B. Nagy Anikó nekrológja

Hahó, mi újság?

November 30-án, szombaton estefelé rám írt, de nem tudtunk beszélni, repülőn ültem. Aztán ez valahogy elmaradt.  

Nyilván szerette volna hallani, mikorra jön ki a nyomdából a Fővárosi Képtár gyűjteményeit és történetét összegző katalógus, benne a vele készült életútinterjúval. Meg amúgy is sokszor volt beszélnivalónk. Ha másról épp nem, kutyákról mindenképp.

Egy-két héttel korábban például a Feneketlen-tó körüli park padjairól, amelyekre le lehetett roskadni, míg Ponti kutya engedelmesen megsétáltatja magát. Mert Péternek a séta akkor már nem esett jól. Hogy fogy az idő, így adta tudtomra. 

Fitz Péter, a negyvenes művészettörténész, a kritikai értelmiségi, a gourmet, a fanyar humorú, cigisodró, csokornyakkendős férfi 1994-ben, a hivatalát sok éve betöltő Földes Emíliát váltva jött képtár igazgatónak Kiscellbe. Akkorra a szakmai életmű néhány pillére már szilárdan állt, hisz szerkesztőként majd húsz évet töltött a Magyar Televízió Képzőművészeti rovatánál, majd 1979-től átfedésben, a Szombathelyi Képtárhoz szegődve 1983-ig vezette a fal- és tértextil, illetve az ipari textilbiennálékra, valamint a mini textilbiennálékra épülő textilművészeti központot. 1977-től kilenc éven át a Velemi Alkotóműhelyben zajló, az alkalmazott művészet kötelmeiből kiszabaduló új textilművészeti törekvések, a műhelymunka, a szimpóziumok, a kiállítások és az előadások egyik elméleti szakembere és dokumentátora volt. 

Erről az időszakról – a fogyó életidő tudatában – Balázs Kata és Százados László készített vele nagyinterjút, ez elérhető az Artmagazin oldalán.[1]

A kiscelli belépő előtti év – 1993 – kemény év lehetett: felesége, Almási Éva tudományos és művészeti publikációkra szakosodott kiadót alapított, Péter pedig Hajdu Istvánnal Sebők Zoltánnal és Zwickl Andrással kortárs művészeti folyóiratot.  Az Enciklopédia Kiadó és négyük együttműködése pár hónap múltán megszakadt, s a Balkon a későbbiekben Péter nélkül, más kiadó gondozásában működött tovább. 

Amikor 1994-ben Péter lett az igazgatóm Kiscellben, némileg már ismertük egymást a hetvenes évek FMK, házibuli- rock-and-roll fertőjéből, de az egyszercsak a Képtárban támadt forgószélre nem számítottam. Péter messze ágazó kapcsolati hálójának és a rendszerváltás utáni évek kultúra tekintetében kedvező légkörének köszönhetően, a felpörgő állami és fővárosi mecenatúra nyomán a kiscelli Templomtérben és az Oratóriumban kiteljesedett egy rendkívül nagyívű, installatív kortárs kiállítási program, valamint a kiállításokhoz kapcsolódó szisztematikus, mindmáig lenyűgöző léptékű kortárs gyűjteményezés.  Felélénkültek a kulturális transzferek is, szinte minden évben érkeztek külföldi kiállítások és küldtünk munkákat külföldi társintézményekbe. Jöttek-mentek a külföldi művészek, diplomaták nálunk. 

Mindezekhez 2000-ig kötelezően íródtak a katalógusok és egyéb publikációk, amelyek néha ugyan vékonykák, de így is impozáns sorokat töltenek meg a könyvespolcokon. Szélsebesen kortárs kiállításokat kellett rendezni – a Templomtérben évi ötöt-hatot, az Oratóriumban hármat-négyet – hozzájuk pedig szövegeket kellett kanyarítani, nem volt mese. Engem például, addig a történeti metszetgyűjteménnyel bíbelődő muzeológust szelíd erőszakkal szorított rá, hogy jelenkori anyaggal is dolgozzak. A nyilvános megszólalást, interjúk adását pedig simán parancsba adta, nem volt kibúvó, mert egyszersmind élénk sajtófigyelem is támadt körülöttünk. 

Péter a praxisból érkezett, tudta, mi az a vinkli, és egyáltalán nem volt rest szerszámot kapni a kezébe, vagy fölszaladgálni a létrára. Vonzó kurátori szerepmodell volt az övé. Ez az időszak másfelől a digitális átállás kora volt, meg kellett tanulni számítógépen dolgozni. Az anyaintézmény nehézkesen mozdult, múzeumi rendszergazda még a kanyarban sem látszott, s azóta sem tudom, Péternek mikor volt ideje önképzésre, de informatikában is bravúros volt és mintaadó.

Sokat, sokfélét tanultam, mondhatni, gyorstalpalón. Amire aztán élesben is szükség lett, mivel 1999 nyarán, a bécsi Modern Művészeti Múzeum – Ludwig Alapítvánnyal való együttműködésben megrendeztük a tündökletes emlékezetű Hermann Nitsch-kiállítást. Ennek én voltam a kurátora, és a váratlanul kitört botrány idején – az udvaron kanyargó látogatósorral, az egymást taposó tévés stábokkal, a bombariadókkal, a festékszórós tanárral – a főnök és én felváltva turnéztunk a különböző tévé- és rádió stúdiókban. Az életveszélyes fenyegetések miatt Péter néhány hétig személyes rendőri védelmet is élvezett. 

Földes Emília 2002-es halála után Péter Sasvári Editet, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum képzőművészeti gyűjteményének korábbi vezetőjét hívta helyettesnek, aki markánsan új, lendületes világot hozott a Képtárba. Ők ketten barátok is voltak és egy ideig úgy tűnt, egyre bátrabbak, egyre érvényesebbek, egyre láthatóbbak leszünk. Megint lehetett újat tanulni. 

Mindeközben készült a Kortárs Magyar Művészeti Lexikon, Péter főszerkesztésével, az Enciklopédia kiadásában. A főszerkesztő és a lexikográfus könyvkiadó útjai azonban 2004 körül a magánéletben szétváltak. A kiscelli igazgatói iroda polcára ekkortól hangfalak költöztek, az addig mindig nyitva álló ajtó becsukódott, mögüle klasszikus zene szűrődött ki. Ebben az időszakban már a kulturális intézményrendszerbe ágyazott kapcsolati hálók is erősen foszladoztak, a mecenatúra lesújtóan megfogyatkozott, a politika nekilátott a szakmai autonómiák kikezdésének. 

Edit 2010-ben átment a Kassákba.

A Kortárs Magyar Művészeti Lexikonból született Artportal aztán 2024-ben elsüllyedt. 

Az a székesfehérvári, eltökélten filmrendezőnek készülő tizenhat éves gimnazista fiú, aki 1966-ban, a Fejér Megyei Szemlében[2], levéltári forrásokra alaposan támaszkodva megírta a székesfehérvári mozik történetét, végül nem filmrendező lett, hanem a művészettörténet szakma autonóm képzeteivel felvértezett, makacs és büszke ember. Aki hetykén beleállt konfliktusokba hivatali elöljárókkal, főigazgató urakkal, politikusokkal is, bármikor. De a saját alternatív köreiből jövő tekintélyekkel is megvívott, „nagyembereket” is lepattintott bármikor. 

2014-ben, mielőtt átadta az igazgatóságot, huszonkét évet összegző kiállítás és méretes katalógus[3] készült a Fővárosi Képtár installációs jellegű munkáiról. A negyvennyolc műegyüttes között szerepelnek olyanok is, amelyeket még az elődök, Földes Emília és Mattyasovszky Péter rendeztek. A Fitz korszakot reprezentáló húsz évnyi anyagban csak az installációs természetű művek szerepelnek, vagyis nincsenek benne a más elveken alapuló kiállítások. A léptéktől így is eláll a lélegzet, már csak azért is, mert a Fitz időkben még magától értetődően tudtunk vásárolni a kiállító művészeinktől, így a gyűjteménygyarapítás is káprázatos volt a mai lehetőségekhez képest. Ez volt Péter utolsó munkája nálunk.  

Hahó, mi újság?

Már nem tudtuk a kezedbe adni, de a minap megjelent katalógusunk[4] címlapján az általad 1996-ban rendelt, Trombitás Tamás által készített fekete-arany Képtár logó van, hiszen központilag elrendelt arculat ide vagy oda, mi ragaszkodunk hozzá és ha tehetjük, helyzetbe hozzuk. A tárgyleírást utódod, Róka Enikő írta. Láttad a szöveget, visszaírtál, örültél neki.  

Az is újság, hogy Ponti kutyád jó helyre került, egy pointerét gyászoló házaspár fogadta őt örökbe, egy folyópart közeli kertes házba. Örülnél neki. 

Kedves Péter, 1994-ben Schaár Erzsébet Utca című művének pécsi változatáról szólva azt írtad: „Az eredeti Utca ... a pusztulásról szólt, fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Mindez mindenféle dramatikus eszköz nélkül történt ...kikerülve bút és teatralitást.”[5]

Legyen ez akkor így Péter, bú és teatralitás nélkül, béke veled.

^{[1] https://www.artmagazin.hu/arti...}

^{[2] Fitz Péter (1978): Adatok Székesfehérvár filmtörténetéhez. Fejér Megyei Szemle, 1966. 1. 128-137. o.} 

^{[3] Fitz Péter (szerk.): Installációk a Fővárosi Képtárban, 1992–2014. Fővárosi Képtár katalógusai 157.} 

^{[4] Árvai Mária; B. Nagy Anikó; Róka Enikő (szerk.): A főváros képtára: Művek és történetek}

^{Budapest, Fővárosi Képtár, Budapesti Történeti Múzeum (BTM) (2024), 248 o.}

^{[5] Fitz Péter: Schaár Erzsébet Utcája Pécsett. Magyar Építőművészet, 1994.6.33. o.}