatjuk magunkban: ahogy magángyűjteményekbe, múzeumokba kerülnek vagy műtermek polcain várják a sorukat. Ez mind beleképzelhető most ebbe az új térbe. És ebben most az új jelző ugyanannyira fontos, mint a képzelet. Egy új galéria új történeteket kezd, színpadot teremt számukra, keretet ad a művészetnek és a képzeletnek. 

Nagyon nem mindegy, hogy egy ilyen történet hogyan kezdődik: az első kiállítás mindig kivételes fontosságú. Kovács Kíra festményei sorakoznak itt először a falakon, meg a pincében lent a földön is áll egy. Színes világok, amelyek sokszor gyermekinek tűnnek. Természetes és gyártott, valóságos és képzelt környezet egyszerre jelenik meg bennük, egy képre ráfér a festett igazi és a műmedve is. Vissza-visszatérnek motívumok, mégsem tűnik semmi sem ismerősnek. Nehéz ebben a világban tájékozódni. Ahol nemrég még zöld fa állt, ott a következő pillanatban csak kidőlt fát, majd már csak fűrészgéppel vágott farönköt látunk. Összekeveredik a múlt, a jelen és a képzelet. A pincében lévő képen, mintha egy mai Ádámot és Évát látnánk az eltékozolt paradicsomi tájban. Ádám széken ül melegítőben, Éva egy elromlott adogatógép labdáit próbálja visszaütni a teniszütőjével. Egy olyan vágyott világban találjuk magunkat, amelyből már mindenki előre kiábrándult.

Egy másik képen torta jelenik meg, egy túl édes vágykép, tele félelmekkel. Mert lehet, hogy a torta homokból van, és csak az álomban meg a festészetben olvad ehetővé. Kovács Kíra világa a festői képzelet világa, ahol bármi megtörténhet. Egy semmibe vezető falépcső fölött aránytalanul nagy hal bukkanhat elő, a színes csillagok hangokat és robbanásokat jelölhetnek, az emberek lámákká alakulhatnak át, a gyermeki világból hirtelen komoly felnőttvilág lehet. És itt üldögél vagy álldogál mindennek a közepén egy gömbfejű emberke, aki egyszerre az irracionális világok álmodója, lakója és elszenvedője. Arctalan figura, nem is lát semmit; helyette és körülötte a tárgyaknak nyílik ki a szeme. Körülveszik idilli állatok, kisautók, kastélyok, de egyikhez sincs igazán köze. Nincs igazi keze vagy lába sem. Itt semmilyen alaknak nincs igazi keze vagy lába, hanem mint a gyerekrajzokon, egyszerre csak végződnek valahogy, lekerekednek vagy széttartva eltűnnek a térben.

Furcsa módon egy pillanatra úgy tűnik, hogy mégis a kezek és a lábak a legfontosabbak. Illetve azok a pontok, ahol megkapaszkodhatnának, vagy ahol a képzeletbeli alakok megvethetnék a lábukat. Azt hiszem, a legjobb efelől nézni a képeket. A mászófalak kapaszkodói egyszerre színes dekor-elemek és antropomorf figurák lesznek, amelyeknek tömege és tekintete van. Létezésük megnyugtató, mert valóban kapaszkodóknak látszanak. Létezésük elbizonytalanító, mert csak bámulnak ránk. Kovács Kíra képein körbepásztáz a szemünk, és azokat a pontokat keressük, amelyeken megvethetjük a lábunkat. Egy kis területet, egyetlen pontot, ahol megállhatunk és körülnézhetünk. Léteznek ilyen helyek. Valójában nincsenek ilyen pontok, minden kiszalad a szemünk alól.

Elsősorban azért, mert ha már éppen megállnánk és felmérnénk a körülöttünk vágykeltően színesen ragyogó terepet, akkor rájövünk, hogy mindent a képzelet teremtett. Amit eddig egy szőnyeg rojtjának láttunk, az valójában olyan bemetszés illúziója a képen, mint amilyet Lucio Fontana ejtett a festményein. Amit eddig tarka mezőnek láttunk, az csak egy festékfolt, amelynek ugyanolyan a faktúrája, mint annak a felületnek, amit eddig égnek hittünk. Hirtelen csak festékrétegeket látunk, és bennük az álomszerű alakok csak a festői elképzelés tárgyai. Kovács Kíra egyetlen saját világ képeit festi. Minden egyes alkalommal úgy állhat neki, hogy most festi majd ki magát ebből a világból. Hogy most alkot egy új színpadot a képzeletnek, amelyben már minden más lesz. A szándékoknak és a valóságnak, a képzeletnek és a meghatározottságoknak ez a kettőssége adja a képek feszültségét. Mindenhol biztonság és félelem keveredik; a gyermeki világ rögzítésének és elhagyásának vágya. A faltól való eltávolodás és a falhoz tapadás, a feljutás és a zuhanás vágya. Olyanok ezek az ellenpontok, mint a tűz és a víz – nem véletlen, hogy ezek az elemek sok helyen megjelennek.

Az ellentétek még a színek és az árnyékok ellenpontjaiban érhetők tetten. A kisebb-nagyobb fekete felületben, amely csaknem mindenhol felbukkan. A megfestett farkason, s mellette a kezek árnyjátékából kirajzolódó állaton, amely egy alvó kisgyerek fölé magasodik. A homokból épített várkastély mintha olajtócsában állna. A szülinapi torta hófehér felületen áll, de vörös kezek nyúlnak felé, és a máz mintha vérként csorogna le. Az idilli világok mögött irracionális elemek bujkálnak, nincs egy pont, ahol valóban biztonságos lenne állni vagy kapaszkodni. Kovács Kíra műveiben olyan világok keletkeznek, amelyek szilárdnak látszanak, de bármely pontjukon vágyképek vagy szörnyetegek bukkanhatnak elő. Olyan világok jelennek meg a vásznakon, amelyek hol azt a vágyat keltik bennünk, hogy a galéria falát használjuk optikai kapaszkodónak, hol azt, hogy fehér falak minden egyes pontját a képzeletnek nyissuk meg.

A kiállítást és a galériát megnyitom.

Kovács Kira: Spraywall
Rechnitzer Galéria (1054 Budapest, Perczel Mór utca 4.)
2024. október 16. – november 15.
Nyitvatartás: keddtől csütörtökig 11-16-ig, illetve bejelentkezés szerint