Képzősök az OFF Hétköznapi hiánycikkek című projektjéről
A PAD Hétköznapi hiánycikkek című kiállításáról Ács Kinga Noémi, Bredár Bora, Csapó Júlia, Lestál Hella és Visnyai Zoltán képzős hallgatókkal beszélgettünk, ezúttal az ő élményeikről és megfigyeléseikről olvashattok.
A kiállításon bemutatott élethelyzetek és szükségmegoldások a beszélgetés résztvevői számára nem csupán a mainstream média által közvetített képekből ismerősek – korábban többen részt vettek a Szociopolyban, egy olyan interaktív előadásban, ahol a közönség bevonásával mutatnak be hasonló problémákat, néhányan pedig családtagjaik életkörülményeire reflektáltak. Volt olyan, aki számára a hiány sokkal közvetlenebb formában mutatkozott meg; ilyen közegben volt gyerek, ám benne akkor nem nyomorként csapódott le az élmény, hiszen nem volt senki, aki ezen kívül lett volna – ő a helyzetben megélt játékosságot, bajtársiasságot hangsúlyozta. Többen kiemelték azt is, milyen jó, hogy a nehéz életkörülmények között élő emberek kapcsán a kurátorok a (kényszerű) kreativitás szerepét emelték ki a médiában ábrázolt passzivitással szemben. A csoport egyetért abban, hogy a PAD által kezdeményezett párbeszéd, a kutatás kihangosítása szükséges ahhoz, hogy „olyanokhoz is eljusson mindez, akiknek hallania kéne”: a politikusok számára ketten is kötelezővé tennék a társadalmilag elkötelezett kiállításokat. A tárlatot mind egyedül nézték meg, ami furcsán ellensúlyozta a látott közösség együttélését és a folyamatos tevékenykedést, amelybe a kiállítás betekintést enged – ők a kiállításon csak „csendben tanultak”. A térben átjárta őket a feszültség, a reménytelenség, a saját privilégiumaik felett érzett bűntudat érzelmi védekezéssé alakult, majd – távolságtartásuk ellenére – saját helyzetük megbecsülésének tapasztalatából új perspektíva született.
A mélyszegénység és a hétköznapi hiánycikkek, mint például a bekötött víz és áram nélküli lakások médiareprezentációja kapcsán beszélgetőtársaink azt is felvetették, hogy talán nem születik elég cikk a témában, vagy születik, csak sok potenciális olvasó ignorálja őket, elfordítják a fejüket. „Van ebben egy ingertúltengés is. Annyi cikket láttál már a szegénységről, hogy átmegy a szűrőn: igen, ez így van, de mit kezdjek vele kedd délután…”
A 2B Galéria interaktivitásra hívó termét szélsőségesen fogadták: volt, aki már a belépés pillanatában biztos volt abban, hogy nem fog vizet melegíteni vagy fát hordani. Disszonáns, amikor a részvétel lehetősége adott, mégsem élünk vele, de közben értékeljük magát az alternatív, kommunikációra hívó lehetőséget. Ez az élmény részben abból is fakadhatott, hogy néhányan a térben is megtalálható és megvásárolható kiadványt – amely körüljárja a már említett háztartási deficiteket – sokkal érdekesebbnek tartották a kiállításnál, bevonódás nélkül is teljesnek és befogadhatónak érezték a témát. A látogatók viszonyát befolyásolta a white cube galériatér elidegenítő hatása is. Belépéskor nagyméretű installációk és falszövegek fogadták őket, amelyek megnehezítették, hogy a következő teremben cselekvővé váljanak, annak ellenére, hogy mindannyian kiemelték, mennyire tetszett nekik az élmény. Az, hogy a videókban is látható szituációk részesei lehetnek egy kis időre, a termet elhagyva elhalványult, de a többféle átmenetiség tapasztalata és a frusztráció az interaktív installáción keresztül, méghozzá annak kihagyásával ért célba a látogatóknál. Összbenyomásuk az volt, hogy a modellezett hiány átélhetősége korlátozott, de talán nem is szükséges: nem muszáj belehelyezkednünk mások élethelyzetébe – hisz képtelenség is volna – de meg kell próbálnunk a megfelelő eszközökkel és platformokon beszélni róla.
A kiállítás és az egész idei OFF-Biennále apropóján elgondolkodtunk, hogy ezekben a kortárs művészetiként hivatkozott, sokszor társadalom- vagy természettudományi jelleget öltő programokban mi is a művészeti. Felmerült, hogy a kortárs művészetben „ez most a menő,” de az is, hogy néhány fontos problémakörnek nincs más platformja, mint a galériatér. Volt, aki azt mondta, ezen kívül több köze nincs a művészethez, aktivistákról, kutatókról van szó, akiknek van vizuális érzékük, így jól tudnak bizonyos tartalmakat átadni és megjeleníteni. Sokan közülük egyébként is művész-aktivistaként, aktivista-művészként definiálják magukat.
A legtöbben egyetértettek abban, hogy az ilyen típusú munka is érvényes a kortárs művészetben, másfajta művészetfelfogást tükröz, csak lehet, hogy kéne rá egy új megnevezés, hogy ne legyen megtévesztő. Letűnt korok művészei is foglalkoztak szociális vagy politikai kérdésekkel, mint amilyen például a háború is, csak inkább hatalmas, akár nonfiguratív festményeken mutatták be, ami a mából nézve, túlterhelő vizualitása miatt sokszor nem elég hatásos. Két vélemény is hangsúlyozta, hogy nekik a Hétköznapi hiánycikkek-ből hiányzik az alkotói, kreatív, absztraháló, a kutatásra és a dokumentációra ráépülő művészi tevékenység; az a fajta reflexió, amely a kutató vagy szociális munkás a projekt során megélt élményeit közvetíti, és képes a befogadó lenyűgözésére. Bár az egyik résztvevő, bevallása szerint a kiállítás megnézéséig a Kútmelegítés köztéri akció néven meghirdetett kísérő eseményről azt gondolta, az egy autonóm performansz, ami biztosan lenyűgöző lett volna, ha a kiállításon nem döbben rá, hogy vannak háztartások, ahol télen így melegítik fel a befagyott közkutakat, hogy aztán többek között főzéshez vagy mosáshoz onnan hordjanak vizet.
Az egyik megszólaló úgy vélte, több most futó kortárs művészeti projekt esetében az egy témában elmélyülésre is tekinthetünk művészetként, mármint magára az elmélyülésre, amely vizuálisan fáradt elménknek többnyire nehéz feladat. Három résztvevő is megfogalmazta azt a pozitívumot, hogy a tárlat eszközei nem műalkotásokként vannak jelen, „nem használják ki mások nyomorát”. Főleg a bal oldali belső tér kisfilmjeire utaltak, amelyekben a vizsgált szegregátumban élők vezetnek körbe otthonaikban: „Azok a kisvideók, ahol beszéltek, az elég megindító volt, ilyen átlagos, hogy csak úgy elmondják, hogy igen, ezt csináljuk.” Az önálló műalkotások pedig elkerülhetetlenül „kritizálhatóak lettek volna abból a szempontból, hogy ez most akkor igazából a művészekről szól, és nem is az ilyen helyzetben élőkről meg a mindennapjaikról, hanem, hogy én most akkor reflektáltam erre a problémára és mennyire király műalkotást csináltam”. Mire egy másik beszélgető úgy reagált, hogy a videók “pont azért voltak nagyon érdekesek, mert bennük teljesen hétköznapian beszéltek hétköznapi emberek a hétköznapjaikról”.
A projekt informatív, bemutató céljain túltekintve, ránk gyakorolt hatásán merengve érkezett a következő vélemény: „Nekem az volt még durva, hogy nagyon szorongató lehet, hogy soha nincs igazán kész a házad, soha nem vagy igazán otthon. Ideiglenes az a víz, amit felmelegítettél, mert három óra múlva újra fel kell melegítened, ideiglenes az a pénz, amit megkerestél, mert az abban a hónapban úgyis elmegy, semmit nem tudsz félretenni belőle, ideiglenes az a ház, amiben élsz, ideiglenes az egész életed, és ebben nem tudom, mi adhat biztonságot, mi jelenti azt a biztonságot, ami másoknak az állandóság.”