Saját jéghegy
Gróf Ferenc és Gyenes Zsófia kiállítása a sepsiszentgyörgyi MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérben
Szinte bármilyen kortárs jelenségről beszélünk vagy írunk, a „válság” fogalmával próbáljuk megragadni. A szélsőjobboldal térnyerését hajlamosak vagyunk a demokrácia deficitjeként leírni. A gondoskodási válságot személyes kapacitásaink kimerüléseként, a háztartásainkra nehezedő teherként tapasztaljuk. A leglátványosabb válságunk viszont kétségkívül a környezeti válság, amely egyszerre idézi elő a jégsapkák olvadását, pusztító szárazságokat, és soha nem látott árvizekkel járó viharokat. Ahelyett, hogy ezeket a válságokat a normalizáció, a stabilizáció időszaka követné, sokkal inkább állandósulni látszanak, és egyik terület krízise elmélyíti a másikat. Mindez arra utal, hogy a válságok nem csupán ideiglenes jelenségek, hanem a jelenlegi rendszer strukturális jellemzői.
Kérdés, hogy miért vagyunk hajlamosak ezeket az elemeket izoláltként tekinteni? Miért nehéz fogalmilag összefüggésében látnunk át a jelenlegi termelési mód és a gondoskodó munka, a természet és az elnyomás különböző formáinak viszonyát? Ahhoz, hogy valami alapvetőt kifejezzenek az életünket strukturáló rendszerek lényegéről, kritikai elméleteink is gyakran művészi nyelvet; metaforákat és allegóriákat, vizuális elemeket hívnak segítségül. Silvia Federicinél a boszorkány alakja Shakespeare-utalás, míg Nancy Fraser az uroborosz, a farkába harapó kígyó képén keresztül szemlélteti azt, ahogyan a tőke saját materiális alapját destabilizálja.
Jelen kiállítás anyaga is egy ilyen jellegű metaforához kapcsolódik: Maria Mies 1999-ben kiadott, Veronika Bennholdt-Thomsennel közösen írt könyvében a jéghegy metaforáját alkalmazza a kapitalista gazdasági – és társadalmi – rend illusztrálására. A jéghegy csúcsa a tőke és a munkaszerződés által szabályozott bérmunka világát jelenti, míg a felszín alatt láthatatlan szférák sorozata húzódik meg, amelyek ennek alapját szolgálják: az informális, nem szabályozott munkaviszonyok, a gyerekmunka, valamint az önfenntartó, nem piaci alapú gazdálkodás. Hasonlóan rejtett mező a többnyire nők által végzett házimunka és gondoskodó munka, azaz a társadalmi reprodukció szférája, valamint a gyarmatok kisajátítása. Mindennek az anyagi alapja pedig a természet. Ez a patriarchális kapitalizmus modellje, ahol a látható gazdaság a kisajátított területek láthatatlan életvilágán lebeg.
Gyenes Zsófia és Gróf Ferenc munkái a jéghegy-metafora kiterjesztett asszociációs mezőjében helyezkednek el. A kiállított művek anyaghasználata – textil, pecsétek, gázbeton tömbök, öntöttvas, a Dunaferrből gyűjtött pigmentek – a jéghegy szintjei közötti összefüggéseket teszi láthatóvá, tapinthatóvá. Ez több azonban, mint a láthatatlan struktúrák megvilágítása: az alkotók alapelemeikre bontják ezeket, majd az elemeket, sokszor játékos módon, újabbnál újabb variációkba rendezik. Az így létrehozott eredeti perspektívák közben komplex elméleti kérdésekre tesznek utalást.
Több elméleti modell is a rendelkezésünkre áll, például, hogy értelmezzük az ember és természet viszonyát a jelen termelési módban: tekinthetünk rá úgy, mint a folyamat, mely során a munkás elidegenedik a természettől, és önmagától a természet részeként. Vagy anyagcsere-szakadásként, mely során az ipari termelésben az ember megtöri a természet metabolizmusának folyamatait, önmagát választva le ezekről. Vagy érthetjük úgy, hogy a természet a tőke szempontjából „olcsó” vagy „ingyenes” erőforrás, ebben az extrakciós viszonyban egyetlen funkciója az, hogy nyersanyagot szolgáltasson a termelés számára.
Az itt látható Creosote című munka nevét – többek között – attól a cserjétől kölcsönzi, amely arról híres, hogy megél vízhiány által jellemzett vidékeken, saját túlélését viszont a környező növények kárára biztosítja, elvonva tőlük a vizet és a tápanyagokat. A Creosote szimbólumrendszere a geológiai térképek grafikai elemeit rendezi újra, mely jelrendszerek hagyományosan a különböző ércek helyét jelölik. Színeit a dunaújvárosi acélgyárból gyűjtött anyagok, az ipari termelés melléktermékei adják, melyek a jelek anyagiságán, textúráin keresztül a (ki)termelés absztrakt tájképévé állnak össze.
A kapitalista gazdaság nem működhet továbbá az élet (és a munkaerő) újratermelése nélkül, úgy hosszú távon, mint napról napra. A társadalmi reprodukciót, a gondoskodó munkát hagyományosan nagyrészt nők végzik. Bérezetlen munkájukat a tőke kisajátítja, saját felhalmozódását ettől teszi függővé, miközben elrejti és eltagadja ezt a szférát. Maria Mies feminista szerző Women: The Last Colony című könyve „cover” formájában látható: egyszerre könyvborító és sláger-feldolgozás, miközben sírkőre emlékeztetően elfedni látszik valamit. Az otthon, így tekintve, nem a nők privát szférában való felszabadításának tere, hanem a kizsákmányolásuk és kisajátításuk helyszíne, a szétválasztás, a megosztottság kifejeződése. Virginia Woolf „saját szobája” mint feminista hívószó is újraértelmezve jelenik meg, a méhkirálynők kaptárai sakktáblaszerű lakóteleppé rendeződnek.
Az alkotók direkt módon is feldolgozzák Mies jéghegy-metaforáját. Azáltal, hogy a jéghegy láthatatlan területeinek tartalma pecsétként rányomódik a felhasznált anyagokra, kézzelfogható reprezentációját nyújtja annak, ami általában elfedve marad. Mindegyik variáció új teret nyit a társadalmi rendszereinket fenntartó rejtett struktúrákra való reflexiónak. Az ismétlésben felszínre hozza a gazdaság és a munka gyakran észrevétlen narratíváit, amelyek a kizsákmányolás és kisajátítás számos különböző konfigurációját rejtik.
Technikai szempontból a Saját Jéghegy fő eszköze a pecsét, amelynek jelentése több szinten is működik, amely a komplexitás egy újabb szintjével látja el az itt látható alkotások jelentésmezejét. Egyrészt, a pecsét jóváhagy: bürokratikus formaként a hatalom eszköze, amely legitimitást ad, érvényessé teszi például a munkaszerződést. Másodszor, a pecsét kívülről ír ránk valamit, akár a „Society” feliratú öntöttvas pecsét, amely egy 18. századi rabszolgatartó billogot idéz.
Harmadrészt, a pecsét ismétel. Az ismétlés lehet egyszerű másolás, repetíció vagy reprodukció, de amint a jéghegy vagy a Meander variációin láthatjuk, az ismétlés magában hordozza a szubtilis változások lehetőségét is. Az ismétlésben választásunk van arra, hogy másként formáljuk a dolgokat, új mintákat hozva létre.
Ebből a szempontból az itt látható művek nem semlegesek. Maguk is rigorózus elméleti munkát végeznek annak érdekében, hogy felfedjék a kizsákmányolás és a hatalom azon viszonyait, amelyek sokszor láthatatlanok vagy egyenesen eltagadottak a társadalmi tudatban. Rávilágítanak arra, hogy a gazdasági és társadalmi rendszereink nem csupán elvont fogalmak, hanem konkrét, materiális és tapasztalati hatásokkal bírnak, melyek a mi viszonyainkra, a mi testünkre is ráíródnak. Mies jéghegye így a saját jéghegyünk, hiszen anyagiságunktól fogva mi is bele vagyunk szőve ennek a társadalmi-gazdasági rendszernek a szövetébe. Ez viszont nem egy passzív viszonyulás: a művekkel való találkozás arra is rávilágít, hogy mi magunk hogyan ismételjük a ránk írt szabályrendszert, miként válunk az ismétlőivé, és így aktív részeseivé azoknak a folyamatoknak, amelyek minket is alakítanak. Az alkotók olyan eszközöket, építőelemeket adnak a kezünkbe, amelyekkel újraírhatjuk a jéghegyeinket, a politikai képzelőerő új konfigurációit hozva létre.
2025. január 17-ig a sepsiszentgyörgyi MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérben.