Artanzix / 99

Szerkesztői beköszöntő

Keret (1. rész) – A keret sosem marginális kérdés

Sorozatunk ötletét egy szokatlan kiállításból merítettük. Néhány hónapja a Kieselbach Galéria tulajdonosa, Kieselbach Tamás megunva a galéria raktáraiban halmozódó felesleges kereteket, felhordatta őket a kiállítóterekbe, és az így keletkezett grandiózus installációt elnevezte Keret-erdőnek. Ez több kérdést is felvetett: ennyi képet kellett szerinte átkeretezni? Ennyire rossz az itthoni keretezési kultúra? (Hiszen különben hogy gyűlhetett volna össze ennyi kép nélküli keret?) Mi lehet a levetett keretek sorsa? Rá lehet vágatni őket más képekre, vagy kerüljön mindbe tükör? Egyáltalán mi a jó keret, minek alapján választanak a biztos ízlésű műértők, és ki számít biztos ízlésű műértőnek? A festők maguk értenek-e a keretezéshez? Milyenek a magyar keretezési hagyományok? Ezeket a kérdéseket feszegetjük, az első részben némi higgadt történeti áttekintést adva a magyar kerettörténetről, múzeumi háttérrel.

Élj az egónak

Egy műteremben nézelődve a készülő munkák, a használatban lévő eszközök, az összevissza javított jegyzetek láttán nem alaptalanul érezzük úgy, hogy szinte látjuk, mi jár a tulajdonos fejében. Vannak olyan alkotók, akik inkább megtartják a műhelytitkokat, másokhoz bátran be lehet kopogtatni, sőt olyanok is vannak, akik művészeti programjuk részeként mutatják be saját munkafolyamataikat. William Kentridge az utóbbiak közé tartozik.

Más kép?

Egy kiállítás, amely alkalmat ad arra, hogy választ találjunk egy nem igazán fontos, mégis mindenkit érdeklő kérdésre: látszik-e a festményeken, egyéb műtárgyakon, hogy alkotójuk vagy épp a modell leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű stb.? Lelőjük a poént: hol igen, hol nem.

Ha megtanuljuk egymást szeretni, akkor élünk, ha meg nem, akkor nincs tovább...

A kétévente megrendezett OFF-Biennálé fő témája idén a Gaudiopolis, vagyis inkább a Gaudiopolis kapcsán az, hogyan lehet új életet indítani romokon, szétvert struktúrákon.

365 idegen tárgy megtisztítása

Első látásra azt érezzük, akármilyen szép, színes dolgok vannak is itt gondosan sorba rendezve egy különleges felületen, valami nem stimmel. A furcsa érzés csak fokozódik, amikor kiderül, hogy a műtárgyleírásban annak kellene szerepelnie, anyaga: szappan, beton. És még csak hozzájuk sem lehet férni...

VIRÁG AZ EMBER

Látszólag ez is csak egy olyan festmény, ami alól szépen kikoptak a szimbólumok. Már úgy értem, hogy mindig elmondják, hogy akik ott vannak a háttérben, miért vannak ott, mire utalnak, meg mire a vár meg az arany égbolt. Csak hát ha az embernek semmi érzéke nincs a szimbólumokhoz, az nem csak azt jelenti, hogy neki magának nem szól a világ másról, csak a világról, a rózsa az rózsa (és most nem mondom tovább), a fején szennyeskosarat cipelő ember csak a fején szennyeskosarat cipelő ember, és nem azt súgja a fülébe, hogy mindjárt kimossák a mi szennyesünket, a szennyes lelkünket. Nem is csak úgy a mi lelkünket, de az emberiség lelkét. Visszajön a felelősség, hamarosan mi koszoljuk össze a saját ruhánkat.

A zöld, a bíbor és a fekete. Egy fájdalmasan szép művészet körvonalai

Kétségkívül a modern magyar művészet egyik sarokpontja a fiatalon, 32 éves korában elhunyt Nemes Lampérth József életműve. Komor tónusokkal megrajzolt sorstörténete jól ismertnek tűnő, a magyarországi avantgárd történetében standard helyet elfoglaló alkotói egzisztenciát takar. Ha megnézzük a róla készült egykori fotókat vagy eltérő technikával készült önarcképeit, valószínűleg nem a „cukiság” fogalma jut eszünkbe róla: szinte valamennyi képen visszaköszön lefelé fittyedő, mégis összezárt ajka, holdvilágszerű arca, élénk, csaknem megszállott tekintete. Többnyire mindent tudni lehet róla, és ez a tudni vélés oda veti a vele foglalkozót, hogy pont az elmélyülés, újragondolás ne történhessen meg. Ezen fordít egyet a nemrégiben megjelent monográfia, amely sorrendben a negyedik Nemes Lampérthról megjelent önálló kötet. Hogy ez így van, pontosan jelzi jelentőségét, a magyarországi művészet történetében elfoglalt helyét. Mi újat tud mondani tehát ez a gondosan összeállított monográfia?

Egy monarchiabeli polgár a kultúra szolgálatában

Mostantól, ha esetleg végigsétálunk a Nagykörúton, már tudni fogjuk, mi volt a passziója némelyik háztulajdonosnak. Hogy mire ment el mondjuk a Teréz körút 23. lakásainak bére...

Múzeum a lávabuborékban

Mindannyian betévedtünk már olyan helyekre, amiket csak igen részletes útikönyvek említenek meg a mellékes látnivalók között. Lehet ez helytörténeti gyűjtemény, esetleg ottani művészek hagyatékával, vagy egy múzeummá alakított lakás, esetleg különös gyűjtőszenvedélyek hozadéka – olyan kollekció, amelyben tallózva a türelmes és értő szem idővel felfedez valamiféle rejtett hálózatot. Voyeur szenvedélyünknek csemege George Sand kávéscsészéje a párizsi Romantikus Élet Múzeumában vagy Zichy Mihály erotikus albumának szemérmesen behajtott lapja és az üvegszemű medvebőr a rózsakertes, üvegverandás műteremházban, Zalában. Az ilyen múzeumok sosem semleges white cube terek, lehetnek kopottak vagy fényesre glancoltak, esetlenül vagy nagyon is koncepciózusan kialakítottak, de szinte mindig felkínálják az érzelmes viszonyulás lehetőségét. Új sorozatunkban ilyen helyeket, különleges gyűjteményeket, rejtőzködő múzeumokat ajánlunk olvasóink figyelmébe.

Balatoni kis Toszkána

„Én pedig […] nagyot szippantottam Tihany szabad ege alatt, s kövekből, márványokból megraktam a kert végében kis bástyámat.”