Müncheni ebéd az Amorphic Robot Works tagjaival
Interjú Chico MacMurtrie-val és Bill Bowennel
A robotikus szobrokban, az új média installációkban és performanszokban rejlő művészi lehetőségek után kutató Chico MacMurtrie egy San Francisco-i rezidencia-program tanulságaiból inspirálódva 1991-ben alapította meg interdiszciplináris művész-kollektíváját az Amorphic Robot Works (ARW ) névvel.
Az ARW csoport működése első évtizedében leginkább robotikus fémszobrok megalkotásán kísérletezett, majd 2006-tól az úgynevezett „soft machines”, azaz puha gépek fejlesztésén kezdett el dolgozni. Ezek az organikus hatású alkotások már nélkülözik a számos korábbi munkára jellemző emberformát. Münchenben a brooklyn-i bázisú ARW emberléptéket meghaladó, legújabb alkotásai debütáltak, ahová az installálás és az egyhetes kiállítás idejére nem csupán a művész, hanem az ARW csapat egy része is ellátogatott.
Chico MacMurtrie forrás: amorphicrobotworks.org fotó: Andrew Boyle for NeueJournal c/o NeueHouse
Bill, elmesélnéd nekem hogyan találkoztatok Chicoval? Mióta dolgoztok együtt és neked mi a szereped a munkafolyamatban?
Bill Bowen: Ismertük egymást már évek óta, de igazán egy közös barátunkon keresztül ismerkedtünk meg, aki Chiconál dolgozott. Egyik nap átlátogattam hozzá és ez a közös barátunk előhozott néhány régi gépet, amiket újra munkába kellett állítanom. A Chicoval közös munkafolyamatban az én szerepem az elektronikai és a számítógépes tervezés, én csinálom a kábelezést és a szoftvert, ami az egész rendszert futtatja.
Chico, te hogyan írnád le a saját szerepedet?
Chico MacMurtrie: Az Amorphic Robot Works művészeti igazgatójaként az én feladatom az, hogy kitaláljam az új munkát megalapozó ötletet úgy, hogy mindvégig észben kell tartanom azt is, hogyan építjük majd meg a szobrokat, és hogy azok hogyan fognak tudni mozogni. Azt lehet mondani, hogy én találom ki a műveket, de aztán egy egész csapat szükséges az „életre keltésükhöz”. Sokszor van eltérés az én vízióm és a műalkotás technikai megvalósíthatósága között.
A Totemobile egy robotikus szobor, amely először egy életnagyságú Citroen DS típusú autónak tűnik, majd mozgás közben egy 20 méter magas organikus totemoszloppá alakul át. photo: Epidemic forrás: amorphicrobotworks.org
Hányan dolgoztok együtt egy projekten? Mindig ugyanaz a csapat vagy jönnek-mennek az emberek?
Chico MacMurtrie: Az emberek általában projekt-alapon dolgoznak velem és emellett csinálják a saját dolgaikat is. Sosem voltunk olyan anyagi helyzetben, hogy teljes állást ajánljunk fel bármelyik csapattagnak, de nagyon sok emberrel dolgozom és dolgoztam együtt folyamatosan, változó intenzitással az évek során. A honlapomon megtalálható minden egykori és mostani együttműködő partnerem neve.
Van valamiféle adatbázisotok vagy dokumentációtok arról, amit eddig csináltatok? Ha van, visszacsatoltok ehhez, amikor új megoldandó problémával szembesültök? Vagy csak úsztok az árral?
CM: Na ez egy jó kérdés, igaz?
BB: Talán 3 vagy 4 éve dolgozom Chiconak. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbb új dolog azon alapszik, amit a Chicoval régebben dolgozó emberek alkottak. Ezekről nem sokat tudok. Az igazság az, hogy a technika mostanra sokkal egyszerűbbé és olcsóbbá vált ahhoz az időszakhoz képest, mint amikor Chico elkezdett robotikus alkotásokkal foglalkozni. Az internet segítségével akár 10 perc alatt megszerezhető egy használati útmutató, sőt egy szakértő véleménye is kikérhető bármivel kapcsolatban. Nem igazán tudsz elakadni. Vagyis nem igazán szabadna elakadnod, de persze ettől még most is megesik ilyesmi.
CM: Manapság, ha tartanék egy robotikus szobrászati kurzust és az egyik diák egy számítógép-vezérlésű munkát szeretne csinálni, akkor már tudnék neki segíteni. Úgy, hogy soha sem tanultam meg azt, amit Bill csinál. Egyszerűen azt tanácsolnám a hallgatónak, hogy kezdjen el online tutorialokat nézni, és akkor meg el tudja sajátítani az elektronikai alapokat. Ha igazán megszállott, egy éjszaka alatt képes megcsinálni azt, amit szeretne, nem? Ez régebben borzasztóan bonyolult volt.
BB: Igen, régebben szükséged volt egy igazi mérnökre. A másik nehézség az alkatrészek beszerzése volt. Ma a csináld-magad-kultúra miatt rengeteg online bolt van. Régebben tudnod kellett, mit hol keress, egyáltalán hogyan szerezd be a katalógusokat, amiből válogathatsz.
A Robotic Church egy 50 számítógép-vezérelt pneumatikus szoborból álló helyspecifikus installáció és performansz-sorozat. Az 1987 és 2006 között készült installáció az ARW stúdiójában, a korábbi norvég tengerész-templomban látogatható Brooklynban. forrás: amorphicrobotworks.org
Tervezitek valahogyan megosztani a munka során megszerzett tudást vagy titokban tartjátok?
BB: Csak nyílt forrásokódú szoftvereket használok. Nincsenek titkok. Az egyetlen titkos tényező az a tapasztalat, hogy nem tudod mi fog működni és mi nem.
Ok, megvan, hogy ki felel nálatok a tervezésért és a programozásért. Felmerül a kérdés, hogy mindemellett ki tartja egyben a projekteket?
CM: Az igazság az, hogy nagyon szétszórt vagyok és valójában Luise (Kaunert, Chico felesége – a szerk.) segít abban, hogy rendesebb legyek. Igyekszik összegyűjteni az összes információt, úgyhogy már van egy-egy jól használható könyvünk az egyes munkákhoz. Az a mankónk akkor, amikor újra össze kell raknunk az alkotásokat. Minél komplikáltabb egy darab, annál nagyobb szükségünk van ezekre. Ha Luise nem őrizné őket a gépén vagy online, akkor bizony lett volna már pár igen nehéz helyzetünk.
A projekteket számítógépen tervezed meg vagy tartod magad a papír-ceruzához?
CM: Amikor van egy új ötletem nagyon sokat rajzolok, hogy kicsit rendszerezzem a gondolataimat. Hogy megértsem, hogyan fog működni az ötlet a kiállítótérben és hogy azoknak is át tudjam mindezt adni, akikkel együttműködöm. Számítógépen valahogy még mindig lassabban megy nekem a munka, egyszerűen szeretem leírni és lerajzolni az elképzeléseimet, papírra. Egy ponton aztán persze muszáj az embernek le is modelleznie mindent. Sokat segít mióta meg tudom csinálni a felfújható munkákat miniatűrben, mert a legnehezebben megérthető és megtervezhető részük éppen a dinamikájuk. Amikor megépítem őket a valóságban, mindig máshogyan viselkednek. Mindig kérdés, hogy hogyan tudom őket irányítani? Annyira flexibilisek, hogy ha jó sorrendben állítom be a mozdulatsort, amit végeznek, akkor azt a struktúrát alkotják, amit szeretnék. De ha nem sikerül, akkor nem működik és az elemek összeakadnak önmagukkal. Szóval szükség van egy rendszerre, ami összehangolja a mozdulatsorokat és elkerüli a problémákat, hogy aztán az történjen, amit tervez az ember. Talán ez a legnagyobb kihívás.
Organic Arches, Chrysalis és Biomorphic Wall - Chico MacMurtrie rajzai forrás: amorphicrobotworks.org
Hogyan kötöttél ki annál, hogy ma már mozgó dolgokat építesz?
Chico MacMurtrie: Szerintem ez azért van, mert mindig is érdekeltek a különböző mozgásformák, a performanszok és a hang is. Táncból diplomáztam először, mert nagyon szerettem a mozgásos improvizációkat. A színházat is szeretem, ezért tanultam világítástechnikát és elektronikus zenével is foglalkoztam. Sőt, érdekelt a hangszerépítés is és a különböző zajok. Aztán ezek a dolgok együtt fejlődtek bennem és kialakult az, amit most csinálok. Persze szereztem szobrászi ismereteket is.
"Ezek az összekapcsolt, nyújtható és öszetett anyagú kamrákból álló szervo-pneumatikus szobrok a robotikus élmény alternatív vízióját kínálják." Pneuma World, Muffatwerk, München 2016. A videót Peider A. Defilla rendezte. forrás: amorphicrobotworks.org
Sokszor újmédia-művészként hivatkoznak rád. Mit gondolsz erről? Te annak tartod magad? Ha igen, mit gondolsz az új médiumok jövőjéről és befolyásáról a kortárs képzőművészetre?
CM: Inkább régimédia-művésznek érzem magam (nevet) – hiszen használt tárgyakból dolgozom. Ezek az automatizációs ipar kidobott hulladékai, olyan dolgok, amik korábban gépeket mozgattak. Olcsón meg lehet őket szerezni. Művészként főként az izgatott, hogy mozgásba tudtam hozni velük tárgyakat. Nagyon sok alkotó van, akiket érdekesnek találok és tudok a munkáikkal azonosulni, de nem hiszem, hogy egyikük is igazán újmédia-művésznek tartaná magát. Ez egy furcsa státusz. Te mit gondolsz erről Bill?
BB: Én nagyon cinikus vagyok ezzel kapcsolatban. Valahogy azt érzem, hogy az új média művészet egyenlő azzal, amikor valami teoretikusan érdekes, de esztétikailag nem. És ez nem jelenti azt, hogy nincsenek kiemelkedő újmédia-művészek, de sajnos nagyon sokan, akik ezzel foglalkoznak egyfajta ernyőként kezelik az új média fogalmát. Úgy gondolom, hogy a technológiának kellene a művészet szolgálatában állnia és nem fordítva. Azt hiszem, hogy az új média sokszor azért bélyegez valamit művészetnek, mert az technikailag nagyon szofisztikált.
Chico MacMurtrie: Ez egy folyamatos harc.
Az Organic Arches egy felfújható, különböző méretű boltívek alakulásából álló helyspecifikus installáció. fotók: Douglas Adesko forrás: amorphicrobotworks.org
Érdekelne, hogy számodra mit jelent a metamorfózis?Vagy egyszerűen a robotikus munkák velejárója, hogy alapvetően úgy működnek, hogy változtatják az alakjukat időről időre?
Chico MacMurtrie: Az anyag, amivel most dolgozom önmagában csak egy halom textilnek tűnik. De úgy gondolom, hogy van egy tudatos döntés abban, hogy éppen egy ilyen halom anyagot, az alkotások kiindulópontját próbálom érdekessé tenni. A legjobb példa erre az Arches, mert ezek a munkák olyan érdekes, organikus formából indulnak, ami nagyon sok mindent szimbolizál. Az organikus formájú kiindulópont után aztán működés közben meglepő módon boltívvé alakulnak. Szóval ez a tökéletes példája annak, hogy a nyersanyag azt valósítsa meg, amit én igazán szeretnék. A két stádium közötti metamorfózis nagyon fontos.
Megfigyeltem, hogy nagyon sokféle alapanyagból dolgoztál eddig. Hogyan jutottál el ennek az efemer, textil-szerű anyagnak a használatához, amivel most dolgozol?
CM: Az volt az ötletem, hogy csináljunk egy puha szerkezetet. Régebben robotikus vázakat építettem, a technikai kivitelezésük és a programozás négy évig is eltartott, de a végén mégiscsak úgy nézett ki a munka, mint egy merev robot. Dolgoztunk azon, hogy a végeredmény elegáns legyen, hogy finom mozgása legyen – ekkor használtunk először szervo-kontrollált rendszert. Nagyon sok technológiai megoldás/fejlesztés volt abban, hogy a robot egy egyszerű mozdulata finom legyen. De mivel fémből volt, a tárgyak együttese minden fáradozás ellenére is egy robot kinézetű robotot alkotott. Most, amikor szinte bárki képes robotokat építeni, még inkább egy másik irányt szerettem volna választani. Érdekelt, hogy csupán egy gesztus kvalitása hogyan tesz valamit vagy valakit egyedivé. Miután megtaláltam azt az anyagot, amiből az izmokat és a csontokat szerettem volna megalkotni, de utána még elég sokáit tartott, hogy az anyag úgy is viselkedjen, ahogy azt én szeretném. Még mindig nem engedelmeskedik maradéktalanul, most sem teljesen megbízható. De a terv az volt, hogy másmilyen legyen, mint a többi robotikus alapanyag.
Pneuma World, Muffatwerk, München 2016 fotó: Luise Kaunert forrás: amorphicrobotworks.org
Hogyan hívhatom őket: robotok, szobrok vagy installációk? Vagy akár mindhárom?
CM: Soft machine (finom gépezet – a szerk.). Nem igazán robotok, hiszen Bill vezérli őket – a robotnak technikailag képesnek kell lenni a környezete érzékelésére. Ezek a gépek ezzel egyáltalán nem foglalkoznak. Különböző technológiai megoldások segítségével mozgatjuk őket. Parancsokat adunk nekik, amiket teljesítenek.
BB: Használunk robotikus elemeket, de hogy robotok-e? Nem igazán tudom. Általában véve nincsenek tudatában annak, ami történik – nincs idegrendszerük. Megcsinálhatnánk, de minket nem ez érdekel.
CM: Bőven elég kihívás, hogy megmozgassuk őket, az összes többi dolog nem szükséges. Az az ambícióm, hogy ebből az anyagból újra létrehozzuk az emberforma alakot. Bizonyos szempontból nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy ezt meg tudjuk valósítani. Talán ez a legizgalmasabb dolog, ami előttünk áll. A legizgalmasabb technikai kihívás.
Az interjú megvalósulásáért hatalmas köszönet Gyöngyi Petrovics Lupfernek és Dietmar Lupfernek.