Lassan fél évszázada tudjuk: a múzeumok nem az örökkévalóságnak dolgoznak, és nem abszolút elbeszéléseket nyújtanak a látogatóiknak, hanem kérdeznek, eltérő nézőpontokra mutatnak rá, és párbeszédet kezdeményeznek a közösség különböző csoportjaival.

Érzékenyen reagálnak a társadalmi és környezeti változásokra, sokszínű és adaptív módszerekkel segítenek hozzá a világ – a múlt és a jelen – bonyolult szövetének a megismeréséhez.[1] A tudáskörforgásban játszott szerepük, autoritásuk, társadalmi beágyazottságuk okán azonban mindig politikusak: nem csak akkor, amikor a jelen problémáit közvetlenül tematizálják, hanem akkor is, amikor megpróbálnak "kimaradni" koruk legégetőbb kérdéseinek múzeumi diskurzusba emeléséből. Hogy mit tud megvásárolni egy múzeum és mit nem, az lehet lenyomata társadalmi/gazdasági és kultúrpolitikai körülményeknek, de sokszor határozott, vagy ki nem mondott állásfoglalás. Ahogyan beszédes, hogy hova pályázik egy intézmény és hova nem, hogy mit állít ki és mit nem, hogyan viszonyul a felhalmozott tudáshoz, azok hordozóihoz, a közvetlen és a tágabb környezethez, hogyan interpretálja a gyűjteményében őrzött tárgyakat, milyen szövetbe helyezi azokat és milyen hangsúlyokkal.

A tárgyak interpretációs lehetőségei – legalábbis elméletben – végtelenek, hiszen a jelentések mindig kontextusfüggők. Ez persze nem azt jelenti, hogy bármiből lehet bármi, és azt sem, hogy a tárgyaknak ne lenne saját ágenciájuk, erejük, különösen ha képzőművészeti alkotásokról van szó. De egy adott műtárgyegyüttesből, egy gyűjteményből – megint csak elméletben – végtelen különböző kiállítási elbeszélést lehet összeállítani.

Viszonylag ritka azonban – s talán a Fővárosi Képtár történetében erre korábban sosem került sor –, hogy rövid időn belül egy gyűjteményi kiállítás három eltérő verzióban valósulhasson meg. A három változat – a jelenlegi és a két megelőző – összevetésével feltárul a drámaian változó, ijesztő irányba mozduló világunkban a jelenre is elhivatottan reflektáló muzeológus közösség gondolkodásának a folyamata. Hogy a kurátori munka milyen mértékben a jelenbe ágyazott, a műtárgyak kontextualizálása pedig mennyi lehetőséget rejt magában, annak jó példája a kiállítás első változatában, a balatonfüredi Vaszary Galériában bemutatott tárlaton[2] Pátzay Pál Kígyóölő szobrának hirtelen helyváltoztatása. A rendezés alatt, 2022. február 24-én, Ukrajna orosz megszállásának napján a Pátzay-mű háborúellenes jelentése újabb réteggel bővült, s a kiállítótérben – a pacifizmus mindenkor érvényes üzenetével, kurátori állásfoglalásként – az eredeti koncepciót megváltoztatva főhelyre mozdult. 2024-ben a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában a nem heteronormatív közösségeket szélsőségesen támadó politikai megnyilvánulásokra reagálva műveken, alkotói stratégiákon keresztül ez a kérdés is tematizálásra került, teret adva az erről folyó diskurzusnak.[3]

A mostani, harmadik változat sok tekintetben eltér a korábbiaktól. Az újragondolást, újraválogatást és a gyűjteményi anyag hét vendégtárggyal való kiegészítését számos tényező ösztönözte. Egyrészt a Kiscelli Múzeum folyosója és terei szűkebbek, a belső termek állandó kiállításból megmaradt bútorai pedig elmozdíthatatlanok. Ezekhez a körülményekhez alkalmazkodni kellett, és hogy sikerült a nehézségekből erényt kovácsolni, az a kurátorok, B. Nagy Anikó és Fábián Blanka invenciójának köszönhető. A három oldalsó, történeti korszakokat idéző enteriőrben olyan finom összeolvasások és kontrasztok jöttek létre, amelyek vizuálisan is működnek, felfejtésük pedig – mint a címben a Kirakós szó is utal rá – igazi intellektuális kalandot jelent. A Montázs feliratú teremben a várostörténeti kiállításról ittmaradt tárgyak és bútorok keretezik, ellenpontozzák a képzőművészeti alkotásokat, vagy ironikus párbeszédbe elegyednek a képtár gyűjteményi anyagával, azok különböző aspektusaira híva fel a figyelmet. Közelnézetből azonban már felsejlenek a művek látszólagos könnyedsége, játékossága mögött lüktető keserű történelmi és emberi tapasztalatok. (Haraszty István Az érem ismeretlen oldala – A leghűségesebb város kulcsa, 1979; Schaár Erzsébet A szekrény, 1970 körül) A századforduló jómódú polgári rétegeinek tárgykultúráját bemutató teremben, a szecessziós berendezési tárgyak között épp a történelem során különböző okokból társadalmi kirekesztést megélt alkotók (Barta Lajos, Hopp-Halász Károly, Péli Tamás, Rozsda Endre, Sikuta Gusztáv stb.) munkái kaptak helyet Címkézve fejezetcím alatt. Beemelésük a jólétet és stabilitást sugárzó dekoratív együttesbe éles szembeállítás, ami többszörösen aláhúzza a művekben és alkotói sorsokban megragadható bizonytalanság egzisztenciális élményét. A Női kezek elnevezésű harmadik terem pedig – folytatva és kitágítva a kiállítás két korábbi változatának egyik narratív szálát – a női művészi pályákon túl már egy mindennapjainkat átszövő társadalmi jelenségre, a fizetetlen és láthatatlan női munkára is reflektál. (Eperjesi Ágnes: Egy mondat a házimunkáról, 2005) 

A szabadság és az elfogadottság hiánya, az előítéletek miatti kitaszítottság, magány, félelem olyan tapasztalatok, amelyek ma is fájdalmasan aktuálisak. A napról napra radikalizálódó politikai, társadalmi és kulturális közegünkben ezek felmutatása múzeumi felelősség. Nem véletlen, hogy a kiállítás fő tengelye a Nehéz idők tanúságát hordozó alkotásokat rendezi sorba. A részben történeti kronológiát követő tárgyegyüttesben a felelősség, együttműködés, ellenállás, áldozati szerep, erkölcsi tartás kérdései feszülnek. Nem kell minden bővített tárgyfeliratot elolvasni, minden réteget kibontani ahhoz, hogy hazánk – bizony, nevezzük így – múltjának megcsalatkozott reményeivel, Minden értelmetlenül meghalt ember emlékével (Deim Pál, 1972), a társadalom peremére szorultak nyomorúságával (Róna Kató: Tablók a budapesti csecsemőhalandóságról, a lakáshelyzetről és a fürdőszoba-ellátottságról, 1910–1912), a bezáródó kapukkal (Anna Margit: Magány, 1967) szembesüljünk. S bár itt is felvillan a humor (az aranyozott blondel kerettel műtárggyá minősített múzeumi fali tűzcsap szerelvényszekrény révén), az irónia (Strobl Alajos: Ferenc József keze és Ismeretlen szerző plakettje: Szent Jobb, az ereklyetartón az 1938-as budapesti Eucharisztikus Kongresszus jelvényével), a figyelmes szem, vagy a tárgyfeliratokat gondosan elolvasó érdeklődő észreveszi a játékos összecsengéseket, mégis az emberi szenvedés (Berda Ernő: Két lap a No pasaran című sorozatból, 1939; Áldor Péter: Felszabadult a gettó, 1946 k.; El-Hassan Róza: Szív objekt / Üvegszív, 2006, 1–2), és a hatalom játszmái (Hincz Gyula: Népek barátsága, 1956), a kontrolvesztett uralom áldozatává vált törekvések (Ingyentej feliratú medál, 1901) felmutatása történik műalkotások, populáris grafikák és tárgyak tükrében.

A folyosón végighaladó, mintha egy processzió résztvevője lenne, míg végül feltárul a jel, az igazi képmás, mint Krisztus arca a Veronika kendőn. Egy hatalmas vászon: Rajk László frottázsa az auschwitz-birkenaui haláltábor fürdőjének padlójáról. (Rajk László: Hiányzó sors, 2013) Mementójajóként mindannak, ahová az emberi hatalomvágy, a mások feletti korlátlan uralom birtoklása vezet. 

A Kirakós – mint minden felnőtt játék – halálosan komoly. 

Míg van nyelvünk, hangunk, gondolatunk, míg tudunk cselekedni – mi más lenne a feladatunk, mint a múltról beszélni és a jelenhez szólni, s képviselni az elnémítottakat.

Egymásra rétegződnek a traumáink.

Emberek vagyunk. Pont.

Ez a hazánk. Pont.

KIRAKÓS 77+7 MŰBŐL
Fővárosi Képtár/Kiscelli Múzeum
2025. május 16. – 2026. január 31.
Megnyitó: 2025. május 15. 17:00
Kurátorok: B. Nagy Anikó, Fábián Blanka

^{[1] Ezek a kérdések lecsapódtak az elmúlt években a múzeum definíciója körül zajlott vitákban. A témáról lásd: Sári Zsolt: Az ICOM múzeum definíciójának története és evolúciója című tanulmányát. Elérhető itt: https://www.icomhungary.hu/hu/node/89; A múzeumok szerepéről és jövőjéről szóló diskurzus témájában lásd: Foster Hannah Daisy: Múzeum – a veszélyeztetett faj. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2025.}

^{[2] Rippl-Rónai Józseftől Maurer Dóráig. Válogatás a Fővárosi Képtár gyűjteményéből. (Szerk.: Árvai Mária, B. Nagy Anikó, Róka Enikő) Vaszary Galéria, Balatonfüred, 2022.}

^{[3] Páldi Lívia: Újranézés – A főváros képtára. In: A főváros képtára. Művek és történetek. (Szerk.: Árvai Mária, B. Nagy Anikó, Róka Enikő) BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, Budapest, 2024. 9–17.}