Egy befogadhatatlan kiállítás befogadhatatlan kritikája
Az OFF-Biennále keretében bemutatkozó ACLIM! Klímaképzeleti Ügynökség az ökológiai válság egy-egy aspektusának megismerése és a közös proaktív gondolkodás érdekében a képzelet felszabadításának programját hirdeti meg, hogy alternatív, akár pozitív jövőképeket találjunk. Szemügyre vettük az A.P.A. Galériában található bázisukat, majd négy szempontból vizsgáltuk a kiállítást; tekinthetünk-e a projektre és a műalkotásokra képzőművészetként, egyes alkotók hogyan értelmezik a kutatásalapú művészeti munkát, a projektek közötti kapcsolat hogyan köthető a képzelet felszabadításához, végül hogy a kiállítás által közvetített tudás mennyire befogadható.
A művészetet fenntartó kérdés: művészet-e?
Az ACLIM! ügynökeit a 2017-ben megalakult xtro realm művészcsoport hívta küldetésre. Tevékenységük fókuszában az interdiszciplináris közösségi mozgósítás áll, ennek a már számtalan formát – enciklopédiát, cikksorozatot, olvasókört, kirándulást, üzemlátogatást stb. – öltött működésnek egyértelműen az ACLIM! Klímaképzeleti Ügynökség az eddigi legkomplexebb állomása. A közönség a négy különböző tudományterületről érkező szakemberrel készített interjúvideó mellett hét kutatásalapú művészeti produktumon keresztül találkozhat a klímaválság különböző problémaköröreivel.
De csakugyan a műalkotásokon keresztül valósul meg a találkozás? Bár a kilencvenes évek óta egyre inkább tisztában vagyunk azzal, hogy A művész működhet mint… társadalmi aktivista, etnográfus, kutató, kritikai történész vagy üzletember, mégis, a kiállításon ezek után is nekem szegezi magát a kérdés, hogy a legtöbb műalkotás jelentéktelen jelenlétével az ACLIM!-ban mi a képzőművészet?
Erre ad egy lehetséges választ az ACLIM! koncepciójának megfogalmazása: „[az xtro realmesek] arra vállalkoztak, hogy a művészet eszközeivel megfoghatóbbá tegyék az ökológiai és klímaválság fenyegetését”, vagyis a művészetre közvetítő médiumként tekintenek. Csakhogy ezt cáfolja, ha a kiállítás alkotásainak többsége önmagában értelmezhetetlen, asszociációkat nem szül, csupán odavetett véletlennek tűnik. Rajtuk keresztül nehezen jutunk el bárhova, legfeljebb a mellettük bemutatott több éves kutatások illusztrációjának nevezném őket, de legtöbbjük ezt a feladatát is épphogy teljesíti, mert a befogadást, a megértést nem segítik, látványuk nem érdekes, nem kötnek le, fölöslegesek.
Az, hogy egy látogató magáévá tegye a polcokra halmozott ismeretterjesztő anyagot, annyi időt és koncentrációt igényel, hogy nem sokan vállalják be. Ezáltal sem a műtárgyakból, sem a kutatási anyagból nem kapunk új tudást vagy újszerű élményt, marad a galériaterek szokásos, falon található kísérőszövege, a képzőművészet epikussá válásának lenyomata. Ahogy az rengeteg más kortárs művészeti tárlaton is tapasztalható, a vizuális művészet hangját itt is ellopja az elbeszélés kényszere, a projektekről a fejünkben összeálló képet leginkább a rövid informatív falszövegek konstruálják, a projekt dísz marad.
A koncepció állítja, hogy az ACLIM! az egyazon ügyért küzdő együttműködések párbeszéde, a műveknek azonban nem sikerül ezt a párbeszédet lekövetni: médium, alkotói folyamat, sőt, még installáció szempontjából is annyira eltérnek, a témákról nem is beszélve, hogy a térben eszembe nem jutott volna egymás kontextusában gondolkodni róluk.
Aszerint viszont könnyen össze tudom kötni őket, melyiket milyen szinten tartom a kiállítás lényegi vizuális elemének: Nagy Csilla és Süveges Rita munkái hatottak rám legkevésbé, számomra semmitmondó darabok voltak, pont ezért ennél nem is tudok többet mondani róluk. Horváth Gideon plasztikája és Ulbert Ádám kunyhója érzékeltetnek valamiféle összefüggésrendszert, de mégsem hagynak elég nyomot, hogy befogadóként maguk előtt tartsanak. Horváth Kiss Katával közös munkája a sámáni gyakorlatok és a nacionalista narratívák által kisajátított, de a két alkotó által visszaperelt táltos metaforáját mossa össze a természet alárendeltségének problematikájával és a fiatal felnőttek önkizsákmányolásból eredő kiégés-tapasztalatával. Horváth méhviaszból készült plasztikái saját kozmoszukban kiállítva sokkal jobban működtek a művész legutóbbi, Faun realness című tárlatán, ahol az installációk és a szöveg kapcsán is abszolút érezhető volt az alkotópáros közti kölcsönhatás.
A Zilahi Anna – Szári Laura páros és Kaszás Tamás alkotásain éreztem leginkább, hogy alkotások, hogy megjelenik bennük a művészet adta többlet. Zilahi és Szári kórusműve, illetve előadásának jelmezei a tihanyi visszhang – a turizmus és az infrastrukturális terhelés által okozott – eltűnésére hívják fel a figyelmet, ezt ötvözi Zilahi a mitológiai visszhang, Ekhó nimfa történetével. Kaszás herbáriuma egy szentendrei-szigeti nyaraló helyén feltárt palatáblákból áll, amelyekre feltehetőleg egy ismeretlen, alkotó kedvű egyén harminc éve cianotípia-fotogramokat rögzített. Ebben a történetben van egy sorozatra elég művészeti titokzatosság, csak azt sajnálom, hogy a palatáblák különleges eredettörténete csupán a falszövegben jelenik meg, nem magában a művészeti munkában. Cséfalvay András animációiról sajnos nem tudok nyilatkozni, kétszer néztem meg a kiállítást, de egyik alkalommal sem tudtam elindítani őket.
Számomra tudásmegosztó eszközként az egész kiállításból az A.P.A. Galéria első termében található négy videóinterjú működik a legjobban. Meg sem próbálnak művészeti jelleget ölteni, és lehet, hogy ez problémafelvetésem kulcsa. Tudományos projekteknek talán nem kéne erőltetniük, hogy műalkotások formájában is megnyilvánuljanak és hogy a művészethez kötődjenek, csak azért, mert ebbe a szférába az egzakt definíció hiányából fakadóan számos gondolkodási terület, struktúra integrálható. De ha azt mondom, hogy az ACLIM!-ra inkább ne tekintsünk művészetként, akkor lebegése – az, hogy nincs kategorizálva, becsatornázva valahova – hirtelen félelmetessé válik, lehet, hogy ez a fajta tudásmegosztó tevékenység egy új szóért, új megnevezésért kiált.
Kutatói ügynökakták nyomában
Már a Horánszky utcai bejárattól, a lépcsőházon át haladva jelen van egy ügynökséghez méltó módon erős arculat, és valószínűleg kell is ez a vizuális kapocs, hiszen az ügynökök kutatásalapú művészetről alkotott elképzelései igencsak széttartanak – kérdés, hogy nem pont ez volt-e a cél?
Horváth Gideonnál és Kiss Kata Dóránál egyszerre látjuk a három videót, de csak az egyiket halljuk, ám rövidesen az is megszakad és egy másik folytatódik, vagyis szimultán bontakozik ki a három szál. A három kutatott terület összekapcsolása váratlan és merész gondolat, a vágás is hozzátesz, és pozitívum, hogy szempont volt a kutatást befogadhatóvá tenni a videóval és a saját tanulmánnyal, azonban Horváth táltoshit ihlette méhviasz szobrai, és Kiss a kutatást összefűző tanulmánya hiányérzetet hagynak bennem, nem összegződik a gyűjtött tudás.
Kaszás gyönyörű herbáriuma a halomnyi azbesztről szóló cikk nélkül is megállta volna a helyét, a palatáblák eredete is rejtély, így Kaszás már a beemelés gesztusával is értelmezhető kutakodó ügynökként. Valószínűleg kihagyhatatlan design elem volt, hogy mindenki polcán húsz-harminc oldalnyi kinyomtatott adat csábítsa olvasásra a látogatót. Ha egy kiállítás könyvtárat épít, miért nem kínál hellyel, hogy leüljek kicsit egy könyvvel vagy a cikkek egyikével? A kiállított tudás díszlet marad, érintetlenül.
Ulbert, Zilahi és Cséfalvay műveikben azonosulnak kutatott tárgyukkal, a megszemélyesítés által alanyaik saját hangjukon beszélnek, így a kutató pozíciója is átértelmeződik, új dimenziót nyer. Ulbert kutatása 2019-es dél-koreai rezidenciaprogramjáig nyúlik vissza, a kunyhóban a kutatást maximum mint ihletet fedeztem fel, illetve szimbólumrendszere gyökerezik benne, de túlságosan absztrahál ahhoz, hogy a kutatásból bármit is átadjon. A polcra helyezett zine finom rajzaiban és a szalamandra egyes szám első személyben írt fájdalmaiban szívesen elmerültem volna, megfogott és érdekel, de nem egy kiállításon fogom végigolvasni. Zilahi és Cséfalvay munkáiban valósul meg leginkább a kurátorok által kitűzött kutató művész attitűd. Az ökofeminista kórusműben a Varsányi Szirének tagjai Zilahival kiegészülve a tihanyi ökoszisztéma női identitást öltött hangjaiként éneklik el a problémát, a vasszerkezeten valóban az a kutatási anyag böngészhető, amit a mű szervesen magába épít.
A Modellek a kihalás túléléséhez már fekete humorú, mégis üdén ironikus címével megkapó. Itt a kutatás teljes mértékben a műbe ágyazódik, sőt Cséfalvay a látogatót helyezi az íróasztalánál monitorjain kutakodó tudós szerepébe. Az evolúciótörténet négy kiemelt pillanatának azóta kihalt lényei bőrében megérezhetjük milyen tényleg elmúlni, de fiktív fejlődési utakat és új tudományos perspektívákat is kapunk.
A kutatások jelentései, a koncepciók mindenhol segítenek elképzelni, hogy mi volt a művész célja, bár a képzelet felszabadítása feltehetőleg nem erre utalt. Több ügynöknél is önszabotázsba fulladt a projekt kutatói aspektusa, de vannak ígéretes és abszolút sikeres küldetések is.
A képzelet felszabadításától a kiégésig oda és vissza
Biopolitika, petrokultúra, agrotechnológia, ágencia, reziliencia, kiégés, kihalás – az A.P.A. Galéria kiállítóterébe lépve már a bejárattal szemközti falon található hálózatrendszer láttán elbizonytalanodom. A rendszer, bármennyire próbál is támpontot nyújtani az eligazodáshoz – első ránézésre meglehetősen kibogozhatatlannak tűnik. Egy gyors terepszemle után minimális vizuálisan befogadható alkotással és végeláthatatlan információmennyiséggel találom szemben magam, és nem elég, hogy mindenhonnan az elkerülhetetlen ökológiai válság/krízis/katasztrófa fenyegető árnya borul rám, a saját létezésem is egyre kényelmetlenebbé válik, amikor realizálom, hogy a kiállítást képtelenség belátható időn belül teljes egészében feldolgozni.
A kiállítótér közepén álldogálva elsőként arra leszek figyelmes, ahogy a falakon lévő projektleírásokból kiragadott szavak és mondatok összekeverednek a hangszórókból kiszűrődő szavakkal és mondatokkal, amelyek a látogatók talpa alatt recsegő-ropogó padló zajában érnek össze. Oda-vissza kapkodom a fejem a projektek között, és próbálok valamilyen kapaszkodót találni, amikor meghallom Zilahi Anna és Szári Laura mindent átható Missa Echologica című kórusművét. Az alkotás az egész kiállítást betölti, ezzel a többi projekt befogadására is hatással van, képtelenség elvonatkoztatni tőle. Az általa leuralt térben mintha maga a visszhang kapna újra erőre, melynek apropóján a projektek közötti oda-visszautalást próbálom feltérképezni. Az összeköttetés azonban csak Süveges Rita, Ulbert Ádám és Cséfalvay András munkájával kapcsolatban érzékelhető. Süveges Rita Genezis – a petrokultúra locsolókannája című művének fókuszában a technooptimizmus kritikája áll: a műanyag rekeszeken elhelyezett kerámia motoros kannák a fosszilis energián alapuló infrastruktúrát szimbolizálják. Alkotása egyszerre utal az ökológiai katasztrófa előzményére és hatására; a projekt a születéstől a technikai fejlődésen át megnyitja a pusztulásig vezető utat, amely végül Ulbert Ádám és Cséfalvay András munkáiban teljesedik be. A két mű mintha egyszerre lenne vissza- és előretekintés: a krízistől a kihalásig ívelő alkotások a bekövetkező katasztrófa elkerülhetetlen végkifejletét sejtetik. A többi projekt között keresett visszhang rejtve marad – s talán nem is valósul meg lényegi párbeszéd –, a kiállítás egészét tekintve azonban kirajzolódik egy visszautalás, amikor ráeszmélek, hogy a felszabadítani vágyott teremtő képzelet pozitív jövőképet vizionáló gondolata a múltban gyökerezik. A Süveges által is említett technikai fejlődésbe vetett hit az ész uralmának ígéretét idézi. A felvilágosodásban gyökerező utópia már a 20. század hajnalán megtörni látszott, majd a hosszú évtizedek alatt felcserélhetővé vált, saját tapasztalataitól megfosztott, elnyomott, megfigyelt, manipulált szubjektum a 21. századra a teljes kiégéssel szembesült, melynek egyik legárulkodóbb jele, hogy már a hatalmi erők közvetlen hatása sem szükséges ahhoz, hogy önmagát kizsákmányolja. A kiégés Horváth Gideon és Kiss Kata Dóra Szájával szólnak a szellemek című közös munkájában aktuális generációs problémaként tűnik fel, melynek lehetséges feldolgozására az alkotók a reziliencia és az őshonos ökológiai tudást birtokló táltos személyével kínálnak alternatívát. A tárlaton látható projektek legszembetűnőbb közös nevezője a transzcendencia, amely a sámánizmustól a kereszténységig szinte mindegyik alkotás esetében fellelhető valamilyen formában, ám a kérdés az, hogyan építhetők be ezek az érzéki tapasztalatok a mindennapokba?
A kiállításon nincsenek válaszok, csak átláthatatlannak tűnő, kutatásokba bújtatott helyzetjelentések, melyekből minden érdeklődő annyit tesz magáévá, amennyit szeretne – vagy amennyit látogatása alkalmával befogadni képes. A tárlat alapos szemügyre vétele után egyre élesebben körvonalazódik, hogy egyik projekt sem ígér pozitív végkifejletet, helyette ok-okozati összefüggésekbe ágyazva vázolja fel a közelgő katasztrófa elfogadásának lehetséges alternatíváit. Ezzel az ügynökség célja részint megvalósul: a kiállítás lehetőséget teremt rá, hogy az érdeklődő a befogadott információt továbbgondolva relativizálja a tragikumot, amellyel kiutat találhat saját szabadságának önmaga által körülhatárolt kereteiből.
Küldetés teljesítve?
A kutatásalapú kortárs képzőművészeti gyakorlatok edukációs céllal jönnek létre, azaz a tudás átadása konceptuálisan előtérbe kerül a műtárggyal szemben. Az ACLIM! esetében ez a cél a klímakatasztrófa rekontextualizálása, amelynek eléréséért az ügynökök műalkotások, elméleti szövegek, kísérőszövegek és interjúk interdiszciplináris garmadáját vetik be. Ha azonban a kiállítást az OFF-Biennále fényében vizsgálom, amelynek missziója felszólít a társadalmi egyenlőtlenségek rögzült struktúráinak megbontására – vagy legalábbis azok felrázására – nem hagyhatom figyelmen kívül a kiállítás befogadhatóságának kérdését, amelyet az installációs megoldásokon keresztül veszek szemügyre.
Az első termeben négy videómunka látható, amelyekben kutatók különböző tudományos aspektusból, saját szakterületük kapcsán beszélnek a környezetünkről. Az, hogy az ügynökök kikkel beszélgetnek, második látogatásom során már a kijelzők alatt elhelyezett infotáblákról is kiderül, ahogyan a videók hossza is: összesen hatvan perc végignézni az első terem filmjeit. Hallani azonban már nem ilyen egyszerű őket: a hangszórók elrendezése izgalmas, azonban annál kevésbé praktikus. A látogatóknak a fejük fölé szerelt kör alakú hangfalak alá állva erősen koncentrálniuk kell ahhoz, hogy a szakemberek hangját ne nyomják el a galéria alatti vendéglátóhelyről érkező zajok. Az első térben a tévéken kívül a falszövegként elhelyezett misszió rövid leírása, illetve a kiadványokkal és a kiállítási koncepcióval felszerelt infomediátor asztala található.
A második teremben először a Kaszás Tamás által kiállított Ásványi rostokon című herbárium ragadja meg a tekintetem. A műleírásnál megakad a szemem a lábjegyzeten: a cianotípia magyarázata például pontosan olyan gesztus, amely segíti a látogatók spektrumának bővítését. Összességében elmondható, hogy konceptuális jellegük miatt a művek nem érthetők meg igazán leírásuk nélkül – szélsőséges példa erre Süveges Rita munkája, amely háttértudás nélkül műanyag ládákon bemutatott objektek hada. Olyan, mintha a mű csak az elméleti háttér apropójaként szolgálna, mediálása azonban elmarad. Az installációval szemben álló polcon az öntőformákat is szemügyre vehetjük a témához releváns könyvek és a rengeteg, meglepően kis betűmérettel kinyomtatott újságcikk mellett, amelyeket a földre ülve vagy a falnak támaszkodva böngészhet a kiállításlátogató. Az infopolc és az azáltal képviselt kutatói attitűd kontrasztban áll Zilahi Anna, Szári Laura és a Varsányi Szirének koprodukciójával, amelyet a számára tökéletes térben és jóval kevesebb kísérőszöveggel mutatnak be. Pozitívum, hogy polcukon vizuális anyagokkal, például fényképekkel és nem csak leírásokkal fejtik ki a problémát. Ökofeminista törekvéseik a legtöbbek számára élvezhető formát öltik. A kórusműben és Ulbert Ádám installációjában érhető leginkább tetten a tárgyalt probléma absztrahálása, az alkotás művészeti jellege: pozitív jövőképek és az antropocentrikus gondolkodásban (még mindig) felsejlő lehetőségek jelennek meg bennük.
A kiállítás minden eszközt a kezünkbe ad ahhoz, hogy megértsük, az időnk azonban szűkös hozzá: egy-egy műalkotás több órányi időt követel magának a megértéshez. Ahhoz, hogy a látogató szembe tudjon nézni a klímaválsággal, először meg kell edzenie a figyelmét, fel kell vérteznie magát kitartással – és talán egy fél szabadnappal. Olyan, mintha a kísérőszövegekkel és az idő befogadóban létrejövő kétségbeejtő hiányával érzékeltetnék az ökoszorongás felszólítását a cselekvésre, hogy együtt kiáltsuk az információ tengerében: Levegőt!
A kiállítás megtekinthető az A.P.A. Galériában június 19-ig.