„Furcsán ellentmondásos jelenség a só.”

Eged Bertalan

Tavaly, december 12-én nyílt meg Boruzs Boglárka „Saltpunk” című egyéni kiállítása az egykori Parajdi sópincében. A spekulatív, fikciós világépítés eszközeivel létrehozott tárlat egy disztópikus, elsivatagosodott Budapest vízióját elevenítette meg. Az environment-szerű, totális térbe való belevetettség, valamint a szétszórt tárgyi rekvizitumok töredékessége együttesen hívták életre azt az esztétikai tapasztalatot, amely túlmutat a kortárs művészet gyakran racionalizáló és konceptuális jellegén. A kiállítás által kibontakozó világ háttértörténetét („lore-ját”) Eged Bertalan, a kiállítás kurátora írta.

2199

A várva várt kibergótikus leolvadás elmaradt. A sötét, eksztatikusan gyorsuló, elektronikus lázálmokat felváltotta a lassú elsivatagosodással való megbírkózás melankolikus vágya. Az internet és a digitális technológiák lassan a feledés nosztalgikus homályába vesznek és velük együtt fakulnak a korábban sziklaszilárdnak hitt civilizációs normák is. Az ország államháztartása réges régen összezuhant, a kormányzati szervek kivonultak az intézmények mögül. A közműszolgáltatások fokozatosan leépültek és leálltak. A külföldi import-export kapcsolatok a helyi cserekereskedelmi működésre szűkültek. Az országot radikális portyázó-fosztogató partizáncsapatok és a megmaradt rendpárti oligarchák privát paramilitáris erőinek összecsapásai tépázzák. A globális éghajlatváltozás szaharai állapotokat okozott az egykori Pannon-tenger területén. A termőföldek kimerültek, a tavak kiszáradtak, a folyók kiapadtak. Az önellátóság hiánya miatt a főváros kezdte először megérezi a válság tüneteit. Az emberek az elviselhetetlen hosszúságúra nyúlt nyári időszakban az 50-60 Celsius-fokos betonrengeteg hősége elől a föld alá menekülnek. A fehéren vakító izzás behatol minden sikátorba és kapualjba. A Duna poros medrét ma már csak unatkozó kölykök sufnituningolt roncsautóinak gladiátorviadalaira használják. Szárazságtűrő indák futják be a Szabadság híd elhasználódott, rozsdás tartóoszlopait. A perzselő forróság folyékonnyá olvasztja a horizontot az Astoria irányába. Az Erzsébet tér élettelen sziklakertté, a Gellért-hegy kietlen-kopár homokbuckává változott. A Kálvin tér pokoli katlan, ahol a feltöredezett aszfalt még éjszaka is ontja magából a hőt, akár egy túlhajszolt atomreaktor megfáradt grafitrúdjai. A jövő elmúlt és meghaladottá vált. Budapest szellemi pezsgése és fizikai csillogása felszámolta önmagát, hogy átadja a helyét a kietlen kopásnak, a sós-poros szélviharok elhúzódó eróziójának.

A szikkadt és látszólag élettelen felszíne alatt azonban a város organizmusának vénáiban tovább lüktet a vitalitás éltető, sós folyadéka. A valaha jólszituált, kulturált és békés városlakók visszataláltak evolúciós pszichológiai gyökereikhez. A társadalmi szerveződés új formája ismét a maximum pár száz fős törzsiség lett. Ahogy a kövek a szélsőséges sivatagi hőingadozások hatására, úgy aprózódtak fel és tűntek el végérvényesen a szélesebb tömegeket vagy közösségeket alkotó szociális összetartóerők utolsó maradványai is. A társadalom sosem homogén egység, ám a szélsőséges környezeti hatások végletes módon a heterogén töredékesség irányába lökték az embereket. A térséget megszámlálhatatlan apró, önműködő klánság, fragmentáltan csoportosuló szekta kusza keveréke tarkítja. A szerveződés szinte bármilyen alapon megtörténhet: vérségi, világnézeti vagy képességalapú megfelelés, rokoni, baráti vagy szerelmi kapcsolódás, geográfiai elhelyezkedés, szexuális vagy életmódbeli preferenciák, ideológiák, vallások vagy egyéb komplexusok. Újra megerősödtek a vallási fundamentalisták, az eszkatologikus fatalisták, a tudományosság álcája mögé bújt fanatikusok. Sokan visszataláltak a spiritualizmus ősi, békés vagy éppen erőszakos formáihoz és a mágikus gondolkodás különböző módozataihoz. Egyesek a racionalitás talaján, instrumentális és célorientált módon próbálják megtalálni a helyüket a világban és vannak akik inkább az ösztönvilágukra, az intuícióikra és belső megérzéseikre próbálnak hallgatni. Mások még mindig próbálják megérteni a történteket, kétségbeesetten magyarázkodnak, vádaskodnak, elemeznek, analizálnak, statisztikákat és régi feljegyzéseket böngésznek, valamint az elmúlt korok nagy gondolkodóinak eszméiből próbálják megfejteni önnön helyzetük kilátástalanságát. Vannak akik új lehetőségeket látnak a kialakult anarchiában, nyerészkednek, élvezkednek vagy csak önmagáért szítják a káoszt. Vannak a csöndes megküzdők, akiket még a lassú pusztulás árnyéka sem mozdít ki középszerű stabilitásuk kispolgári posványából. Értelem és érzet, a jövő tervezgetése vagy a jelenvaló pillanat közvetlen megélése, ahány ember, annyi stratégia. Bizonyítás vagy beavatás? Apollón és Dionüszosz ismét egymásnak feszül az örökké elhúzódó világvégében.

A természeti erőforrások kimerültek, érthető logisztikai-ellátási problémák miatt először a nagyobb gyárakat zárták be, aztán következtek a múlt századi könnyűipar még eldöcögő maradványai. A külföldi érdekeltségek már idejekorán átmentették termelőkapacitásukat a világ drágább, de még élhető vidékeire. Az áramot már csak összebarkácsolt, a körúti balkonok korlátjára függesztett napelemek, a vizet pedig a bérházak pincéjében, házilag fúrt kutak szolgáltatják. Az egyetlen természeti kincs, az évmilliók során a földben lerakódott, majd a fokozott szárazság és a földkéreg eróziója miatt felszínre került só. Azokban a helyzetekben, ahol a közvetlen cserekereskedelem nem nyújt kielégítő megoldást vagy egyszerűen kivitelezhetetlen, ott többnyire a só vált az általános fizetőeszközzé is. Ebből kifolyólag a volt kormányzat utolsó megmaradt oligarchiái minden gazdasági és katonai erejüket latba vetve próbálják megőrizni az ipari sókitermelésben betöltött monopol helyzetüket. Az Alföld hatalmas sótengerré változott, melynek biztosítása hatalmas védelmi feladattá nőtte ki magát. Tovább fokozva a helyzet képlékeny mivoltát, egyesek mágikus erőket tulajdonítanak bizonyos ritka sóféléknek. Hasonlóan az egykori parajdi sóbányászathoz, máig vannak elvetemült megszállottak, akik utolsó megmaradt erőforrásaikat is arra fordítják, hogy összeeszkábált kombájnokkal gyűjtögessék az alföldi só legkifinomultabb kristályait. Ők a saltpunkok. Fehér aranyláz ütötte fel a fejét a Tiszántúlon. Néhány kalandvágyó gerillabányásznak megéri akár az életét is veszélyeztetve dacolni az elviselhetetlen hőséggel, valamint a hivatalos rendvédelmi szervekkel, csak azért, hogy szert tegyen egy-egy tompán-mattosan fehérlő sókristályra.

A budapesti művészek, bölcsészek és értelmiségiek megmaradt diaszpóráiból kivált alkimisták hatalmas vagyonokat adnak egy-egy ilyen alföldi sókristályért. Úgy vélik a misztikus tudás, a Logosz, és egyéb nem evilági, titkos praktikák és rituálék révén még mindig megtalálhatják a kiutat a lassú konzerválódás elkerülhetetlennek tűnő, végtelen labirintusából. Számukra a só nemcsak anyagi valóság, de egyben a megváltás szimbóluma. Rengeteg frakció verseng a tökéletes sókristály megtalálásáért és/vagy birtoklásáért. Vannak, akik az örök élet esszenciáját vagy a Bölcsek kövét keresik benne, mások egy újfajta kábítószert kotyvasztanak belőle a salétromos pincékben kialakított piszkos laboratóriumaikban. Hogy zavartalanul folytathassák kísérleteiket a különböző fémek, kristályok, vegyületek és varázslatok rejtett világában, az egyetemek főbejáratait elbarikádozták a Múzeum-körúton. A szellem fellegvárja magára záródott, hogy a hermetikus tudomány révén talizmánokat, füstölőket és fűszereket gyártson vagy mágikus szövegeket és egyéb tudatmódosító gyakorlatokat kutasson. A valóság és az illúzió, a realitás és a fantasztikum végérvényesen feloldódtak egymásban a nagy műgonddal vagy éppen szertelen sietségben összetákolt alkimista műhelyek drappos derengésében. A különböző lombikok és olvasztótégelyek émelyítő illatokat árasztanak, a kemencék fullasztó füstöt okádnak, miközben a sámánok bűvös énekeket kántálnak.


Furcsán ellentmondásos jelenség a só. Egyszerre az élet feltétele, sejtjeink és testnedveink egyik legfontosabb alapanyaga, másfelől viszont a halál letéteményese. A só egyszerre az élet és a halál okozója. Az agyonhasznált pharmakon újabb példája. A só anyag és metafora, érzéki jelenlét és értelmi jelentés egyszerre. Sózzuk, fűszerezzük, hogy kellemesebbé tegyük az ételt, de közben sóval szórjuk fel legyőzött ellenségeink városait is, hogy többé nem teremhessen ott semmi. A só a középkori alkímiában a testet és a földet jelképezte, valamint a képlékeny elegyek és struktúrák stabilizálására használták. A só megszilárdít, konzervál, kristályosít. A só a mozdulatlanság, a megkövesedés, a megőrződés szimbóluma. Kiszárít és érzéketlenít, miközben anyagiságában maga a tiszta érzéki minőség. Érezzük, de túladagolása éppen megszünteti az érzéki megismerés képességét. Paradox jellegét tovább fokozza, hogy a sósivatagok feltétlen velejárója a szélmozgás. Aki volt már sivatagban az tapasztalhatta, hogy ott mindig fúj a szél. Befújja a port az ember minden pórusába. Amíg a só a változatlanság, a mozdulatlan stabilitás, addig a szél pont a folyamatos változás, a dinamikusság és az állandó mozgás megtestesítője. A szél és a só esztétikája folyamatosan egymásnak feszül, amíg az egyik mozgatná és folyamatosan megváltoztatná a világot, a másik megkötné és lehorgonyozná azt az állandóságban.


Boruzs Boglárka: SALTPUNK
Kurátor: Eged Bertalan
2024. 12. 12. – 2024. 12. 22.
Helyszín: Vámház körút 11.


Az oldalon publikált vendégszövegeket tartalmi változtatások nélkül, csak a legszükségesebb korrekciókkal közöljük.